mit mondjak a lányomnak

Ezúttal újabb pszichológus-magazinmémre csapok le. Amivel vitázom, az a következő:

Amikor felvilágosítjuk a gyerekünket, akkor

sose terheljük túl, mindig csak a saját szintjén beszélgessünk vele, ne mondjunk többet, mint amennyit kérdezett.

Az a bajom e közkelettel, hogy… á, egy csomó bajom van:

Mi magunk nemigen beszélünk a szexualitásról, és az egész ügy, a saját nemiségünk és az igazán csatakos részei akkora tabuk, hogy a gyerek okos és érző szavak helyett ezt a némaságot sajátítja el. Hogy itt valami kínos. Hogy keressen választ máshol.

Csak a kérdéseire válaszoljunk? Hiszen nem is tudja, mit kérdezzen. Nincsenek fogalmai, nincsenek kérdései sem, és mi a felvilágosult csakazőszintjén gyávaságunkkal nem is segítünk neki, hogy nevén nevezze, magának bár, a csiklandó érzést a combja tövén vagy a furcsa bácsit a suli kerítésénél. Ahogy a távoli földrészek állatairól is mesélünk: mesélünk kérdés nélkül, mert fogalma sincs se földrészről, se állatról, ahogy akkor is megmondjuk, hogy az áram ráz, ha nem is nyúlt bele még, úgy kellene a szexualitásról is beszélni, közvetíteni, csak ez nem lexikális tudás, hanem mentalitás, és sokkal fontosabb, mint a koalamackó meg a kettőhúsz.

Mert közben az indirekt világ ezerféle ingere dől a gyerekeinkre. Ők is látják a fehérnemű-óriásplakátoktól kezdve mindezt, a csókolózó szerelmespáron keresztül a böngészőelőzményben általunk otthagyott hüllős pornóig, mindent látnak, mert hajtja őket, hogy megfejtsék azt, amire szavaik sincsenek. Rá ne keressetek most a hüllős pornóra, én találtam ki, hogy valami extrém legyen.

Ha mégis beszélünk a szexről, az ma már, hát gratulálok, nem méhecskés ügylet lesz, hanem egy “jó könyv” és elszaladás, már rég későn, vagy valami lebutított higiénikus eü előadás: hol a bejárat, mosd meg rendesen.

Esetleg a felvilágosultak arról beszélnek, hogy ez szép és jó, ha a szerelmeddel csinálod, de semmi esetre sem mostanában, és várjatok előtte, és majd én elkísérlek a nőgyógyászhoz. De nehogy már ötleteket adjunk, kedvet csináljunk hozzá!

A többit sűrűn titkoljuk. A magunk zavarait, a bénázást, mire orgazmusunk lett valahára, vagy azt a rémületet, hogy nem lett egyáltalán. A néma estéket, a semmit, a megcsalást, az abortuszokat. A kis lelkének ez sok volna. Ez sok volna, de mi miért vagyunk ennyire elfuseráltak viruló negyvenesként? És így is kerül a kis lelkébe sok minden: zavaros, törött cserepek, kérdések, szégyen, semmidarabkák, a biztos tudat, hogy a szülei gázak.

Elhiszitek nekem, hogy a pedofiltól, nyálcsorgató béemvéstől, korai terhességtől, nemi erőszaktól az a kamaszlány védett, aki megéli a testét, a vágyait, aki nem fél, nem kínzóan sóvárog, aki tud magáról mint szexuális lényről? Az fog nem akárkinek igent mondani, a műmájert izgalmasnak tartani, az fog örülni a testének, az nem kompenzál, az nem megy bele hülyeségbe, vagy nem annyiszor. Az tud várni, az fog szólni időben, ha baj van. És a némasággal, tiltással betömött szájú meg megmossa talán rendesen, de zavarban van, közben sóvárog, nem szereti a testét, és majd kialakítja magának a nemiségét, és az nagyon úgy-ahogy lesz, ott mi másokra bíztuk a piszkos munkát.

Elhiszitek nekem, hogy biztonságosabb lelkesülten mesélni a lányunknak, jó, a szülei szerelme tabu, de akkor fiatalkori dolgokat, kételyeket, történeteket, másrészt meg békén hagyni, mint ezt a hagyományos, kizárólag kudarchoz vezető utat járni anyáink nyomdokán?

Elhiszitek, hogy a legjobban akkor jár a lány és a fiú is, ha az anyja érzékelhetően boldog és radioaktív, az apja meg szerelmes és büszke?