de hát szeret!

De sokan olvassátok most ezt, kik vagytok?

Évekig nem tudtam arról beszélni, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is volt pontosan az, ami elől én elmenekültem. Vertek? Nem. Akkor engem nem bántalmaztak. Volt egy kisgyerekünk, színházba jártunk, utaztunk sokat, jókat ettünk, társaságba jártunk, szép holmikat vett nekem az emberem. Mi a baj?

Nyomott voltam, kedvetlen, szorongó. Féltem, kétségbe voltam esve, tépelődtem, nem tudtam aludni. Egy nagy kupac szarnak éreztem magam. Később kerestem a helyeket, alkalmakat, embereket, ahol, akikkel nekem jó. Az mondjuk újabb konfliktusforrás volt. Még később önkéntelenül kerültem az érintkezést vele, mert akkor volt nyugalom. Miközben függtem tőle. A reakcióitól, a gúnyos, kíméletlen ítéleteitől. Anyagilag is. De még mindig szerettem, úgy éreztem, őhozzá tartozom. Mi lennék nélküle? Aztán, végül viszolyogtam.

De a harag, a gyűlölet sok év után tudott megfogalmazódni. Amikor kitisztult a kép, az egésznek az abszurduma. Felszabadító volt.

Már hallom is a konfliktuskerülő bulvárpszichológia, a félspirituális női öncsalás kórusát. Amivel egyszerűen mindenki jött, még szakemberek is.

A harag csak téged rombol! Engedd el!

Oké, egy pillanat. Engedjem? Elengedtem. Nahát…!

Őt nem tudod megváltoztatni, neked kell változnod! Olyan nincs, hogy egy kapcsolatban csak az egyik hibás!

És ha nincs, előrébb vagyok? Jaj, csak ki ne kelljen mondani, hogy azért tette meg, mert megteheti. Mert ti végignéztétek. Inkább rámtoljátok az egészet…

Te választottad őt, tudtad, hogy ilyen!

Nem, nem tudtam. Nem erről volt szó, hanem szenvedélyes szerelemről. Arról volt szó, hogy ő okos és erős, én meg szép és tehetséges vagyok. És ő meg engem választott. Engem, aki érintésre, közelségre, elfogadásra vágyom. Számon kéri ezt tőle valaki…?

Te behívtad, bevonzottad ezt a helyzetet, ezt a típusú férfit. Mire akar ez a helyzet tanítani? Tanuld meg most, amit kell, különben majd mindig visszatér!

Ha egy napig én lennék a belügyminiszter, a bevonzás szó használatáért statáriális és letöltendő szabadságvesztés járna ám. Úgy vinnék el bilincsben a nlc törzsfórumozóit meg a női lélekkel légkondicionált irodáikban foglalkozó, melírozott újságíróhadat…!

De vizsgáljuk csak meg a keresztény házassági tanácsadó könyvek kedvelt fordulatát: változz meg te, és a változásod az egész rendszert el fogja billenteni. Töltsd fel a szeretettankját! Ha — vegyünk egy banális és átlátható példát — az addig a gyerekfektetéssel magára hagyott, és ezért a heti három esti férjfoci ellen berzenkedő feleség vesz egy nagy levegőt, imádkozik, meditál, és elkezd nem berzenkedni, akkor én elhiszem, hogy, hát hogy a fenébe ne, lesz egy kicsivel kevésbé morgó férje. És az már eredmény, abból a szemszögből nézve. De megváltozott-e a kiáltó ellentét, hogy a feleség este hullafáradt, a férj meg, “hogy lazítson egy kicsit”, menne, este, és el, és ha nem teszi, papucsférjnek érzi magát? Nem hogy közös vacsora, gyerekfektetés nincsen, de képzelhetjük, olyan nagyon nem is beszélgetnek, nem masszírozzák egymás hátát, nem nyitnak chardonnay-t, hogy mást ne mondjak.

Nem berzenkedem, mert szeretlek. De akkor maradunk annyiban, hogy így van ez, nincs mit tenni, ő az, aki mehet, és nekem, feleségnek, az a dolgom, hogy tartsam a frontot. Akkor vagyok jó feleség, ha ő elmegy. Megoldódott-e az én problémám? Nem, nem változott semmi, csak lenyeltem, végül is a gyomor nem érez ízeket. Aztán, itt vannak még a gyerekek. Jó-e ez nekik? Az apjukat alig látják, az anyjuk meg estére kiborul, és megtanulják a mintát: ez a dolga a férfinek, ez meg a nőnek.

Vagy, egyszer csak, de ez már merész álom, a férj felajánlja: akkor te most (napközben) menj el fodrászhoz nyugodtan. De a bura alatt a nő egy görcsben van, tudja, neki ez nem jár, várják haza. A férj is lesi az órát, és hívogatja a feleséget, látszólag azzal, hogy hol a pelenka, hol a kölesgolyó, valójában azt kéri: gyere már haza. Elszokott tőle, vagy sose érzett rá. Nem szereti ezt az egészet, és persze a gyerekek se.

Ez a helyzet, amiről írok, nem bántalmazás, ez sima hétköznapi egyenlőtlenség. De lehet persze próbálkozni. Viszont ahogy horzsolást elkezelgetünk otthon, nyílt töréssel meg megyünk a traumatológiára, úgy a bántalmazóval se kísérletezzünk inkább. Nem lesz jobb. A bántalmazóval, és e fogalom tág köréről is írok majd, a bántalmazóval szemben a menekülés az egyetlen megoldás, az is roppant veszélyes. Nincs min változtatni, megbeszélni, mediálni, mert, definíció következik, az ő érdeke a moccanatlan dominancia fenntartása a másik rovására. A másik eleinte ezt a jellegzetes dinamikát összetéveszti a féltéssel, a befolyásos férfi lényegi vonásának tartja mindezt, és megmagyarázza magának, hogy nem könnyű szülővé válni, sok a feszültség, meg a férfinak annyira nehéz gyerekkora volt… épp az a dolgunk, hogy segítsünk… És vannak még nyugalmasabb időszakok. Amikor sétálhat kint a rab, vagy tejszeletet kap vasárnap. Nem is olyan rossz.

Változz meg te, ezt mondták. Olyan helyzetben voltam, amikor egyszerűen azt kellett mondani: változik a halál. Mármint a kapcsolaton belül, a kapcsolatért nem változom. Ha változás az, hogy lelépek, akkor változom. Nem hiszitek el, hogy eddig mennyit próbálkoztam, reménykedtem? Változzak? Hát velem van itt a bibi? De tegyük fel. Anyám is azt mondta: nem mosogattam eleget. Ő az én szelídségem, elfogadásom hatására majd kedvesebb lesz? Kimutatja: mégis szeret? Nem fog kiabálni és ítélkezni? Hát miért engedné a foga közül a zsákmányt? Vagy ha határt húzok, konfrontálódom, majd belátja, amit soha nem látott be? Nem, szorít még egyet a srófon. Ha látja, hogy tetszem valakinek, más örül a társaságomnak, ordít, nem hagy aludni, és nem mehetek el egyedül otthonról, napokig követ, mint az árnyék. Földhöz vágja a tárgyakat.

Nem, nem ütött meg soha. Vér nem folyt. Sokkal gazdagabb az eszköztár itt.

Nem, nem bántalmazó. Á…! Azok az újságban vannak! Szóváltást követően! Büntetett előéletű élettársa! Italozás közben! Több késszúrással! (DE HÁT MIÉRT NEM HAGYTA OTT? Tán mert ami előtte volt, azt ő maga sem tekintette bántalmazásnak, intő jelnek? Ahogy ti, fejcsóválók sem? Sőt, lehurrogtátok volna? Hogy kibeszéli szegény férjét?)

Már túl voltunk azon a ponton, amikor az ultimátum még ért volna valamit. Nem, nem fogok semmilyen lelki energiát ebbe fektetni, mentem az irhámat. Kiszállok, elég volt. Akkor jön persze a manipuláció, a gyerekre hivatkozás, a szex mint fegyver. Fenyegetőzés, kényszer, aljas szavak, alkukísérletek, zaklatás.

De hát miért? Hát a segged is ki van nyalva! Hát nem mentünk Lisszabonba? Hát mereszted itthon a picsádat, hát mi kéne még…? A gyereket nem engedem! Te elköltözhetsz, neki viszont ez a bejelentett címe! És katolikus!

Aztán, és ehhez nem kell kereszténynek sem lenni, itt van a többnyire nőktől érkező bűntudatkeltés. A házasság nem méznyalogatás, minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, nekünk is voltak kemény harcaink. De ha igazán szereted… Könnyű azért szeretni valakit, mert kényelmes vele! De a hülyeségeivel, a problémákkal együtt…! Hát nem szereted?

De, szeretem. Azt nem szerettem, hogy fogoly vagyok mellette. A bűntudatom, önmarcangolásom foglya. Szerettem őt, de nem szerettem éhezni, jó szóra, ölelésre várni. Mivel szerettem, borzalmas volt, hogy nem felel. Hogy, teszem azt, még a nagyon korai időszakban esténként reménykedem, jön-e akkoriban aludni, amikor én, lesz-e valami, szó, ölelés, érzés. De nem, neki saját élete van. Tévét néz, járkál, szöszmötöl, veri a gépet. Ha mégis lejön, fekszik a hátán.

Elalszik? Nem alszik? Nem alszik! Sőt, a farkát gyúrogatja! Ez közeledés! Lehet, hogy lehet…? Ma lehet? Odafordulok, megsimogatom, és megint két eshetőség van, leveszi a kezem magáról, rámmordul, vagy engedi. Hurrá! Én vagyok a szenvedélyes nő, aki még erre is képes! Kirobbantotta őt sziklabörtönéből! Megdugott a gyerekem apja…!

Ami ritka, az értékes. Néha, mégis, lehet. És bármit megteszek, hogy neki jó legyen. Pedig már nem olyan a testem, félek, nem tetszem neki. Mégis, ad magából. Talán szeret! Szereti, hogy nem hisztizek, én nem vagyok olyan, hanem türelmesen, szeretettel… kitartás, akkor jobb lesz!

Csak az a furcsa, fémes íz utána, azt nem értjük. Erről ábrándoztunk-e tizenhat évesen? Ezt ígérte-e ő maga az elején?

Nemrég közönségtalálkozón voltam, női sorsokról beszélgettünk A vágy villamosa című Tennessee Williams-darab aprópóján. Mivel régen láttátok: az egyszerű származású Stanley és Stella szenvedélyesen szeretik egymást. Amikor a zavaros múltú Blanche, Stella nővére megjelenik, összeomlik a szép házasság. Stella egyébként gyereket vár. Nő a feszültség. Stanley kiabál vele. Stanley részegen jön haza. Stanley megüti. És megtudjuk, Stanley azért is haragszik annyira, mert Blanche elkótyavetyélte a családi birtokot. Pedig az, a Luisiana államban máig (nem tudom, akkor még biztos) érvényes napóleoni törvények értelmében a férj vagyona.

Hoppá.

A rendezés nem áll annak az útjába, hogy erre felfigyeljünk.

Az egyik hozzászóló, neves feminista pszichológus egyébként, megreszkírozza a bántalmazó és a mazochista szavakat. Az ifjú színésznő, Stella megformálója azt mondja: de nem, ez nem bántalmazás! Ők nagyon is erős kapcsolatban élnek! Csak az indulatok, a heves érzelmek…! És főleg: Blanche! A bajkeverő!

A néző persze olyan, hogy ha nagyon forszírozza a cselekmény, hogy Blanche őrült, akkor elhiszi. Akkor az erős mellé áll, észre sem veszi, és nem hallja meg Blanche igazságát (megint: prostituálunk, könnyen gyűrhető nőt akarunk, majd megvetjük érte). A néző szeretne hinni a szép kapcsolatban, a kellemetlen közjátékok nélküli életben, és nem zavarja, hogy itt milyen súlyos és önző férfiérdekek működnek közre, hogy Blanche eltűnjön az elmegyógyintézetbe.

Blanche viszi el a balhét. Az ő igazsága nem érvényesülhet.

Aztán feláll a neves elmegyógyász, ezt ő mondja el magáról, fejcsóválva korrigál mindenkit, rosszul használták a skizofrénia szót, és kifogásolja, hogy nagyon eltolódott a beszélgetés női irányba! (Női sorsok. A vágy villamosa. Hat színésznő, és a közönség négyötöde is nő. Tetszett volna formaegyre menni.) A nőknek az a bajuk (ezt egy másik előadáshoz kapcsolódva mondja), hogy nincsenek eléggé helyrerakva. Azért mondanak, tesznek ilyeneket! Mert a férfiak nem mernek eléggé kemények lenni!

És torkunkra forr a szó megint.

De a többiektől azért azt kérdezem, a szenvedélyesen érvelő színésznőktől, akik állítják, ez nem bántalmazás: biztos? Oké, Stanley kedves is. Persze. Oké, Stella szereti Stanley-t (naná, ezért nehéz kiszállni, és ez az egyetlen vigaszunk, ezt építgetjük magunkban, különben az egész létezés sívó pusztaság lenne. De amit építettünk, leomlik reggelre). Azt is elhiszem, durvábbakat is átéltünk már többen. Meg hogy ami nem öl meg, az megerősít, és bölcsebbek lettünk, és kellett az a figyelmeztetés az élettől. De akkor egyetlen tesztkérdésem van: ha Stanley nem bántalmazó, akkor, ha mondjuk egy sors-katalógusból választhatnánk, kívánnánk-e ezt a sorsot, ilyen férjet a saját lányunknak? Na ugye.

***

Bölcsebb lettem, igen. De szeretnék nem ennyire bölcs lenni. Szerettem volna szelídebben rájönni. Szerettem volna kevesebbet sírni, kínlódni, egyedül tépelődni, rettegni.

De ott van a fiad! Ő sem lenne!

Igen. Miért ára őneki okvetlenül az az oxigéntelenség, amelyben évekig éltem?

Nehéz elmondani a történetünket. Nem csak azért, mert az ember szégyelli, és nem akarja kibeszélni a partnerét, esetleg fél. (“Szétdumáltad az életünket. Összevissza locsogsz-fecsegsz. Konfabulálsz.”) Már rég biztonságban is: nincsenek szavaink. Azért sincsenek, mert ami az egyszeri beszélgetőpartnerünk fejében van, abba nagyon nehéz beleilleszteni azt, amit átéltünk. Egyszerűen Közép-Afrikában nincs szó a hóra. És magunknak is borzasztó nehéz. Ráébredni, a szégyenen túl: nem velünk van a baj, nem arról van szó, hogy ezt érdemeltük, kiprovokáltuk, és bennünket nem lehet szeretni. Nem is arról, hogy fáradt a munkája miatt, meg persze, hogy féltékeny, meg “nagy koponya, nehéz ember”.

Már nem haragszom. Azt át kell élni, és elmúlik. Most lesújtó véleménnyel vagyok. Ez nem múlik el. És erős vagyok, és ragyogok.

Most akkor én egy frusztrált, keserű, minden bokorban ellenséget látó nő vagyok, ahogy azt egy kissé kétdimenziós anyatárs a fejemhez vágta az anyukás fórumon? Ezen lovagolok? “Szítom a nőket a párjuk ellen”? Most akkor én verem az asztalt? Kierőszakolom, hogy én legyek a domináns? És vadászom a férjemben is, hátha rajtakapom, hogy ő is bánt?

Nem. Nem lovagolok, bár elég nagy ez a ló, elférünk a hátán sokan, nincs olyan sok ülőhely másutt. De aki ezt mondja, az egyszerűen fél. Nem akar erről beszélni. Szembenézni. Nem akar gondolkodni.

Nekünk se mindig méznyalogatás a házasság, vannak gázos területek, és részben ugyanaz az egyenlőtlenség az ok, amitől senki sem függetlenítheti magát (például, hogy a környezet mást tart elfogadhatónak tőle és mást tőlem, lásd családunk mizériáját). De világos, hogy nem bántalmazás.

Kedves utódom, te, még nálam is fiatalabb, ha olvasol: ugye ismerős? Te is rámész?