ígéretek

Megjöttünk, hm… megjöttünk Kolozsvárról, mert én bizony nem hagytam annyiban ezt a Nya bácsi-ügyet, és elvonatoztunk leghűbb színházi partneremmel, és megnéztük az — úgy tudtuk — utolsó előadást, Andrei Şerban Ványa bácsiját.

És elannyira nem késtem le a vonatot, hogy a 9.40-es indulás előtt, már negyedkor, de nem, sőt, tizennégykor ott voltam, de ezt nem számítják be a múltkoriba, megkérdeztem az információn, azt már nem lehet utólag ilyen átlagos időbenodaérés-átszámolással megváltoztatni.

Elannyira, ez jó szó.

Utaztunk, néztük a tájat, Balázs olvasta a drámát, toltuk a Pocket Coffee-t (a regényemben lesz egy szerelmespár, akik annyira odavannak egymásért, hogy még ezt is elfelezik, értitek), én egy gyilkos és hosszú bankrendszer-kritikus cikket javítottam piros laptopomon, meg el is bóbiskoltam, mi tagadás. Szó esett arról, hogyan stoppoltam reggel a buszig, meg hogy a metrónál hogyan kértem kölcsön öt forintot egy kedves nőtől, hogy a kivételes (nem madaras) hátoldalú ötvenesemet ne kelljen beáldoznom a vonaljegyért; aztán még a posztindusztriális tájról, a román nyelvről, az előző este látott Danny Boyle-filmről, egy kedves és különös fiúról, akit a fogason ismertem meg, és aki megszerelte a biciklimet; Vincent Casselről, Céline Dionról, a franciák angoltanulásáról, a művészfilm és a hollywoodi típus határáról, a cigány gyerekek örökbefogadásáról és A kakas éve című regényről, és némely ideggyógyászokról is. És aztán az eső is eleredt, és bár megérkeztünk, egyáltalán nem az volt kiírva, hogy Kolozsvár, hanem az, hogy Cluj Napoca, és ott volt handrella és co., hazavitt magához, megismertük a szüleit, és amikor a nyöszörgő laptopot is megetettem, fél kézzel elküldtem a pékbe néhány érdekes lelkivilágú kommentelőt, de már indulni kellett Thália szentélyébe, és még Enikő is befutott a színház elé, és köszönöm, hogy hozott nekem finomságot, és bejutottunk, pedig ez egyáltalán nem tűnt biztosnak előtte, de köszönjük Bogdán Zsoltnak és Borsos Leventének, és hogy aztán mi történt, azt később megírom, de durva volt nagyon, meg balesetveszélyes is, és a szoknyámra most tényleg, nem metafora, sár fröccsent, Benetton!, és, el ne felejtsem: katartikus, utána meg előkerült ribizli is meg némi bor; kiderült, hogy Andrei Şerban nem iszik, és a jezsuiták is lehetnek szerelmesek; és még később lett áfonyapálinka és zsidótojás; megtudtuk, ki székely, ki magyar, mi van Csíkban, aztán nem egészen emlékszem, de nagyon vizes volt a ruhám, handrella viszont megszárította; és aztán sírtunk, leveles tésztára potyogtak a könnyeim, kaptuk echte szocialista rumos csokit, és azt mondja a kalauz: kávét vagy teát kérnek a reggelihez? Aztán egy éjszakányi szabadságvesztés, én aludtam felül, János pizsamájában, zokniban, és most itt vagyok megint, tele témával, de megyek az oviba meg strandra a kicsinyekkel.

Mindjárt jön egy vendégposzt Esztertől, én pedig kérdezem, milyen témát kértek a hétvégére. Vázlataim közül válasszatok, hármat lehet, az eleje mindig a cím:

A Ványa bácsit megírom, meg a David Boyle filmet is, illetve ami eszembe jutott róla.