pénze van, telefonja van

Jaj, jaj. Zsuzskára gondolok, aki korán kel, és itt  megint nem volt jó kis 6.40-es, avagy 55-ös bejegyzés, mert én újabban elalszom este a gyerekekkel, és meg kell mondjam, sokkal jobban érzem így magam.

De lehet, hogy ez az én vízióm, és Zsuzska egyáltalán nem kel korán, ha korán kel is, nem ő olvas, és mindegy neki, hogy fél hétkor vagy kilenckor van-e új bejegyzés, mindez csak az én parám, és a szorongásom, hogy nem írtam meg azt, amit szerettem volna, egy fiktív Zsuzskában ölt alakot. Mennyi ilyen víziónk van másokról! Anyám például meg van győződve róla… á, hagyjuk.

Milyen jó lenne valóban meglátni a másikat. Hogy ki ő, és mire van valóban szüksége. Hinni neki. Mennyire tudhatjuk vajon ezt egy gyerek helyett?

***

Elment a kisfiam, az ötödik bés, iskolába, öltönyben, mert ma ünneplik ötvenhatot, és biciklivel. Le fog száguldani előbb itt a köztársasági elnök úr hátsó falánál, aztán kicsit kanyarog, ráfordul egy forgalmas útra, onnan bekanyarodik a miniszterelnök utcájába, aztán a Kútvölgyi úton le, és végig a János kórház mellett a Városmajorig. Abból a szempontból megnyugodtam már, mert megnéztem térképen, hogy a Kútvölgyi út nem főútvonal, így legalábbis a KRESZ szempontjából nem gond, hogy ő még csak tizenegy éves lesz.

Remélem, nem szakítja szét az öltönynadrágot. Tegnap levált a másik, viszonylag új, bélelt nadrágja alsó negyede, mert beakadt a hajtóműbe.

Hátán az összes holmija — megy most az apjához hétvégére is –, minden tankönyve, edzéscucca.

A fogyó kedvvel készített, maradék vajakkal kent tegnapi zsömléket nem eszi meg. Nem ette meg korábban, már másodikos korában a menzaebédet sem, ami legalább minőségérzékre vall. Ezért aztán felhagytunk a befizetésekkel, és jó sokat csomagoltunk neki Jánossal, ne legyen éhes szegény. Két nagy szendvicset, háromnegyed liter gyümölcslevet, négy almát, kevés édességet.

Nem ette meg úgy sem. Lehet, hogy az iskola akkora stressz neki, hogy nem tud enni egyáltalán? Az adrenalin, mama, ezt mondta a múltkor. Hazahozza, ráadásul romos állapotban.

Most pedig felkeltem és -öltöztetem világszép óvodásomat, mert mindjárt jönnek érte, hogy magánhelikopterrel az óvodába szállítsák.

Így hát az én kisfiam, mint független és felnövekvő gazdasági szervezet, akkor kap tízórait, ha valami extra finom falat van itthon, amúgy meg néhány napja egy-két százast naponta, és ebből öntudatosan önellát, én meg nem stresszelek, van-e itthon olyan fajta kenyér meg belevaló, amit megeszik. Rántott húsos szendvicset vesz, azt állítja, és a fogas végállomásánál pizzaszeletet. Reméljük, nem indul meg a lejtőn, és nem találok a jövő héten energiaitalos dobozokat meg fecskendőket a hátizsákja mélyén.

És kapott egy SIM kártyát is a régi, még abakusszal működő NOKIÁmba. Még két hete is vállat rántottam a szülőtárs kérdésére: nincs telefonja? Aztán kétszer jött haza idegesítően később, sőt, későn az edzésről.

A múltkor viszont időben, de erősen felzaklatva jött haza. A fogaskerekű végállomásánál tolja épp a bringát, a macskaköves részen, ahol a bódésor van és a kocsma. Ráront egy részeg alak, hogy ez nem a bicikliút. Ordít vele, anyját szidja, zsidőzik és románozik, és rányomja a kezére a féket, ami ettől elgörbül, rángatja a karját, úgy szedik le a gyerekről kis bámészkodás múltán az ivócimborák.

Én odamegyek másnap, és megfenyegetem a kocsmárost, hogy azonnal mondja meg, ki volt, mert mindenféle rendőrségi meg egyéb ellenőrzésekre számíthat, micsoda dolog ez, ő tagad, itt nem történt ilyesmi, és azt hajtogatja: ez tényleg nem bicikliút, igaza volt a kollégának. Isten barma, ha tolja, gyalogosnak számít, de ha nem is tolta volna, ne önbíráskodjunk már, és főleg ne erőszakosan, és főleg ne egy gyerekkel! Aztán felmerül, hogy miért jár egyedül egy tízéves gyerek. Hát a jó anyátokat, azért jár, mert biztonságosan tud közlekedni, ha a ti alkoholista törzsvendégetek rá nem ront.

Nos, beballagtam a T-Pontba, kifizettem a kórházi időszakban felhalmozódott számlákat, és kötöttem egy új előfizetői szerződést, havi 1950 lebeszélhető forintért. Hazahoztam a cuccot, és megmondtam a fiamnak, hogy én bízom benne, ez a telefon nem azért van, hogy én ellenőrizgessem, mert az rohadt idegesítő, amikor póráz lesz a telefonból. Én csak akkor hívom, ha nagy baj vagy ügyrendi információ van. Ez a telefon azért van, hogy ha gond van, ő jelentkezzen, kérjen tanácsot, segítséget, egyeztessen időpontot.

Benyomta ügyesen a kártyát, PIN kód, minden, és elmélyedt első mobilja — kissé kettes számrendszerre hasonlító — rejtelmeiben. Boldog és büszke. Kényszeres módon viszi a töltőt is — és ha lemerül??? Eldicsekedtél vele, mondom, ne is tagadd. Hát, nem mondom, hogy nem, de nem mindenkinek. Az osztálytársak mondjuk fintorogtak, hogy nem érintőképernyős és nem okos, mondtam, hogyisne, a fiam pedig teljes öntudattal mondta, hogy ez régiség, muzeális értéke van.

És kikapcsolja, amint a sulihoz ér. Lelakatolja a biciklijét, lepattintja róla a lámpát és a sebességmérőt. Időben van ott, mert újabban kutyakivivéssel, fogmosással együtt is elkészül fél nyolcra, különösebb noszogatás nélkül. Hajtsam le az inggallért, jó. Ha már ott vagyok, meg is ölelem, ritkán szoktam, ő kezdeményezi inkább, furcsa a nagy teste textúrája a kicsiké után.

Pizsamája az ágyában, bögréje a mosogatóban, remek, kap egy frissen sült bagettet, egy kétszázassal kiegészítem a kosztpénzt, én már nem is kellek, megyek blogot írni, az edzőcipődet is vidd, szia.