mert a nők biztos ártatlanok

Az adu ász. A végső érv. Hogy a nőknek is vannak szemét húzásaik, hibáik, tehát a nők elleni erőszak voltaképpen csak visszavágás, megérdemelt revans, vagy olyasmi, ami a satupad szélén lehullik, hát sajnos, van ilyen, vannak erőszakos EMBEREK, hol férfi, hol nő, szépen szimmetrikusan, de ugye, a lényeg, hogy a csapból is a nők elleni erőszak folyik, de be ne dőljünk ám, ők sem szentek!

Szeretném leszögezni, hogy nem azt mondjuk mi itt, hogy a bántalmazottak mind, egytől egyig áldozatkészen takarítanak, lábujjhegyen járnak, aztán, amikor hazaér a bántalmazó, a gőzölgő leves fölött kapnak tizenkét óriási pofont meg négy hasbarúgást, majd beülnek a sarokba és sírnak.

De nem is erről van szó.

Nem az egyéni történetekről van szó, hanem arról a társadalmi mechanizmusról, amely lehetővé teszi, hogy ilyen sok férfi úszhassa meg a családi élet rengeteg feladatának többségét, hibáztathassa mindenért a feleségét, követelhessen szexet, döngethesse a mellét, hogy ő milyen rendes férj, és bántalmazhassa szavakkal, lelkileg vagy fizikailag a partnerét. Erről beszélünk, nem arról, hogy milyenek a férfiak a mi életünkben, vagy milyen az összes férfi. A mechanizmusról beszélünk, az elnyomásról, amelyben az a zseniális, hogy megint a Dézsánál olvasottakra utaljak, hogy nem kell benne tevőlegesen részt vennie a privilegizált csoport tagjának ahhoz, hogy előnyeit mint a csoport tagja élvezhesse. A csoporttagsága elvégzi helyette a piszkos munkát, neki nem kell csúnyán erőszakosnak lennie, neki akkor is magasabb fizetést ígérnek, ha nem ő túrta ki elődjét, a kolléganőt, és amit kap, azt attól veszi el, aki a másik, nem privilegizált csoport tagja.

Hogy az erőszakos férfi teszi, amit tesz, az nem azért van, mert a felesége is ilyen vagy olyan, hanem a társadalmunkban létező, nemek közötti egyensúlytalanság miatt, amely rejtetten meg kevésbé rejtetten,  ezerféleképpen nyilvánul meg.

Ezzel kemény szembenézni, mert mindannyian be vagyunk oltva a felismerés ellen, eredendő gyanútlansággal, a status quo szülötteiként úgy érezzük, hogy nincs itt semmi baj, ez a normális, más a férfi dolga és más a nőé, és reflexszerűen találunk mentségeket, ha a férfi nem annyira van a csúcson abban, ami a dolga. Mindannyian egy kicsit nőellenesek vagyunk. Azt mondogatjuk: nincs itt semmi baj, csak valahogy mégis mindannyian elváltunk: ebből következik, hogy mi szúrtuk el, mi nem voltunk elég áldozatkészek, türelmesek, szeretetteljesek, szépek, háziasak, avagy határozottak, kemények, előrelátóak: mi hagytuk magunkat, megmondta az anyánk is. És ebben van valami, mert változatos okokból valóban nem vagyunk olyanok, mint lehetnénk.

De nem ez az ok, hanem az egyensúlytalanság, a konzervált állapotok, a hatalmi viszonyok, amelyek a férfiaknak kedveznek. Annak meg mindegy, Holle anyó melyik lánya vagyok: szép vagyok-e meg kedves — Demcsák Zsuzsát is bántalmazták –, vagy rusnya és lusta. Teljesen mindegy, mert a bántalmazás nem arra válasz, hogy én milyen vagyok, nem az táplálja, nem attól működik. Akármilyen vagyok, mindig lehet bennem találni kivetnivalót: például azt, hogy sajátos, egyéni a véleményem, másképp látok, szeretnék valamit, önmagam vagyok. Nem véletlen, hogy bántalmazók ezt az integritásnak nevezhető valamit szokták szinte teljesen kiirtani az áldozataikból a bagatellizálással, korlátozással, kigúnyolással és más manőverekkel.

Vannak, hát miért ne lennének a nők és a bántalmazott nők között is olyanok, akik nem kedvesek, kiabálnak, játszmáznak, isznak, nekünk nem tetsző módon viselkednek. De az erőszakot nem lehet kiérdemelni, az erőszak erre nem érvényes válasz. Erőszak nincs, ne legyen. Ez nem úgy megy, hogy amennyiben szép fiatal (vagy épp a szánandóan öreg) és szimpatikus (netán lovagias szempontból megmentendő) az a nő, akkor szörnyülködünk, hogy de durva, hogy a férje veri, a többiek meg: hát tetszett volna igyekezni. Ennél muszáj igényesebbnek és igazságosabbnak lennünk, és felkiáltanunk: NINCS ERŐSZAK, és nem a  mi dolgunk megítélni, hogy “mivel vívta ki maga ellen a sorsot”, hogy megcsalta, meg nem főzött, meg nem is a férfi gyereke a gyerek, meg válni szeretne, mert ezzel a logikával a bántalmazottban mindig találni fogunk valami jó kis okot, ahogy a bántalmazó talál is, és szentül meg van győződve, hogy ő azért üt. Nincs erőszak, és kész.

Hogy mi van az erőszakos nőkkel? Az van, hogy sok a keserű meg a sárkánnyá vált, ebbe belemerevedett nő. Őket is szokták erőszakosnak nevezni. Ezt is a panaszkodó férj mondja meg a maga teljesen eltolódott mércéjével: hogy a nő erőszakos. Könnyen lehet, hogy a jogos kérdés vagy különvélemény is erőszaknak számít, miközben teljesen érthető, nem basáskodó reakció a kialakult helyzetre. Anyám húsz évig harcolt, hogy beépíthesse a tetőteret — erőszakos, hát persze. De akármiért is erőszakos egy nő, ha tényleg az, mögötte nincs ott az érdekekből, viselkedésmintákból és főleg hatalomból szőtt finom biztonsági háló. A nő leeshet, és le is esik: általában sokkal rosszabbul tolerálja a partnere, amit tesz, mint ha férfiként követné el nő ellen, egyszerűen azért, mert a nőnek nem az erőszak van a szerepébe írva, hanem pont annak az elviselése, és többet szörnyülködik a környezet is, egyáltalán nem mentegetik, hogy hát istenem, hirtelen haragú, szeret diktálni.

Úgyhogy nincs duma, nem kell nekünk megmondanunk, ki milyen, az magánügy,és nem kell nekünk aleseteket fabrikálni, hogy ja, hát akkor érthető. Ütni, módszeresen gyötörni, meg ennek kitenni a gyerekeket, nem lehet, és viszlát.