az egyenlőtlenség formái 8.: aki mindenkinek segít

Ez a legbékésebb változat. És borzasztóan bűntudatkeltő. Mert látod, hogy mindenki szereti, neked meg bajod van vele. És ez a dühítő: hogy része az őt nagyra becsülő közösségnek, és senki nem hinné róla, hogy milyen rideg meg kiabálós meg kicsinyes tud lenni a saját családjában.

Ő is mindenkit szeret, neki sosincs késő, hogy megszerelje a szomszédnál a csapot. Hétvégén bútort pakol a haverjának, mert a barátság az nem vicc, ugrik azonnal. És minden szombatra jut betonozás, kerítésfestés, és aztán meg lazítani kell. Olyan jóravaló és segítőkész! Hallod, ahogy megbeszéli a telefonban, hogy persze, Imikém, akkor hétkor kezdünk. És csak nézel, hogy már megint, és arra gondolsz, milyen féltékeny, kicsinyes banya vagy te.

Nem vagy kicsinyes, hanem túlterhelt vagy. Téged átvertek: egyáltalán nem erről volt szó, amikor még szerelmesek voltatok. Ezt csak a sok éves úgynevezett családba belekényelmesedve csinálják a férjek. A munkán felül még ez is, hogy mások mindig fontosabbak — csoda, hogy elhidegültök?

Félelmetes szerszámarzenálja van az ilyen férfinak. Aligismerősöknek ingyen szerel villanyt. Mindent megcsinál otthon is, amit  fontosnak gondol: szakszerűen buzul bele a bojlerbe, vonul el a sufniba hegeszteni, meg a kert végébe, a műhelyébe, ettől aztán nagyon keveset van a gyerekeivel meg veled. Dolgos, sőt fáradhatatlan — csak a te teljesítményedet nem méltányolja.

Nálunk, a szüleim által tervezett-épített családi házban, a pincében készült egy mosókonyha is, anyám álma, ott elfér majd mosás és teregetés. Ezért lett tenyérnyi a fenti fürdőszoba. A konyha is szimmetrikus és így icipici lett. A két legtágasabb helyiséget az örökké félkész házban az apám használta: a mosókonyha ugyanis lassan műhely lett, ezerféle holmival és mütyürrel, ahová apám szerelés örvén esténként elvonult, és ott ki tudja, mit csinált, leginkább azt érzékeltük, hogy rádiót hallgatott (és mi ennek örültünk, mert milyen jó nyugi volt akkor odafönt). Ha nem tette, akkor a déli fekvésű, legtágasabb, huszonöt fokra fűtött szobában terpeszkedett, tévézett vagy szundikált a fotelben. Az ágya az a hosszabbítható heverő volt, amelyet nekem vettünk, amikor nyolcéves voltam. Én egy huzatos, penészes, tizenhét fokos, szigeteletlen és északi falú szobában laktam anyámmal együtt, ezért aztán ma is remekül bírom a hideget, tizennégy éves koromig az ő egykori, húszéves fényes politúrú hitvesi ágyukban aludtam anyámmal. A bátyáim pedig hárman egy tizennyolc négyzetméteres szobában, az is penészes volt, a két kisebbik tesóm ósdi, recsegő, rég rövid emeletes ágyon hált, a legidősebb bátyám a pedig a földön két réteg polifoamon, amit minden reggel felcsavart, hogy felkelés után a többiek elférjenek. Aztán huszonegy évesen elköltözött.

Így éltünk, iszonytató lomok között, teljes káoszban, mi, a látszólag értelmiségi család. És ez teljesen természetes volt mindannyiunknak. Az apám meg maga rendelkezett a tér (“én építettem ezt a házat!”), a keresete és a családi pótlék fölött is, amelynek tekintélyes része vándorolt az amerikai testvérek által is támogatott gyülekezethez. Azzal fenyegetett minket, ha nem viselkedtünk neki tetszően, hogy a baptistákra hagyja a házat. Máskor az volt a büntetés, hogy elzárta a meleg vizet. A gyülekezetben pedig panaszkodott anyámra és a meg nem értő családjára, és otthon is fő tevékenységként basáskodott és még le is szólta a hajnaltól késő estig robotoló anyámat.

Sok férfi pénzzel is segít, leggyakrabban a haveroknak, és te vagy a szarrágó, ha nem tetszik, hogy a család bevételét gyanús életvitelű cimboráknak adja. A legdurvább  típus nagy összegekről dönt egy személyben, és kezességet vállal a haverja hitelében. Ha az asszony rájön és szól, ő a hárpia: együtt röhögik ki és bosszankodnak rajta, de akkor már nincs mit tenni. Ilyenkor a nőnek egyetlen fegyvere marad, az, hogy balhézik, ami viszont eléggé érthető. Ami nem érthető, az az, hogy hogy képzeli bárki, hogy közös dolgokról maga rendelkezzék, és elcsorgassa másoknak a gyerekei jövőjét.

Az van e jelenség mögött, amit már idéztem a Hétköznapi hímsovinizmusból: hogy a családi időt, pénzt és teret a férfi a magáénak tekinti. Az van mögötte, hogy asszony, gyerek nem számít. Meg az, hogy könnyű ám másoknál, egy-egy délután virítani, legjobb barátnak lenni a nagy egyetértésben.

Altípus ám az önkéntes rendőr, polgárőr, faluszépítő, hittérítő, a helyi dalárda tagja, a presbiter is. Lehet az ilyesmi ártatlan, építő hobbi is, mégis riasztóan gyakran történik a feleség és a gyerekek rovására. Az emberiség barátja, a lelkek megmentője, a biztonság őre hajlamos a túlterhelt felesége napi teljesítményét axiómaként felfogva lelkesedni a közösségért.

Benne van ebben a szomorú jelenségben a társadalom is, amely elfogadja és méltányolja az ilyen férfiak munkáját, idejét, pénzét, és nem kérdezi meg, hogy ezt az időt, ugyan, nem töltenéd inkább a gyerekeiddel?