flaubert: bovaryné, második rész — együtt jobb 4.

Közzétéve Szerző:

Újraolvassuk a klasszikusokat, szorosan, értőn, beszélgetve, a saját életünkre reflektálva. Olvass, beszélgess velünk!

Flaubert regényéről, az első részről itt kezdtünk beszélgetni, még mindig lehet csatlakozni!

A szerda az majdnem kedd, bocsánat mindenkitől, aki tűkön ült, hát még aki korábban olvasta, és már alig emlékszik a részletekre! Egy könyv szövegét gondozom, közgazdasági meg jövőkép, és nagyon jó lenne, ha már nyomdába menne, így aztán Bovaryné vitatkozik az ökológiai jövővel, száguldok oviba, bejegyzést írok, meg a blogverseny, meg a facebook, aztán a gyerekek krémtúrót kérnek, elfogyott az Illy, és még a kutya is belenyüszít, nem könnyű! A fogaskerekűn viszont lehet nyugodtan olvasni.

Most alszanak, alszik a krémtúró, alszik a francia közgazdász, a facebook, ki van teregetve a zöld ruhatömeg, alszik a sült csirke a sütőben.

A második rész a Yonville-be való költözéstől tart a regény csúcspontjáig és egyben tükörszimmetrikus tengelyéig, mert ez egy ilyen regény: az elmondhatatlanul mulatságos tenyészállatvásár végéig, a romantika és a realizmus e szimultán jelenetéig.

Ez az egész valami döbbenet: minden lapon várjuk, hogy lesz valami, és sosincs semmi, avagy nem az van.

Kezdjük a kvízzel.

Link, ha nem nyílik meg.

És most is kérdések.

1. Regénytechnika — hogyan érkeznek bele a szereplők az elbeszélő által előkészített helyszínre, kontextusba az első részben, és hogyan most? Mi a különbség az elbeszélő pozíciójában, a szereplők belépésében és a leírásokban?

2. Megint a beszélő nevek: Homais, Justin, Lehereoux, Léon, Boulanger — kéretik utánanézni.

3. Milyen típust kívánt ábrázolni a patikus személyében Flaubert? Gyűjtsünk hozzá jellemző mondatokat, ellenállhatatlanul mulatságos lesz!

4. Leplezzük le Emmát! “– Nem ismerek szebb látványt, mint a naplementét — mondta Emma –, de különösen a tengerparton.”

5. Emma beleég Charles tekintetébe, és Léonéba is. Hasonlítsuk össze, ahogy Charles látja meg Emmát, és ahogy Léon!

6. Jaj, de gunyoros ez a Flaubet! Léon mondja az első este: “Az ilyen könyvek (ti. amelyeknek közönségesek a hősei és lanyhák az érzései) (…) eltérnek a Művészet igazi céljától.”

7. “Fiút kívánt, erőset és barnát” — mit szóltok a nemek jellemzéséhez  a 3. fejezetben?

8. Bár nagyon szomorú, beszéljünk Emma anyaságáról! “Emma visszafektette a kicsit, aki közben lehányta anyjának a nyakfodrát.” (Ez a motívum is lesz még.) “…Az anyai gyengédség bűnös vágyakban vetett lobot” (5. fejezet) — ez mi lehet?

9. Mi történik közvetlenül az előtt, hogy Emma ridegen kezd viselkedni Léonnal? Mi az összefüggés?

10. Mikor, hogyan utal a szöveg Emma halálára? Ugye látjátok, hogy ez is paródia?

11. A halász leányának furcsa szomorúságáról, a homályszerű betegségről beszél Félicité az 5. fejezet végén. “De nálam — felelte Emma — ez éppen a házassággal kezdődött.” Mi lehet ez?

12. Miért nem akarja megérteni a plébános Emmát? Mit ábrázol ez a jelenet? Hogyan kapcsolódik ehhez Berthe sérülése?

13. “…feleségének szánta ezt az érzelmes meglepetést, ezt a gyengéd figyelmet, saját képmását, frakkban.” Hogy lehet Charles ekkora FASZ?

14. Mit szóltok Emma újfajta divatozásához Léon távozása után?

15. Miért tudjuk meg az elbeszélőtől Rodolphe Emmával kapcsolatos terveit és kiábrándító latolgatását?

16. Fel, ugye felfedeztétek Kantot a szövegben? Mire szolgál a Kant-idézet parafrázisa?

17. Miért ilyennek írja meg Rodolphe szerelmi vallomásának jelenetét Flaubert? Hány réteget tesz egymásra?

18. Hogyan értelmezitek a kitüntetett cseléd-vénlány viselkedését? “Így állt e pirospozsgás polgárok közt ez a fél évszázados szolgaság.”

19. Mit jelképez a tönkrement tűzijáték? “Valóságos kaleidoszkópban, egész operadíszletben gyönyörködhettünk…”

164 thoughts on “flaubert: bovaryné, második rész — együtt jobb 4.”

  2. már nagyon vártam a folytatást! végigolvastam az egészet, és felmerült bennem a következő: Emma valódi párja a regényben Homais. Mindkettő mellett – ugyan másként, de – tönkremennek az emberek, a családjuk. Mindkettő bármi áron követi vágyait, hiú, stb. csak amíg Emmának nem sikerül az élete, irigyek rá, ha kiderülne, mit csinál, a társadalom megvetné, addig Homais folytathatja praktikáit, a társadalom rajong érte, jobbnál jobb pozícióba kerül. A nő és a férfi korabeli lehetőségeinek kritikája ez a regény. És hogy legalább egy kérdéshez kapcsolódjak: Homais – homme franciául ember, férfi; Emma – femme franciául nő.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. Egy kicsit tovább olvastam, azt hittem, a második rész végéig kell mostanra, de a teszt egész jó lett, 80 %.
    A beszélő nevek közül Boulanger = pék, Léon = Leó (oroszlán), Justin = juste? (igazságos, helyes, jogos), Lheureux = a boldog, a megelégedett.
    A többi kérdésen még gondolkodnom kell.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Csak benéztem ide, hogy elolvassam a kérdéseket, én is töröm a fejem estig. A teszt nekem is pocsék lett!
    Homais= homeopátia?
    (a kereskedőt Lheureux-nek írják, nem? (lehet ez is fordításfüggő)) Nem egy szimpatikus figura, miért pont őt hívják pont így? mert ő a legmobilisabb, aki azt csinál, amit akar, így a legboldogabb is egyben? egy titokzatos személyiség, a múltja homályba misztikus vész, de feltételezhetően sikeres élete volt…sikeres férfiút-szimbólum, aki még idős korában is befolyással van az úrihölgyekre?
    Léonról az oroszlán jut eszembe, de hogy mi köze az Aranyoroszlánhoz, azon kívül, hogy ott tölti az idejét, mint mindenki más, nem annyira áll össze.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem még Léon-ról a LION szó is beugrott, amit aranyifjút / ficsúrt is jelent.
      Homais-ról meg a tyúkszem, mert franciául az a mais. 🙂
      Illetve ha nagyon szétszedjük a Boulanger szót (de lehet hogy ez hülyeség) akkor egyszer ott van a boule ami golyó(golyózás), az ange: angyal, viszont az anger harag. De lehet hogy tényleg csak szimplán pék.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez nagyon király. Nekem ez nem tűnt fel, pedig kiüti az ember szemét. Nekem valamiért szimpatikus Homais, lehet ezért sem. Az aktivitása okán szimpatikus, mégiscsak ő az az egész történetből, aki által halad a világ előre. (Igaz, a haladáshoz kellenek emberáldozatok….) Nagyon visszás személyiség, ebben igazatok van, (ő lenne a Bovaryné Asztrovja?)

        Kedvelés

  6. Hű, nekem se lett jó a teszt (70%), és bennem is felmerült a kérdések kapcsán, hogy újraolvassam ezt a részt. Így most csak jelzem, hogy én is itt vagyok, de még érdemben nem tudok hozzászólni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. 10. Mikor, hogyan utal a szöveg Emma halálára? Ugye látjátok, hogy ez is paródia?
    Azok után, hogy Emma Léon visszautasítása mellett döntött, megjelent a homlokán a magasztos végzet, nem volt súlya a lépteinek és hűvös borzongató virágillat lengte körül. Ez jelenthet valami olyasmit, hogy Emma elkezdte iszonyúan sajnálni magát és nagyon önfeláldozónak tartani magát, de őszintén szólva én nem látom ebben a paródiát. Szerintem Léon nagyon jó gyerek, őszintén tisztelte, szerette Emmát, és ezt a döntését is tiszteletben tartotta. Ő Emmának egy reális alternatíva lehetett volna, igazi szellemi partner, vele érdemes lett volna meglépnie, Léon ráadásul Berthát is csípte, persze valószínűleg jó darabig szegények lettek volna, amíg Léon karrierje be nem indul. Innentől már csak egyre rosszabbul alakulhat ez az egész pasiügy, ezzel Emma is tisztában van, vajon ezért telepszik rá a halálhangulat? De vajon csak azért utasítja vissza, mert nem berobbant az életébe Léon szerelme, ahogy ő azt elképzelte a olvasmányai alapján, hanem lassanként szivárgott be?
    9. Mi történik közvetlenül az előtt, hogy Emma ridegen kezd viselkedni Léonnal? Mi az összefüggés?
    A lenfonóba kirándulnak, Emma most jön rá, hogy Léon őt szereti, és rádöbben a finom Léon és a paraszt Charles (bicskája van!) közötti kontrasztra. Az, hogy milyen a férje, az őt is minősíti, ha még meg is csalja, akkor aztán tényleg nagyon szánalmas lesz a férje, a házassága, és ezáltal ő maga is, ezért inkább a büszkeséget választotta, és elzárta a nyomulás további lehetőségeit Léon (és saját maga) elől. Tulajdonképpen bejött a számítása, a plátói szerelem
    által mindketten felmagasztosultak a másik szemében, de ez csak a felszín: Emma várja, hogy beüssön az elképzelhetetlen véletlenek sorozata, ami egymás karjaiba sodorná őket. De tudjuk, Emmának a felszín a legfontosabb, és gondolom szúrós kritika az adott kornak és társadalmi rétegnek. A lényeg, hogy ez az előjáték Léonnal nagyon kedvezően előkészítette a terepet Rudolfnak, aki már lehetett ronda, romlott és közhelyes, nyert ügye volt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nekem úgy maradt meg, hogy amikor megjelenik, semmilyen, de leginkább lehengerlő. Aztán a történet során egyre szebb termetű, jobb képű. Szerintem az elején nem tetszik Emmának, de aztán elfogadja. Ez sem az a berobbanó szerelem.

        Kedvelés

    • 9. A lenfonó és a bicska fontos, de még a lenfonó és az elzárkózás között van egy, a későbbiek szempontjából is jelentőségteljes epizód, amelyben Emma erényesnek bizonyul, és az a jelenet megelőlegzi Léon elutasítását.

      10. Gyergyainál: “Emma lesoványodott, arca megnyúlt, színe halványabb lett. Nagy szemével, egyenes orrával, sima, fekete hajával, madárszerűen könnyed s immár mindig oly csendes járásával nem olyannak látszott-e vajon, mint aki átsuhan csak az életen, s nem hordta-e homlokán valami magasztos végzet titokzatos ujjlenyomatát?”

      Ez bizony, a maga kérdő mondatával, patetikus jelzőivel a szövegkörnyezethez képest vaskos modorosság, romantika-paródia, és más szöveghelyekből is kiderül, hogy Emma imád látszatot kelteni, úgy tenni, mintha, egész léte póz, pszeudolét, a házasság, az anyaság, a szerelem, a gondoskodás, az olvasmányok és az ájtatosság is, de még a halál is. Bármit megadna, hogy tragikus romantikus hősnek tűnjék. Ezért sem fél a pletykától.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Aha, az öves jelenet. Itt kipróbálja magát Emma, milyen érzés “jól viselkedni”. És itt még nem is tűnik annyira visszafordíthatatlannak a dolog.

        Kedvelés

  8. 9.
    Szerintem miután Emma rájön, hogy Léon viszontszereti őt arra vár, hogy a férfi az általa oly nagyon imádott romantikus regényekhez hűen viselkedjen. Azt szeretné, hogy határozottan, de nagyon romantikusan szerelmet valljon neki, lehengerelje a szerelmével. Mivel az első lépést ő már megtette, azzal az ajándék hímzett szőnyeggel, amit a férfinak adott. Így a következő lépés Léonra várna.
    Az általa imádott könyvek szerint a hölgyet meg kell hódítani, magától felkínálkozni nem szokott. Sőt a szerelmes férfi, mint egy mesebeli vitéz a próbákat is állja ki, tűzön-vízen át győzze azokat le. A próba amit Léonnak le kellene győzni az ő távolságtartása, a magát erényesnek / tökéletes feleségnek mutatása, a férje Léonnak előtt való dicsérése … ….
    Emma abban reménykedik, hogy az általa gördített akadályok ellenére a férfi regényhősök mintájára “nyerje el a kezét”. Közben meg szokása szerint több forgatókönyvnyi, tömény romantikus történetben képzeli el szerelmük beteljesülését.
    Viszont Léon meg teljesen összezavarodott, illetve nem egy gyakorlott szívtipró aki minden kis jelből, utalásból megérti mi lenne a dolga, így semmit sem lép, nem mond.
    Tehát azért utasítja el legfőképp, hogy próbára tegye. Másodsorban pedig a külvilág felé is azt mutathatja, hogy milyen erényes, tiszta, tisztességes asszony ő. Mert ugyebár már az ajándék szőnyeg miatt elindult a falu szája.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is így látom, annyi különbséggel, hogy szerintem a végén már dacból utasítja el. Bár itt beleszól egy kicsit a saját életem is: tetszik valaki, sejtem, hogy tetszem neki, jelt adok és várom a választ. Nem válaszol, vagy nem úgy, ahogyan szeretném, csalódott vagyok, bosszút állok. Úgy viselkedem, mintha soha nem tetszett volna, a fals büszkeség is jobb, mint az őszinte megaláztatás.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Persze, a végén talán már düh is és nem csak dac. No meg szinte elalél önnön nagyságától, attól, hogy ő milyen sorsot is el tud viselni és nem mutatja.
        A másik meg, hogy eléggé színes képzelőereje van Emmának, és a sok általa olvasott regény segítségével elképzelt “Léon-verziók” ezerszer izgalmasabbak, mint amilyen az életben lehetne.
        Szerintem ha nagy nehezen összeszedte volna a bátorságát Léon és szerelmet vall neki, akkor is elutasítja és tovább emésztette volna magát. A való élet szépségeire totál vak Emma, a vágyaiban élő világ az etalon számára.

        Kedvelés

    • A falu szája már jóval a szőnyeg előtt elindult. Aznap, mikor Emma megkéri Léont, kísérje el a dajkához, este már egész Yonville tudta, hogy “Bovaryné kompromittálja magát” 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen elindult az tuti, de ott még a jónép nem lehetett biztos a dolgában. Olyan nahát-naháthogymikvannakmárőis? susmust tudnék elképzelni köztük. De egy ajándék, ráadásul egy nőtlen férfinak, egy fiatal férjes asszonytól csak úgy mindennemű esemény, ok nélkül? Ez már maga a bizonyosság. 🙂

        Kedvelés

  9. 11. A halász leányának furcsa szomorúságáról, a homályszerű betegségről beszél Félicité az 5. fejezet végén. “De nálam — felelte Emma — ez éppen a házassággal kezdődött.” Mi lehet ez?

    Először valamiféle depresszióra gondoltam, de ez a homályszerű betegség inkább a kielégítetlenség lehet. Szerencsétlen Emma folyamatosan sóvárog, másból sem áll az élete.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. 12. Miért nem akarja megérteni a plébános Emmát? Mit ábrázol ez a jelenet? Hogyan kapcsolódik ehhez Berthe sérülése?

    A plébános valószínűleg egyszerű ember, fel sem fogta, hogy a jómódú fiatalasszonynak, akihez láthatóan hűséges a férje, és egészséges kislánya van, valójában semmi baja nem lehet. Hiába ő a lélek gondozója, materiális ember.
    Emma amúgy inkább pózolni megy a templomba, mint mindenhova. Eleped egy kis figyelemért, és a templomban ez most nem jön össze, dühös is lesz, és szegény lányán tölti ki otthon a dühét.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. 8. Bár nagyon szomorú, beszéljünk Emma anyaságáról! “Emma visszafektette a kicsit, aki közben lehányta anyjának a nyakfodrát.” (Ez a motívum is lesz még.) “…Az anyai gyengédség bűnös vágyakban vetett lobot” (5. fejezet) — ez mi lehet?

    Berthe kapcsán annyiszor eszembe jutott, hogy Emma akkor tudná őt szeretni, ha vagy tökéletes, éteri, csodaszép lény lenne, vagy ha beteg lenne (persze valami gusztusos és illedelmes beteg, testnedvek nélkül) és ő lehetne a szenvedő, önfeláldozó anya.

    Úgy nem szereti azt a kislányt, olyan türelmetlen vele, és olyan nyűg neki, hogy sajnáltam, hogy hazahozta a dajkától.

    Arra, hogy mik lehetnek ezek a bűnös vágyak, nem jöttem rá, olvasás közben is furcsálltam, de majd ti 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem azert nem szereti a lanyat, mert fiut szeretett volna, mert nem akarta ugyanazt a sorsot is a sajat lanyanak, mint maganak, nem tudta volna, mire tanitsa, hogy nevelje. Amikor megtudta, hogy lany, el is ajult. Szerintem Emmanak mindegy, hogy milyen lany, szep vagy csunya, lany es kesz, es ez onmagaban eleg indok arra, hogy ne kelljen szeretnie. Es most beugrott, hogy Emma szereti-e magat? Elvezi-e a noiseget? Hiszen olyan kicsapongo olyan szabad akar lenni, akar egy ferfi, mert ok megteheteik. Szanja a lanyat es magat, amiert nonek szulettek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ez az anyai gyengédség és bűnös vágyak nem hagy nyugodni. Arra gondolok, talán arra vonatkozik, hogy mivel Emma nem tudja megélni az anyasággal együtt járó örömöket, nem tudja átadni magát ennek az érzésnek – de valahol az mégis benne is munkál – így az elfojtott érzés bűnös vágyként tör elő. Ez pedig a Léon irányába megnyilvánuló “szerelme”.

        Kedvelés

  12. 1. Regénytechnika — hogyan érkeznek bele a szereplők az elbeszélő által előkészített helyszínre, kontextusba az első részben, és hogyan most? Mi a különbség az elbeszélő pozíciójában, a szereplők belépésében és a leírásokban?

    A második részben már készen van a kép, minden szereplő a helyén, részletesen tudunk mindenkiről mindent, mintha a falu lakói lennénk. Bovaryék azok, akik később érkeznek, várják őket, újdonságot jelentenek, és valóban, egy kicsit fel is forgatják a Yonville életét.

    (Az szinte jelzésértékű, ahogy Emma rögtön érkezéskor bedugja melegedni a kályhába a sáros cipőit a sülő húsok közé :))

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • az elso reszben nagyreszt Charles nezopontjabol ismerkedunk a szereplokkel, vele erkezunk a helyszinekre, itt meg a helyszinen vagyunk. ez egy nagytotal, az meg Charles szubjektiv nezopontja. lenne. de mindkettoben ott van vegig a narrator. csak mintha nezopontok ezek, mert valojaban mindenhol a. narrator vezet minket, csak neha jobban elrejti mindentudasat. zsenialis.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem írtam, hogy belső narráció van; úgy értem, hogy a szemszög Charleshoz kötött, rajta keresztül ismerjük meg a szereplőket; olyan, mint egy őt kísérő kamera (de beszédes kamera); konkrétan a Rouault birtokra érkezéstől a lánykérés gondolatáig. És pont hogy nem Charlesé a tudása, igen. Bár szerintem nem tűnik el, hanem csak úgy tesz.

        Kedvelés

    • Mind a két részben többes szám első személyben íródik a felvezető, aztán átvált harmadik személyre.
      Az első részben a szereplőknek az előétele is be van mutatva, az út amelyen beérkeztek a történetbe. A második rész kezdő szereplői készen vannak, úgy kapjuk őket, ahogy a történés pillanatában vannak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • *előélete. Bár, amilyen leírások vannak itt, az sem lepne meg, ha az előételek is be lennének mutatva 🙂

        Kedvelés

      • Ahogy Rodolphe Emmán meg az éppen megunt szeretőjén morfondírozik, na abban jó helyen van ez az előétel :D. Emma mint “konyhaasztalon felejtett potyka”, a színésznő meg “falja a tengeri rákkot”; aztán elhatározza, hogy “vadat és szárnyast” küld neki. Ezek is mutatják, hogy Rodolphe mennyire csak az ösztönei szerint cselekszik. És szerintem azért is ismerjük meg jó előre Rodolphe gondolatait Emmáról (15. kérdés), és azért pont így, hogy pontos képünk legyen már az elejétől róla, ne legyenek illúzióink, ez a szerelem sem az A szerelem lesz.

        Kedvelés

      • Lehet, hogy öszötönök helyett inkább vegetatív funkciókat kellett volna írnom…
        Na de Rodolphe legalább magának nem hazudik.

        Kedvelés

      • Igen, bennem ez úgy fogalmazódott meg, hogy az első részben időben fednek le nagyobb területet a leírások, tehát a szereplők előéletét is részletesen megismerjük, de korántsem kapunk részletes bemutatást a környezetről, csupán pár embert ismerünk meg, őket azonban elég alaposan. A második részben pedig térben kiterjedtek a leírások, de egy pillanatkép az egész. Nagyon részletesen megismerjük a helyszínt, és minden említésre méltő személyt.
        Röviden az első rész térben szűk, idúben tág, míg a második időben szűk, térben tág.

        Kedvelés

  13. 3. Milyen típust kívánt ábrázolni a patikus személyében Flaubert? Gyűjtsünk hozzá jellemző mondatokat, ellenállhatatlanul mulatságos lesz!

    Homais, a patikus. Egyszerűen agyvérzést kapok tőle. Legszívesebben átlapoznám, ahol szerepel, túl sok társát ismerem.

    A Nem terhelem a környezetemben szerepel az az embertípus “Aki fényre sötétedő szemüveget hord, aki makramét rak a Lada ülésére, aki kólásflakonba teát tölt, és más színű kupakot tesz rá.” A patikus pont ilyen lenne, ha velünk élne.

    Olvas ő, tájékozódik válogatás nélkül, meg haladna, csak nincs esze -legyünk igazságosak: tere se- hozzá. Mindent a maga világában akar alkalmazni. Nem zavarja meg, hogy a 20 éve ismert egyszerű, csóró plébánossal beszélget, csak nekiáll vele vitatkozni a klérus hihetetlen mohóságáról és képmutatásáról. Ő az az ember, az üvegfestését mutogatva vitatkozna a dizájnról egy iparművésszel. Szóval, igen Homais=fényre sötétedő szemüveg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem Homais nem ilyen gáz, nekem pont ez a plébánosos jelenet nagyon tetszett, meg az összes jelenet, ahol szerepel, engem rendkívüli módon szórakoztat. Szerintem sok helyen az író a saját szavait adja Homais szájába, például itt az ő véleményét halljuk az egyházról. Attól még lehet, hogy fényre sötétedő szemüvege van, a kettő nem zárja ki egymást. De például, hogy gyapjúval bélelt sisakban járatja a gyerekeit: melyikünknek nem jutott eszébe abban az időszakban, amikor a gyerekünk életvitelszerűen veri be a fejét mindenbe, hogy bútor-sarokvédők helyett bukósisakot adjunk rá, de ő az, aki tényleg megcsinálja, szerintem nagyon vicces.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A sapkát nem a felesége erőlteti és ő meg ráhagyja? Egyébként szerintem sem annyira gáz a patikus. Egy kicsit idegesítő a tudálékosságával, meg hogy mindenhol “ott van”, meg olyan kioktató is. De nem érzek benne rossz szándékot, és nekem őszintébbnek is tűnik, mint a többi szereplő.

        Kedvelés

      • Nem rossz szándékú ő egyáltalán, csak teljesen kiborító. Nagyon jól ki van dolgozva a karaktere, de szerintem nem az ő szájából szól a szerző. Szerintem színtiszta paródia, komolyan nem vehető. Nem gondolom, hogy Emma szerencsétlen és nevetséges története mellé oktató jelleggel kapnánk valláskritikát. Ez is paródia szerintem.

        Kedvelés

      • A patikus egyenesen fél, hogy a gyermekei értelmi fogyatékosak lesznek a terheléstől.
        Én a Homais jelentein kacagtam a legtöbbet. Sokáig egyébként teljesen szimpatikus volt, aztán a tenyészvásáron kissé elvesztettem a türelmem vele szemben.

        Kedvelés

    • Mi a gond a fényre sötétedő szemüveggel? Az gáz?
      Ah, de látom, hogy idézed, s azt is megkerestem honnan 🙂 (a kontextust)
      Akkor is én azt hordok, és nem akarom gáznak érezni magam (Ladám nincs, a kóla meg egészségtelen)
      Amúgy Homais nekem nem szimpatikus, mondjuk nem is igazán figyeltem rá

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. 4. Leplezzük le Emmát! “– Nem ismerek szebb látványt, mint a naplementét — mondta Emma –, de különösen a tengerparton.”

    Ez annyira tipikus jelenet! Emma annyira szeretne különlegesnek látszani, hogy képes a hajánál fogva belerángatni a beszélgetésbe a tengerpartot, hogy elmondhassa Léonnak a jól megkomponált, “romantikus-emelkedett-különös-nő vagyok” mondatát
    “- Nem találja-e – kérdezte Bovaryné – hogy a lélek szabadabban kalandozik az óczeán határtalan síkján, melynek a látványa fölemelő érzéssel tölti el az embert, s a végtelenség, az ideál felé vezeti gondolatainkat?”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Visszajelzés: majd csörgök | csak az olvassa

  18. Homais figurája megmutatja, mivé lett a dicsőséges forradalom. Mi ugye leginkább 1789-ről tanulunk, megvolt: kivívták, lefejezték, elüldözték, hurrá, de bizony utána kemény restauráció volt (remélem, ez az a szó, amire gondolok), ami majdnem száz évig határozta meg a társadalmi hangulatot, és átmenetileg újra megerősítette a klérust és a királyságot. Az istentagadó, libertárius, öntudatos, okoskodó, inkább dühödt, mint humanista kispolgár, aki mindenhol ott van, aki beszól, hogy a klérus távol maradt a vásárról, a tudomány szerelmese, és engedélyt kér, hogy bent, a kandalló mellett!!! a fején tarthassa a hálósipkáját, mert fél a náthától!!!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Soha nem olvastam Kantot, de most googleztem kicsit, egy dolog beugrott, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy helytálló. “Az erkölcsi törvény úgy ragyog fölöttünk, mint a csillagos égboltozat.” és a regényben pedig “És a másik, az örökkévaló [erkölcs]… ez körülöttünk és felettünk van, mint a táj, mely körülfog bennünket, és a kék ég, mely világosságot küld ránk.” Közel járok?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • felfedeztem kantot, de asszem nem ertem a kerdest. kiforgatja es nevetsegesse teszi ezt a nagy eszmet, rodolphe pont annak ellenkezojere hasznalja, mint amit eredetileg allit. mondjuk vicces. tenyleg a relativizaslodast mutatja. mennyivel maskent hangzik egg nocsabasz szajabol ez, mint kantebol, akinek soha nem volt noje…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Katja idézte. “Igen ám – vágott vissza Rodolphe -, csakhogy kétféle erkölcs van. A kis erkölcs, a szokványos, a közvélemény erkölcse, amely egyre változik és oly hangosan ordítoz… (lányom becsukta a könyvet) De a másik, az örök erkölcs, körülöttünk van és felettünk, mint ez a táj, amely körülfog minket s a felettünk világló kék ég.” Az utolsó mondat utal egyértelműen Kantra. De nála ez AZ erkölcs. A kategorikus imperatívusz lényeges eleme, hogy nincs benne helye a célszerűségnek, azaz előírása feltétel nélkül kötelez adott cselekvésre. A hipotetikus imperatívuszok meg akkor követendő előírások, ha valami célunk van. Rodolphe ezt marha jól megfordítja és felhasználja, mert neki határozott célja van, s ezt bebújtatja a pont ellenkező nézetbe. Ő éppen a hétköznapi erkölcs szerint cselekszik, s közben nyomja a magasztos eszmét. Nem ő az egyetlen, hehe. A regényben sem. Jól mutatja ez a hely is, milyen nevetségessé vagy érvénytelenné válnak a nagy szavak, amikor az életben használjuk őket.

        Kedvelés

  22. 5. Emma a férfiak szemében
    Charles darabjaira szedve értékeli, látja a körmét, kezét, a csontozatát, a haját, a pihéket, a szemét és annak összes színét, sok apróságból áll össze az ő Emma-képe. Ehhez képest Leon, mint valami látomást, úgy fogadja magába Emmát. A tűz által megvilágítva “egész alakja vörös fényben fürdött”. Megnéztem Rodolpho esetét is, ő is sokkal inkább ilyen vásári termékként értékeli Emmát, a Charles-al való találkozáshoz hasonlít a legjobban. Csak ezekre alapozva (is) úgy tűnik, hogy a három férfi közül Leon lett volna az egyetlen, aki méltóan kezelte volna a nőt. Bár, azért arra kíváncsi lettem volna, hogy mikor unják meg az álmodozást.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Nagyon későn értem ide, de azért még leírnám, amit gondolok, és amit a többieknél még nem olvastam.
    13. “…feleségének szánta ezt az érzelmes meglepetést, ezt a gyengéd figyelmet, saját képmását, frakkban.” Hogy lehet Charles ekkora FASZ?

    Szerintem úgy, hogy fel se merül benne, hogy ez faszság. Ő továbbra is boldog és Emmát valamiféle házikedvencnek nézi, aki szép, akinek jó az illata, akinek néha prüntyögünk valamit, akit néha megsimogatunk, de bele sem gondolunk, vajon ő szeretné-e. Charles-nak fogalma sincs Emmáról, nem látja, mi lakik benne, nem tudja mit gondol, de ha tudná, se tudna semmit se kezdeni vele.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Charlesnak semmi önreflexiója nincs. Semmi fogalma sem Emmáról, de saját magát nem tudja kívülről látni, sem a kapcsolatukat. Tálcán kínálja Emmát Leonnak, aztán Rodolphe-nak, aztán meg…áááá!! Tovább olvastam, és egyre dühösebb vagyok Charles-ra, így lehet ezzel a langyos víz viselkedéssel teljesen tönkretenni egy nőt!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És a boldogsága is milyen már. Charles árnyék, nincs is, aztán “hogy szerette ezt az asszonyt”!

        Árulkodó, ahogy Emma terhessége feletti örvendezése előtt van közvetlenül, ahogy siratja a hozományt meg a sok kiadást.

        Kedvelés

    • Charles buta is. Nincsenek saját gondolatai, és befolyásolható.
      Nem csak Emmáról nincs fogalma, hanem tulajdonképpen semmiről. Az anyja erőszakosságának engedve orvos lett, de valljuk meg, nincs hozzá elég esze. Ezzel pedig egy olyan közegbe került, ahol mindenki, aki körülveszi, eszesebb. Ő a boldog lelki szegény. És persze önző is, tehát nem is szeret kitekinteni a saját belső lelkivilágából. Eszébe se jut, hogy a feleségére figyelve válasszon neki ajándékot. Talán csodálkozik is a saját szépséges sorsán, és gyönyörködik magában. Hát még fotót is készíttet erről az elegáns úrról, akivé az évek alatt változott, és odaajándékozza a feleségének, hogy a kis felesége büszkén mutogathassa, nézegethesse. Én inkább kis pöcsnek nevezném, mint fasznak… 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem is buta, es valamilyen szinten egoista is. Az a tipusu ember, aki ha meg van fazva, mindenkinek teat rendel.
        Pöcs. Puhapöcs.

        Kedvelés

  24. -Hogyan értelmezitek a kitüntetett cseléd-vénlány viselkedését? “Így állt e pirospozsgás polgárok közt ez a fél évszázados szolgaság.”

    Szerintem én legalább annyira meglepődtem olvasás közben, mint a kitüntetett. Valahogy elképzelni sem tudom, hogy egy olyan személy, mint ő, kitüntetésben részesüljön. Én a leírásból úgy gondolnám, ez az asszony tipikusan az, akit soha senki nem vesz észre, említésre sem méltó, pedig mást sem csinált életében, csak dolgozott másokért. Ez is gúny?
    A másik, ami eszembe jutott, hogy olyan ez a kitüntetés az asszonynak, mint ez az egész rendezvény Yvonville-nek. Egy csekély, és valójában nevetséges elismerésmorzsa, amit odavetettek a javak birtoklói a jelentéktelennek – had örüljön a nyomorult.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az egész rendezvény, kiállítás, díjátadósdi egy üres, igazi tartalom nélküli, “most mi megmutatjuk, hogy haladunk a korral” , “megcsináljuk mi is megláthatja bárki” volt. Mikor véget ér minden visszazökken az addigi kerékvágásba, a gazdák továbbra is gorombáskodnak, az állatokat továbbra is verik … Ez is csak felszínesen nézve az, aminek lennie kellene. Mint ahogy Charles doktorsága, Emma házassága, az anyasága, vagy Rudolf szerelme is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  25. -Mit jelképez a tönkrement tűzijáték? “Valóságos kaleidoszkópban, egész operadíszletben gyönyörködhettünk…”

    Nekem a balul elsült műtét jutott eszembe, amitől mindenki valami csodálatos elismerést, fellendülést várt, aztán egy szégyenletes kudarcba fulladt. Arról is ilyen túláradó pátosszal írt Homais cikkében.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. -Milyen típust kívánt ábrázolni a patikus személyében Flaubert? Gyűjtsünk hozzá jellemző mondatokat, ellenállhatatlanul mulatságos lesz!

    Már volt róla szó, de nem győzöm kikeresgélni, ezért ide írom.
    Szerintem Homais a környezetéhez képest eszes, ezért azt hiszi magáról, hogy ő igazán nagy ívű személyiség, hiszen a közegéből valóban kiemelkedik. Valójában azonban ő is elég kisstílű alak, de vakok között félszemű, így hatalmas önbizalmat épített magának. Ezt legjobban a cikkei mutatják, milyen nagyra van az eszével.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Aztán a szerelmi vallomás…
    Mondjuk nehéz szerelmi vallomásnak nevezni, annyira céltudatos és manipulatív. Rudolf hihetetlen profi módon nyomul. Mint egy porszívó űgynök. Modern szemmel nézve őrülten közhelyes, de akkoriban valószínűleg nem volt ennyire az.

    Az egész dumafolyam, amit elődad, annyira szirupos, hogy fel kellett itatni valami szilárdabbal, hogy szét ne folyjon. Így jött a vásár. Egy réteg piskóta, egy réteg szirup. Ráadásul a vásári történések adják a narrációt a “szerelmespár” beszélgetéséhez, ami folyamatosan két lábbal a földön tart:
    “És megfogta a kezét; Emma nem húzta vissza.
    “Első jutalom: jeles gazdálkodásért általában” – kiáltott az elnök.”

    És ahogy sorolják a díjakat, közben Rudolf egyre közelebb jut a céljához, olyan, mint valami verseny, ahol közvetítik a versenyzők haladását. Érezni, hogy Emma nem ellenfél, és hogy olvad szét bármiféle ellenállása. Még el sem jut addig, hogy eszébe jusson az ellenkezés, Rudolf már le is gyűrte. Rutinos versenyző egy kezdővel szemben.

    Aztán ez a rész:
    “Rudolf már nem beszélt. Csak nézték egymást. Égető vágy remegtette meg száraz ajkaikat; és a gyöngeség e pillanatában ujjaik önkéntelenül, minden erőszak és minden ellenkezés nélkül, összefonódtak.”

    Ez a mondat egy romantikus jelenet csúcspontja is lehetne, de ebben a kontextusban világos, hogy szó sincs semmiféle romantikáról. Ez a mondat egy hazugság. Csak egy póz.

    És aztán kihívják az öregasszonyt, és ezzel vége a vásárnak is, meg a zabolátlan kanca betörésének is. Sima ügy volt. Megszabott idő alatt végzett a feladattal a versenyző.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon ironikus, hogy Rudolf gyönyörűen megkomponált csajozós dumájára mindig jön az odaillő vásári válasz, így még jobban derülhetünk annak szánalmas voltán!
      “És megfogta a kezét; Emma nem húzta vissza…Első jutalom: jeles gazdálkodásért általában” “Százszor is gondoltam rá, hogy elutazom, de követnem kellett önt…trágyázás”
      „ugy-e, néha gondolni fog rám? Nem leszek az életében senki és semmi?…Sertés-tenyésztés, megosztott dij”
      “egészen az öné vagyok! Ó, engedje meg, hogy nézzem, hogy csodáljam!…haszonbérlet hosszú időre, – cselédek hű szolgálatai.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jaj, de jó, hogy nem csak magammal kell beszélgetnem! 🙂 Féltem tőle, hogy már nem lesz itt senki.
        Köszi a további példákat is!

        Kedvelés

      • 🙂 ” – … ezért mindenüvé magammal viszem az emlékét.
        – Ey merino fajtájú kosért …”
        Itt már tényleg hangosan nevettem.

        Kedvelés

    • Igazából valahol ez a rész nagyon is fájdalmas, hiszen előrevetíti Emma és Rudolf kapcsolatának a jellegét – bár, hogy miről van itt szó, már abból tudjuk, hogy belepillanthattunk Rudolf gondolataiba. Annyira tipikus ez a fickó, meg a csajozós dumája, hogy a mai korba is simán beleillik, szerintem mindenki ismer ilyet. Ő az a jellegzetes, viszonylag jó külsejű pasi, akinek a nőknél elért sikerei abból adódnak, hogy tudja, kinél kell próbálkozni, és mit kell mondani. Nem szereti és nem tiszteli igazán a nőket, nem is érdekli, hogy igazából milyen emberek – ebben hasonlít Charles-ra – csak kihasználja őket és szórakozik velük. Mindig olyan nőket választ, akiken látja, hogy könnyen, viszonylag kis erőbefektetéssel megszerezhetők, mivel sokat nem akar dolgozni az élvezetekért, és ha megunta őket, könnyen lerázhatók. Egyáltalán nem érdekli, hogy kibe tapos bele, vagy milyen fájdalmat okoz másnak, tökéletes torzképe Emma ábrándjainak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  28. kvíz megvolt (100%), holnap éjjelre lesz elemzés is — aludnom kell rá, hogy letisztuljon, összeálljon, pörgessem le újra szemhéjam belső vásznán a regényt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kamasz koromban nekem is nagyon hasonló vágyaim voltak, ezért meg tudom őt érteni. A mostani életemet szeretem, és nem mondhatom, hogy szűkölködnék változatosságban és kihívásokban, szóval most már nem, bár az is igaz, hogy nem rendelkezem akkora igényekkel az élményekre, mint Emma. Egyébként, ha belegondolunk ő egy rendkívül ingerszegény környezetben él, amiben szerintem a legtöbbünk borzalmasan érezné magát. A férje állandóan úton, és ha otthon van, se sokat ér, a házassága egy nagy csalódás, a gyerekével nem tud mit kezdeni, de nem is szocializálták soha erre. A falu unalmas, egész nap nincs egy értelmes ember, vagy rokon lélek, akivel egy szót válthatna, leszámítva Homais okoskodását, amit én képtelen lennék nap-mint-nap elviselni, szerintem bujkálnék a fickó elől, csak ne kelljen hallgatnom. A háztartásban van segítsége, és egyébként sem kielégítő feladat szellemileg, munkahelye, ahol egy kicsit kompetensnek érezhetné magát és sikerélményei lehetnének, nincs. Nagyon sivár így az élet, és csak az olvasmányaiban él szinte – és még net sincs, ami kész katasztrófa. XD Nem csoda, hogy amint jön egy olyan ember, aki egy kicsit is más, azaz Leon, elindul valami, hiszen Emma szomjazik mindenfajta újdonságra és érdekes ingerre, ami a romantikus látásmódjának megfelel, és Leon pont ilyen fiatalember – csinos, és pont azokat a dolgokat szereti, mint Emma. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy hosszú távon boldoggá tudná tenni Emmát, szerintem az is előfordulhatna, hogy amint rendesen megismerik egymást és szétfoszlik a romantikus máz, már nem lenne olyan vonzó számukra a másik. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Rudolf jön, lát és győz – akármilyen süket duma is, amit előad.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Valami hiányzik, csak még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az. Egy üresség tátong bennem és azt hiszem, hogy a csalódottságom a szerelmemben, maga a szerelem gondolata, a szerető is ezt az űrt akarja betölteni. Nagyon jó kérdés, de nagyon összetett erre a válasz. Ribizli ma nagyon idevágott nekem ezzel 😦

        Kedvelés

    • Hát, kérdés az is, hogy pontosan mi hiányzott neki, hiszen tulajdonképpen sok mindene megvolt.
      Ha az az igény, hogy világot látni, kalandozni, az élet sűrűjében lenni, akkor az a válaszom: de, néha hiányzik, csak számomra (szerencsémre) inkább döntés,mint kényszer, hogy teszek-e ilyeneket.
      Ha az, hogy jöjjön végre a tökéletes férfi, aki kiment a szűk kis életemből, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, akkor a válaszom: ebből már kinőttem, de kamaszként voltak ilyen ábrándjaim.
      És innen már meg is érkeztünk a jó öreg szocializáció kérdéséhez.
      Mert miért hitte Emma, hogy jöhet egy herceg fehér lovon, aki elviszi a rózsaszín boldogságba? És én miért hittem kislányként? Az olvasmányok és a valótlan jövőkép miatt,amivel körbevesznek minden felnövekvő kislányt.
      Ha Emmának valósabb képe lett volna a felnőtt életről, talán jobban észrevette volna mennyi lehetősége adatott. Főleg egy akkori asszonyéhoz képest. Talán kivitelezhetőbb álmokat szőtt volna magának, és nem taszította volna örök boldogtalanságba, kielégíthetetlenségbe az ábrándjai magasztossága és a valóság szegényessége közötti hatalmas szakadék.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Végül is, szerintem Emmában is csak az munkált, ami minden emberben: tenni valami nagyot, maradandót, részesévé válni egy magasztos történésnek. Csak a korlátozott információk alapján, amihez hozzájutott, azt hitte, ezt a kielégületlenséget csak a szent szerelem oldhatja fel. Fel sem merülhetett benne más. És tényleg, a patikust is ugyanez a nyughatatlanság űzi. Most, hogy már végigolvastam, tényleg világosan látszik a párhuzam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  30. “…Az anyai gyengédség bűnös vágyakban vetett lobot” (5. fejezet)

    Ezt nagyon sokat kerestem, hogy hol is szerepel az 5. fejezetben, de mivel én az Ambrus Z. féle fordítást olvasom, sehogyan sem találtam. Mire kínomban meghallgattam a hangoskönyvet is, ahol végre meglett. Az Ambrus fordításban ez így szerepel:
    “…a házasélet kötelességei fölébresztették benne a házasságtörés vágyát.”
    Más fordítás nincs? Kiváncsi lennék, milyen értelmezései lehetnek még.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  31. Nyomulok én is hátulról. De mielőtt beírnám az első öt pont elemzését, válaszolok csakazolvassa kérdésére: nem, nekem nem hiányzik ugyanaz, mint Emmának, mert részben már kiharcoltam magamnak. (Én a filmet rendező Emma vagyok :), vagyis Flaubert én vagyok!)

    1. A szereplők beesnek az ajtón – konkrétan a fogadó ajtaján, akárcsak egy filmben (irtó modern megközelítés abban a korban). Flaubert dekonstruálja a regényt. Az első részben minden olyan, mint egy romantikus írásban: lassú flow, amelyben mindenkit bemutatnak, alaposan körülírnak (csak a szemszög/prizma változik). Aztán szilánkjaira robban a történet, megtelik élettel, történéssel, kulminál a marhavásárban (úgy érzem, ez a regény csúcspontja, ettől kezdve omlanak a jéghegyek). A szereplők cselekvően tárulkoznak fel.
    Nagyon fontos: mindent Emma szemén keresztül látunk, illetve úgy, ahogy ő szeretné látni és láttatni a valóságot. Emma a férfiszemek tükrében látja önmagát. Ezt akkor is fenntartom, amikor úgy tűnik, közvetlenül a férfiak vagy egy kívülálló szemével láttatja Flaubert az eseményeket. Ez a kulcsa a „Bovaryné én vagyok” mondatnak. HA Emma mesélné a történetet, így mesélné. De Emma szereplő, látszólag passzív, romantikára áhítózó unatkozó különc. Flaubert játszik az olvasóval: kamera indul, a nyelv sziporkázik, de kinek a nyelve? Számomra leginkább olyan, mintha egy pengeagyú, kritikus Emma szemlélné/rendezné passzív önmagát.

    2. A nevek két nagy csoportba sorolhatók.
    A MARHÁK: a BOVARY nevet talán két konkrét dolog ihlette, egy valós személy (M. Bouvaret kairói szállótulajdonos) és a forum bovarum latin kifejezés, mely marhavásárt jelent (ami konkrétan, csúcseseményként is körvonalazódik). Bovary = Marhavári.
    DUBUCNÉ (Heloise) neve a bouc = kecske szóból származtatható, olyan jelző, melyet reszelős, durva (faragatlan, akarnok) emberek leírására használtak. Éles ellentétben áll ezzel a Héloise keresztnév (első bejegyzésemben írtam róla), célja a karikírozás.
    Léon későbbi felesége, LEBOEUF: le boeuf = az ökör (még nem részletezem).
    TUVACHE, két olvasata van: deux vaches = két tehén (mert a házaspár többnyire együtt mutatkozik, lohol egyik a másik után, vagy csak egyszerűen ha szó esik az egyikről, akkor a másik is jelen van), vagy tu es un vache = (egy) tehén vagy.
    Végül az állatok királya, LÉON = oroszlán, illetve annak minden tulajdonságára érvényes antitézis (a gyáva, megfutamodó kukac). Csak a (szőke!) sörény autentikus, mely idővel (akárcsak az oroszlánoknál) sötétedik. Többször előfordul Léon hajának leírása, hogy mennyire ápolt, rendezett, hogyan göndörödik a nyakán, csinos füle mögött.

    A BOLDOGOK: mindazok, akik boldogulnak, élősködve érvényesülnek, Emma illúzióinak haszonélvezői.
    FELICITÉ = boldogság. Emma szolgálója, aki úrnője halála után elmenekül annak ruhatárával, majd a zongoratanárnő, Felicité Lempereur (LEMPEREUR = az uralkodó), aki látszólag falaz Emmának, de halála után bevasalja a meg nem tartott zongoraleckék díját.
    LHEREUX = a boldog ember, a könyv legsötétebb karaktere, a kitartó haszonleső, a gyík, az érzelmek nélküli hüllő, aki ellen nincs megtorlás, megállíthatatlan. (Még olvasunk róla.)

    JUSTIN = igazságos, igaz ember, illetve erkölcsi értékekről író görög filozófus (Jusztiniánusz). Nem vagyok biztos benne, hogy nem ő a mérleg nyelve, s egyáltalán nem kellene a boldogok vagy a marhák táborába sorolnom.
    További beszélő nevek: BOULANGER = pék, DUPUIS = után? (depuis) – a nevetségességet hivatottak fokozni.

    3. HOMAIS a kor embere (mint ahogy neve is mutatja), az élő történelem, az „ügy” fölé hajló árnyék, a hullámot meglovagoló szörföző, aki mindenben benne van, abban is, amihez nem ért (almabor-cikk). (A mondatait külön gyűjteném ki, mert belehalunk mind, míg az elemzés végére érek.)

    4. “– Nem ismerek szebb látványt, mint a naplementét — mondta Emma –, de különösen a tengerparton.” Fricska Charlesnak az elmaradt tengerparti nászút miatt. De ennél fontosabb a romantika eszméjét megtestesítő tenger s a rajta merengő, a közönségnek háttal álló szereplő, akinek csupán sejtjük vágyait (fantáziánkra bízza az ábrázoló). Gondoljunk csak Caspar Friedrich vagy Turner festményeire a 19. század első feléből, abból a korból, melyért Emma annyira rajong. (Kegyetlenül vizuális Flaubert!)

    5. A TŰZ motívuma. Emma fogadja Charlest: “A ház küszöbén Bovary urat egy fiatal nő fogadta, három fodorral diszitett kék merino-ruhában. Aztán bevezette a konyhába, a hol nagy tűz lángolt. Köröskörül, kisebb-nagyobb fazekakban, a cselédség reggelije főtt. A kandalló belső részében néhány nedves ruha száradt. A lapát, a többféle tűzfogó és a fuvónak a hegye – megannyi óriási méretü szerszám – ugy fénylett, mint a csiszolt aczél; s a falon függő konyha-edényeken ott tükröződött a tűzhely lángjával együtt a kora reggeli napsugár is, amely már beszűrődött a konyha-ablakon.” (Itt még ártatlan.)
    Emma belép az yonville-i fogadóba, ahol Léon szemléli az árnyékból: “Emma, a hogy belépett a konyhába, egyenesen a tűzhelyhez ment. Megfogta a ruháját a térde táján, fölemelte egészen a bokájáig, s fekete czipős lábát a láng fölé tartotta, a mely alatt, a nyárson, éppen egy ürüczomb sült. A tűz egészen bevilágította; a közeli, szinte égető meleg átjárta ruhájának a szövetét, fehér bőrének a pórusait, még a szempilláit is, melyeket néha-néha kénytelen volt lehunyni. A nyitva maradt ajtón koronkint be-befujt a szél; a levegő áramlatától feléje csapódott a láng: egész alakja vörös fényben fürdött.” (Itt már perzsel a nőcike.)

    Aztán jön a többi is… 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Mielőtt bárki félreértené: NEM láttam a filmet. Amikor a rendezőnő Emmáról beszélek, arra a személyiségére utalok, mely ÉLI az életét, miközben (a könyvben) “rendezi” passzív önmagát.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  32. most látom, hogy itt javában dolgoztok értelmes dolgokkal. Én is olvasom, de még nem tudok hozzászólni. Semmi újat nem tudnék írni. A Bovary néven gondolkodtam. A román nyelvben (ami nagyon hasonlít a franciához) a bou ökröt, bikát jelent. Én az ökörrel hoztam összefüggésbe a nevet. Férfiatlan. Bovary – ökörhöz hasonló.
    Nem olvastam el minden hozzászólást, lehet, hogy ez már spanyolviasz 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  33. Azért sokszor magamra ismerek Emma vágyaiban 🙂 Na nem a ruhák és inasok terén -bár egy mosogatófiú jól jönne-, hanem a pezsgő életre, szerelemre, romantikára áhítozó Emmában. Bennem is sokszor lázadozik valami, hogy most már ennyi? Biztos, unalmas munka, rendszeres kielégítő szex, évi 30 nap szabadság, néha utazás és ennyi? De én hátizsákos hippi akarok lenni!
    Szarkalábak, puhuló bőr, és úristen, mindjárt itt a 30! Akkor is jó csaj leszek, majd én!
    Hová tűnt az ájultság a szeretkezésből, hol heverünk hétvégéket úgy, hogy valójában csak egymás szemébe nézünk? Hová tűnt a hetekig tartó önkívület, amikor se enni,se aludni nem lehetett, csak rá gondolni? Tavaly ilyenkor még az első randin sem voltunk túl a férjemmel.

    Szerencsétlen Emmának az a tragédiája, hogy ezekben a felfokozott állapotokban látja csak élőnek az életet. Neki egy hódító borderline személyiség tudott volna csak egy életen át elegendő impulzust adni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • milyen igaz, amit írsz!
      még annyit, hogy szerintem mindenki az ilyen felfokozott állapotokban látja élőnek az életet. csupán a többségünk elfogadja (intelligenciával, beletörődéssel, pótcselekvésekkel tűzdelve, mások örömének örülve), és az élet természetes velejárójának tekinti, hogy a boldogság csak pillanatnyi.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mennyivel másabb így olvasni a hozzászólásokat, hogy tudok arcot is képzelni mellé! Igen, devorah, én is valami hippi hátizsákos boldogságról álmodozom, mosogató fiúval 🙂
        Közben a tömbház melletti temetőbe Erzsébet testvérünket temetik, lehet, hogy ő is elszalasztotta az életét? Én nem szeretnék így járni 😦

        Kedvelés

  34. Emma nagy tragédiája, hogy
    – mivel zárdában nevelkedett és az édesanyja is korán meghalt, tapasztalata a való életről, az akkori női sorsról a hétköznapokban vajmi kevés lehetett. Az elzárt élet korlátozta őt, hogy tapasztalatokat szerezhessen, józanabb gondolkodásra tanítsa.
    – azokból a könyvekből, amikhez hozzájutott a benne kialakult kép teljesen fals, viszont számára sajnos ez vált etalonná.
    – nem lehet őt egy buta, korlátolt teremtésnek nevezni. Nyitott az új dolgokra, kíváncsi, és túl élénk fantáziájú. Ezért is tudatosulhatott benne az, hogy a nőknek igencsak szűkösek lehetőségei, hogy megismerjék az életet, kalandokat éljenek át, kipróbálják magukat. Egyszóval éljenek. Épp emiatt nem tud nyugodni, meglátni az ő életében is előforduló szépségeket, mert folyton azon járhat az agya, hogy ‘mi lenne ha…’.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Pont ez jutott nekem is eszembe ma, amikor Emmán gondolkodtam, hogy talán ha az édesanyja nem hal meg olyan korán és nem zárdában nevelkedik, hanem teszem azt otthon a tanyán józan gondolkodású emberek közt, akkor nem csak a könyvekből ismert romantikus szemszögből látná a világot.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Hát, a regényben a romantika le van leplezve, nagyon is, kifordítva, patetikusan,. paródiaszerűen jelenik meg. Ez Flaubert, a kiáltozó realista: hahó, már 1855-öt írunk! (az minálunk még bőven romantika, és még 1910-ben is realizmus megy). De hogy a francba lenne a zárdátlan Emmának, bárkinek elég a föld, a valóság, a trágyaszag, a kétszer két négyzetből álló apja? Ez a vidéki Franciaország Flaubert-nél és Maupassant-nál is lesújtó. Miért mondjuk mi is, itt is, hogy túl sokat akar? Mi mit akarunk? Emma középszerű és béna, és csalárd és csapongó, és nincs meg benne az egyszerű dolgok iránti vonzalom, a csendes öröm képessége, de amire vágyik, a szépség, a fordulat, a kaland, a valami, az a vágy nagyon is érthető és átélhető. Hát nem jár még valami? Bármi, tévút is, csak ez ne? És ezt főleg Charles személye mutatja meg nekünk. Ti mire vágynátok egy ilyen alak mellett? Gyapjúzoknit kötnétek álmos mosollyal? Én Kill Bill-nő lennék, mert ilyen NINCS.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Vannak emberek, akiknek elég – paraszti gondolkodású emberek közt nőttem fel, akinek a föld, a jószág és a földdel végzett munka mindent és még annál is többet jelentett. Olvasás, kultúra, a világ dolgai nem érdeklik őket, létezésük központjában a föld – pontosabban a FŐD – áll és ők boldogok ezzel. Nem állítom, hogy ez jó vagy rossz, amúgy is ki fognak halni hamarosan, de ilyen is van.

        Emma esete más, fentebb írtam is, hogy teljesen érthető a viselkedése, az arra a kérdésre adott válaszomban, hogy vannak-e Emmáéihoz hasonló vágyaim. Charles mellett… ha nem bolondulnék meg, akkor szerintem sürgősen keresnék magamnak valami tevékenységet – föld, kert, jótékonyság, akármi, mert úgy vagyok szocializálva, hogy a kemény munka sok mindenre gyógyír, és megpróbálnék valami értelemfélét adni az életemnek.

        Kedvelés

      • Én nem látom ezt a választ Csehovnál és Dosztojevszkijnél sem feltétlenül. Erről írnak? Lehet más szemszögből kellene olvasnom. (Épp Bűn és bűnhődöm… 🙂 )

        Kedvelés

      • És Tolsztoj. A kemény munka, amely megigazít. Csehovnál mindig a mellékszereplők: Medvegyenko, Asztrov beszélnek arról, hogy kemény munka, és jövő, és már csak kétszáz év. Gorkij Kispolgárokjában már szocialisták is, munkásoknak szerveznek színházat.

        Kedvelés

      • Én keresném a szerelmet és megszöknék. Annyi embert látok, aki boldogtalan a párja mellett és ezért lázasan tevékenykedik, fontos dolgot csinál, de közben dübörög belőlük az üresség, hiány. A kemény munka gyógyír, mert elleplezi, elfedi a fájdalmat, de nem írtja ki. Ki kell ugrani, változtatni kell mindenáron… szerintem 🙂

        Kedvelés

      • Ha lehet. A mai világban egyszerűbb, de Emmáéban sokkal nehezebb – én azért utaltam a kemény munkára. Elválni, új életet kezdeni egy nőnek akkoriban sokkal kockázatosabb volt, és ha sikerül is, mi biztosítja, hogy a másik férfi, akivel a szerelmet megtalálni vélem, nem lesz ugyanolyan, vagy rosszabb, mint Charles? A gond, hogy akkoriban nem nagyon volt létjogosultsága egy egyedül élő nőnek, hacsak nem volt tehetős özvegy.

        Kedvelés

      • Persze, kockázatos, lehet, hogy rosszabb lesz. De ha nem adjuk meg az esélyt, marad a posvány. Emma megpróbálta volna, nekem ez becsülendő. Könnyen lehet, hogy mindig újabb és újabb kudarcok jöttek volna, mi látjuk, hogy az sem vezetett volna jobbra, ha tényleg megszökik Rudolph-al, sőt, de ugyanakkor ott a ki tudja érzés is. Az élet (sors) azért csodákra képes, csak nem árt adni neki egy esélyt. (Egyébként ma sem könnyű, sőt. Szerintem egy nőnek, főleg, ha gyerekei is vannak, állati nehéz kitörni egy rossz házasságból, főleg, ha az alapvetően működik, csak posvány. Hány ilyet látni. És nem tudom én sem a tuti receptet, de valahogy azt ordítja a belsőm, hogy tenni kell, menni kell, mert rövid az élet és valahogy mindig lesz.)

        Kedvelés

    • Pont ezen gondolkoztam én is, túl szigorúak vagyunk Emmához. Irtó fiatalon és tapasztalatlanul ment férjhez, egy olyan korban, amikor a nők lehetőségei még jóval korlátozottabbak voltak. Nyilván vicces ez a túlzott rajongás a romantika iránt, de azért fel-felcsillan benne a lázadás is. Szerintem az, hogy nyilvánosan kompromittálja magát kifejezetten vagány. Én látom benne a modern nő csíráit is. Persze összességében tragédia a csaj, de valahogy én ezért kevésbé őt teszem felelőssé, mint a sorsát, a kor amiben élt. Nem tudom én milyen lettem volna ilyen keretek között…

      Nekem az is határozottan tetszik, hogy kilép az álomvilágból és keresi a szerelmet, megcsalja a férjét. Sokkal tragikusabbak azok a nők, akik úgy élték le az életüket, hogy nem merték meglépni a hűtlenséget, csak vágyakoztak. Szóval nekem sok minden szimpatikus is benne.

      A kérdésre válaszolva: nekem nem hiányzik ugyanaz, mint Emmának, de nem is kötöttem össze az életemet az első férfival, akit megláttam. Nekem volt esélyem tapasztalni, kiismerni magamat és az embereket. Kamaszlányként még nagyon más elképzelésem volt a világról… (Ráadásul én Rudolph-al kezdtem, évekre taccsra tett, még ma is álmodom vele, de ez egy külön történet 😀 )

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • abban a korban vagyunk, amikor az egész társadalom rajong a romantikáért, a habosított szóvirágokért, a túlcsorduló érzelmekért, olyannyira, hogy már képtelenek úgy megfogalmazni a dolgokat, ahogy vannak, a maguk pőre valóságában. pontosan ezt karikírozza flaubert. erről szólnak rudolph nőhódító monológjai, a nyilvános beszédek (minden csupa Eszme). azért helyez flaubert ennyi réteget egymásra, mert pontosan így beszélnek el egymás mellett az emberek és a különböző társadalmi rétegek, ezért a marhavásár bábeli zűrzavara.
        amikor először olvastam a regényt, idegesített, hogy emma mért nyeli le azt a rengeteg maszlagot, mért nem lázad legalább verbálisan, mért hallgat és alél — hiszen mégiscsak egy olvasott nő, de aztán rájöttem, hogy ez eszköz flaubert kezében. hogy amit a szereplőkkel mondat, az nem az, ami. ez volt a romantika kollektív lélek- és agymosása.
        emma (és bármely korabeli középosztálybeli nő) sorsáról annyit, hogy nagyjából két választása van: férjhez megy és beáll a sorba (gyereket szül, zoknit köt, mint az össze többi -né a regényben, leginkább homaisné), vagy lázad. a válás szóba se jöhetett, maradt a fű alatti megcsalás, a tiltott élvezetekbe való menekülés. egyszerűen nem volt más választása.
        persze, mondhatjuk, hogy még várhatott volna az ideális férjre, de jött volna, s ha igen, mikor?! (ki tévedt volna be apja takarékos farmjára?). már a férjhezmenetele is menekvés volt. ez a nő születése óta annyira determinált, hogy csak!

        Kedvelés

      • “olyannyira, hogy már képtelenek úgy megfogalmazni a dolgokat, ahogy vannak” — ez talán az epigonokra, megkésettekre igaz, de a romantikus nagyonnagyregényeket olvasva el kell hinnünk, hogy a dolgok úgy vannak. Nekik ez a valóság, nem volt ilyen mögöttes, hogy ezt csak mondjuk, de amúgy a dolgok úgy vannak, ahogy. Nem habosított, nem szóvirág, a romantika nem agymosás és nem hazugság, hanem tény, akár az égbolt. S ne legyen illúziónk, hogy mi ma már tudjuk a tutit: a realizmus, a naturalizmus, a szimbolizmus, a posztmodern sem más, egyik sem “igazi”, ugyanilyen látásmód-alternatíva a maga eszményeivel és stílusjellemzőivel. Több alázatot, kollegina!

        S épp ezért nagyok e regények, mert ahogy és amit, az nem olyan, mintha, hanem az. Attól, hogy én ma Az apostolt vagy A párizsi Notre-Dame-ot hajlamos vagyok ironikus távolságtartással olvasni, akkor még az volt az elemi, elsőrendű tudati közérzet, nem póz, nem választható kifejezésmód. Ezért nagy dolog ebből kilátni, újítónak lenni, előhírnöknek, Flaubert-nek, Adynak lenni, elődeinkkel leszámolni.

        Flaubert nem annyira előhírnök, mert Balzac már a harmincas években realista, mégsem ő, hanem Flaubert számol le a romantikával, és viszi a naturalizmus felé a realizmust.

        Kedvelés

      • hjaj, csak tudnám! világéletemben méltatlanul kíméletlen voltam a romantikával, s talán ezért ennyire jó nekem flaubert kritikáját olvasnom.
        azt próbálom folyton (de ezek szerint bénán) érzékeltetni, hogy mostani szemmel nézve, a történelem távlatából bírálva az akkori társadalmat, ők ennyire romantikusak voltak. nyilván benne éltek, és hitték, és csak így tudtak, mert az volt. pont. flaubert az, aki ebből kilép, s már tartja is a ferde tükröt a kortárs (még romantikában “poshadó” — most már alázatosabbnak kell lennem a jelzőimmel) s a jövőből érkező olvasó elé.

        Kedvelés

      • Hát ez az, hogy nem volt más választása. Férjhez ment, mert ez volt a kiút és csöbörből vödörbe. De ekkor nem lett Homaisné, hanem a keretek között lázadni kezdett. Szerintem Charles megcsalása kiút keresés, lázadás. Nekem ez szimpatikus.

        Kedvelés

      • Kb. egyszerre írtunk, így csak most olvasom. Mennyivel átfogóbb, és lényeglátóbb, amit írtál, mint az én gondolataim! Valószínűleg nem írtam volna, ha előbb olvaslak. No, de mindegy, azért próbálkozom, hátha csiszolódom idővel. 🙂
        Nagyon jókat írsz, sokat tanulok belőlük!

        Kedvelés

      • Ha Coelhóra, a facebookos naplementés képekre és a “szép idézetekre” gondolok, nagyon érthető, amit írsz, ribizli.

        Kedvelés

      • Abban ne ringassuk magunkat, hogy mi itt érettebbek, okosabbak vagyunk, színvonalasabbak a vágyaink, mint neki. Emma tükör, és Bovaryné mi vagyunk.

        Ha nem érted, magadat sem érted, hópihe.-effektus. Ezzé lettünk, ez jutott. Most azért, mert kocsink van, és voltunk már négyféle tengerparton? Nem komoly különbség.

        Kedvelés

      • Hát pedig szerintem igenis érettebbek vagyunk. Más egy ember világképe 15 évesen, más 25 évesen és megint más 30 fölött. (Nyilván később is vannak fordulópontok, de azokat még nem ismerem.) Nem a vágyaink színvonalasabbak és nem is a kocsi és a négyféle tengerpart teszi.
        A tapasztalat, az, hogy jobban kiismerjük az embereket, jobban átlátunk a hamisságokon. Én nagyon sokat változtam, döbbenetesen sokat. Teljesen megváltozott az értékrend, lassan és észrevehetetlenül. Éles a kontraszt. Emma is más lehetne, csak nem volt esélye.

        Kedvelés

      • Még az jutott eszembe, hogy nem és nem, én nem vagyok Bovaryné. De, ha az én sorsom lett volna Emmáé, ha akkor és ott, azok között a keretek között kellett volna élnem, akkor szerintem jó eséllyel belőlem is ez lett volna, ami picit ijesztő, Ugyanakkor inkább Emma, mint Homaisné…

        Kedvelés

      • Kár, hogy nem folytatódott a harmadik résszel a poszt, de türelmesen várom. Nekem az jutott eszembe, hogy én mennyire szeretnék néha olyan naiv és odaadó lenni, mint Emma. Az a baj, hogy 2013-ban, 35 évesen, két gyerekkel, hivatással, 10 évi házassággal magam mögött hallom a narrátort, minden mögül és minden emberi szóban. Az üres bókokban a tenyészvásárt, a kétségbeesett próbálkozásban az erőlködést, a jóindulat mögött a pénzhajhászást, a tudálékosság mögött az ostobaságot, a szótlanság mögött az igazi szenvedés fájdalmát, a közönségesség mögött a nyomort, az ájtatosság mögött a szűklátókörűséget és korlátoltságot, a hazugságok mögött a gyávaságot.
        De jó lenne úgy bízni, mint Emma Rodolphe-ban és Leonban, olyan intenzíven átélni az ájtatoskodást és a romantikázást, mint ő lánykorában és kora szerelmében. Viszont a bukás nem hiányzik.
        Nem hiányzik a csalódás keserűsége, a dac keménysége, a gyerekkel való visszaélés lelkiismeret-furdalása, a hiábavaló várakozás, a kiszolgáltatottság és a bezártság.
        Jelenleg egyik sincs az életemben. Van viszont küzdelem, érteni akarás, józanság, vágyakozás és gyengédség.

        Kedvelés

      • Nahát, én örülök, hogy már kíméletesebb az Emmához való viszonyulás, még az előző részhez kapcsolódva írtam, hogy sokkal inkább sajnálom, minthogy nevetni tudja rajta (nem mintha nem lenne min).
        Örülök, hogy mégiscsak folytatódott itt a beszélgetés, hozzátenni nem nagyon tudok, de jó olvasni 🙂

        Kedvelés

      • Nekem egy kérdésem van: hogyan lehetett volna önmaga abban a korban? Én megértem, hogy szeretett volna több lenni, mint amennyire méltónak tartotta őt a társadalom. Ott mindenkinek meg volt a helye írva. A nőknek jól meghatározott szerepük volt és ő ebből a körből akart kitörni, de nem voltak eszközei hozzá. A zárdában biztos nem tanítottak csillagászatot, sem mikrobiológiát, sem mást, amiből önálló keresete lehetett volna. Ott az ugró deszka a házasság volt. Ha jobb cipőt akart venni, mint ami a lábán volt, akkor jobb pasihoz kellet férjhez menni, mint amilyen az apja volt. Ezért őt inkább Charles orvosi címe vonzotta inkább, mint a férfi maga és amikor látta, hogy Charles milyen buta és töketlen, akkor nagyon csalódott volt. Azért bátorította Charlest a dongaláb műtétre, mert az szakmailag előrelépés lett volna mindkettőjüknek a társadalmi ranglétrán, de inkább csúfos bukás lett belőle.

        Kedvelés

      • Nekem az is kérdés, hogy pontosan mit értünk az önmaga alatt? Én nem érzékelem az igazi Emmát, pontosabban egy felületes képet látok csak róla: szeretne poziciót, egy jobb körhöz tartozni, szeretne utazni és kalandozni. Szeretne egy igazi szerelmet. Azt hiszem, ebbe a részbe még nem tartozik bele a Rudolph-al való kaland, úgyhogy abba nem megyek most bele, pedig onnan jutnak még eszembe példák. A lényeg, hogy nem tudom, mit jelentett volna Emma számára az önmegvalósítás. A saját tükrömön keresztül vannak/lennének elképzeléseim, de ha Emma vagyok …

        Kedvelés

      • Szerintem ezt Emma sem tudta volna megmondani. Ő csak vágyott valamire, ami más, de saját magát sem ismerte annyira – mikor, hogyan ismerte volna meg – hogy tudja, mitől lenne önmaga. Mellesleg nekem úgy tűnik, hogy z önreflexió képessége Emmából is hiányzik, nem csak Charles-ból.

        Kedvelés

    • Most látom, hogy itt folyik a társalgás ugyanarról, amit én fentebb, Éva kérdése alá írtam.
      Természetesen nem róható fel Emmának, hogy másra vágyott, nem elégítette ki Charles. Ugyanakkor Charles olyan bugyuta és jóhiszemű volt, annyira szabadjára engedte, hogy ha Emmának a szerelmen kívül más céljai is lettek volna, azokat jó eséllyel próbálhatta volna meg elérni. De eszébe se juthatott más, hiszen csak erről olvasott. Más mintát, ötletet sehonnan sem meríthetett.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “ha Emmának a szerelmen kívül más céljai is lettek volna, azokat jó eséllyel próbálhatta volna meg elérni”
        Erről a mondatról eszembe jutott Brunszvick Teréz, persze tudom, hogy más sors, más környezet, más lehetőségek, de korszakban majdnem ott van. Szóval bizonyára kivételesen és sok más tényező együttes meglétével, de lehetett szerelmen kívül más cél is.
        Charles tényleg nem egy ilyen Szerebjakov-féle valaki (Vánmya bácsi), aki nem engedi a feleségének, hogy zongorázzon, hanem még a zongoraórákba is beleegyezik.

        Kedvelés

  35. A bennem rejlő empátia valahogy mélyen a béka segge alatt van, ha Emmáról van szó. Én nem bírom az egész életét és jellemét elintézni a zárdával és az anyja hiányával, meg a kor adta determináltsággal. Az Emma sorsa nem egy kirívó, különleges eset, azelőtt, akkor és ma is számtalan hiányos, hányatott gyerekkor volt/van (csak itt a blogon mennyivel megismerkedtünk) és ez még nem garancia a középszerűségre és az unalomra. Közben az sem tudom, hogy lehetséges lenne, vajon, hogy valaki … nem is tudom … genetikailag középszerű legyen??
    Már sokadjára jut eszembe Charlotte és Mr. Collins házassága a Büszkeség és balítéletből, külön vicces, hogy Jane Austen realistának számít, miközben a regényeit simán a romantikus műfajba soroljuk. Mr. Collins, számomra, még borzasztóbb, mint Charles, amellett, hogy unalmas és idétlen, még ügybuzgó, sznob és fontoskodó, engem messzire lehet ezzel kergetni. Charlotte pedig saját életet alakít ki mellette (és nem vele), ami persze, nem egy követendő recept, de még mindig szimpatikusabb, mint Emma.
    Ahol én megértem Emmát, azok a vágyai. Válaszoljak is az Éva kérdésére, én is kívánom néha a kalandot, a változatosságot, az izgalmakat, de ami Emmánál ezt igazán súlyossá teszi, az egy nagyon mélyen gyökerező, kegyetlen, szaggató szeretetéhség. Bár hiszem azt, hogy jobb egyedül, mint egy nem méltó párral, számomra legalábbis a szeretni és szeretve lenni párosítás nagyon sok mindent felülír, ennek a tudatnak a biztonság-érzete (hogy írom helyesen?), a melegsége, a valahova való tartozás érzése mind olyan vágyak, amelyekért fejetlenül bele lehet menni sok mindenbe és amelyeknek a hiánya betegségig, halálig, a gyermeked megtagadásáig vezethetnek. Azt a töménytelenül csöpögő cukormázat, amivel Emma képzelgései vannak bemutatva, ennek a vágyakozásnak a metaforájaként élem meg. Ebben, pedig, Charles olyan, mint a penész, amiben virág nő, ennek a pasinak a puszta jelenléte négyzetre emeli a hiányt.
    Most jutottam oda az értelmezésben, hogy már nem akarok Emmának egy párhuzamos életet kitalálni. Nem akarom megoldani a sorsát, nem várom a feloldozását, bár lesz neki valamiféle, hanem értem, amit Éva még régebb írt, hogy ez egy “ez van” regény, ebben érzékelem a realizmusát: ellentétben más regényekkel, ahol a főhős eleve szerencsétlen helyzetből indul, majd egész regény folyamán szenved (és ez is lehet romantikus), tehát az első felütéstől nem számítasz igazán semmi jóra az életében, itt, – és a Flaubert zsenijét is csak most kezdem kapisgálni, köszi nektek – , van vicces felütés, romantikus leírások, potenciális nagy szerelmek (Rudolf esete nálam megint ambivalens, ugyanis ahogy “nekikezd” Emmának, az tipikusan az a hangulat, ahogyan a kortárs lányregények férfi hősei megismerkednek a nőikkel, a különbség annyi, hogy ahogy telik az idő, ez igaz szerelemmé mélyül stb.), Leon lehetséges igazisága, Charles lehetséges jó orvos-sága, Yonville lehetséges jó közösség-sége (bocsánat ezekért a béna szavakért, elakadtam), a táj lehetséges szépsége, egyszóval annyi minden van, ami lehetne jó is, és mégsem lesz az. Mert “nem író írja az életünket”.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az empátia nem feltétlen társul szimpátiával. Elég, ha toleranciával társul. Emma nekem azért nem tud rokonszenves lenni, mert lefáraszt, hogy önmaga előtt is folyamatosan pózol. Kihoznak a sodromból azok az emberek, akik ilyen hazugok még magukkal szemben is. A másoknak hazudozást sokkal hamarabb megbocsátom. De ha valaki önmagával sem őszinte, akkor úgy érzem, hogy megérdemli a sorsát! Szerintem ez Emma legnagyobb tragédiája, hogy nem képes szembenézni önmagával, belátni a saját hibáit. Minden balsorsát a környezetére fog, aminek ő csak ártatlan elszenvedője. Nem vállal felelősséget önmagáért. Tulajdonképpen gyerek maradt, hiába lett férje, lánya, háztartása, szeretője. Nem nőtt fel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Charles mellől valóban nem-igen szabadulhatott. Ő a megváltoztathatatlan körülmény. De azért lehetősége arra lett volna, hogy időnként kitekintsen a pózaiból, amiket magára öltött. Hiszen leginkább önmagának játszotta a szerepeit, hogy tessen önmagának. Mint mikor eljátszotta az erényes, jó asszonyt. Vagy hogy szereti a gyerekét. Úgy érezte, hogy valami magasabbra, többre hivatott, mint Charles feleségének lenni, de közben maga is félt tőle, hogy talán mégsem, és ez borzalommal töltötte el? Ezért játszott örökké önmagának is?

        Kedvelés

      • Ez miért ennyire kritika tárgya? Vehetjük igyekvésnek, a narrátor állítja be őt manírosnak, hamisnak, ő leplezi le (illetve mi, mert elborzadunk, hogy mi is ilyenek vagyunk). Azért nem sikerülnek a szerepei, mert a lélek kiált. A lélek az, amit nem lehet átverni. Korlátok között ilyen az erény, az anyaság, a házasság, a szerelem, az élet és a halál. Ez van.

        Nem volt kész értelmezésem, de mostanra egyre biztosabb vagyok benne: az, hogy Bovaryné én vagyok, azt jelentheti, hogy nézzünk szembe magunkkal, ne toljuk el őt, ne önigazoljunk az ő rovására. Emma távolítva van a szövegben, de én átnyúltam érte, és szeretem, hiszen én vagyok.

        Kedvelés

      • Na, ez most megint hozott számomra egy megértést. Valamiért görcsösen ragaszkodom hozzá, hogy “de én akkor sem lennék ő”, pedig valóban, sokszor vagyok Emma! És persze, ő egy végletekig kihegyezett regényhős, hogy értsük, hogy lássuk a működését.
        Köszönöm!

        Kedvelés

      • Dehogyisnem! Persze, hogy érzem. De Emma talán fél, hogy mégsem. Legalábbis a végéből nekem ez tűnt ki. Mikor megrémül, hogy Charles valamiben fölékerekedhet erkölcsileg. De ez már a következő rész elemzéséhez tartozik.

        Kedvelés

      • “lefáraszt, hogy önmaga előtt is folyamatosan pózol”
        ez nem pózolás. ezek nem szerepek.
        és még ráadásul szigorú is vagy, amikor azt írod megérdemli a sorsát, mert nem nézett szembe önmagával.
        és ha szembenézett volna? ha felismeri és átlátja saját gyarlóságát (és ki mondja, hogy nem látja át?) akkor nem érdemli meg?

        E. nem hazug.
        szeretem Emmát. mindig is szerettem. nagyon régen olvastam. most még nem értem a végére . de engem – ahogy olvasom – körbeölel a szeretet, amit közben érzek iránta.

        Kedvelés

      • Az a jelenet, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve fölkapja Bertát, összecsókolja, és mondja is, hogy mennyire szeretlek, az nem póz? Csak szeretné, hogy birtokolja ezt a magasztosnak gondolt érzést, mert az szerethetőnek mutatná magát önmaga előtt.
        Igen, tényleg szigorú vagyok, és itt a veletek való beszélgetés alatt már rájöttem, hogy egy személyes húr miatt, amit penget bennem Emma, nem tudok elfogadóbb lenni vele.

        Kedvelés

      • pont ez a jelenet. nem. nagyon emberi nekem.
        elolvastam az a kommentedet, amely kitér a személyes érintettségre. ez nyilván befolyásol. ha valami nagyon nagy szerepet és súlyt kap az életünkben, amit ráadásul tehernek élünk meg, akkor a látásmódunk igazodik ehhez. ez természetes.

        Kedvelés

      • Igen.szeretni konnyebb.
        A nem szeretemet kezelni, elfogadni, sokszor magunk elol is titkolni-az igazan nehez.
        De konnyu itelni. Nyilvan konnyebb, mint elfogadni, hogy igenis van olyan, hogy az ember nem szereti a gyereket. (Merek itt errol irni, mert nem hinnem, hogy most az itt kommentelok elso gondolata az, hogy “hja az arnika? Aki nem szereti a gyereket! Ja az a spine!)
        Nem mindenkimegyforman eli meg az anyasagot. Es nincsenek erre eloirasok, hogy hogyannjo, hogyan rossz.

        Kedvelés

    • Flaubert iszonyú jól rájátszik az olvasó áldozathibáztató vénájára, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy direkt csinálja. Az egyszeri olvasó egyre csak vonogatja a szemöldökét: Mit ugrál ez az Emma, keresi a bajt, mért nem jó neki, ahogy van? Cselédje van (melyikünknek van cselédje??), jóravaló férje (ezt nagyon fentebb írta valaki, hogy az a szegény, jóravaló Charles), mit akar még E? Sokkal jobb dolga van, mint nagyon sok kortársának, nem kell egy életet végigdolgoznia, mint a díjat kapott parasztasszony (aki egyenlő az élő szemrehányással); nem folytatom a sort, Flaubert eljuttatja az olvasót is odáig, hogy mindenről Emma tehet, és a szereplők szájába is adja az áldozathibáztatást (Rudolf levelében Emmát hibáztatja: Miért is volt olyan szép! Nem tehetek róla)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, sejtettem, hogy ez is kiolvasható lesz abból, amit írtam. 🙂
        Ez egy elég kényes határ, hogy valaki meddig számít a körülmények áldozatának, és mikortól önsorsrontó, csak mert szeret a mártír szerepben tetszelegni.
        És valahol a kettő együtt is lehetséges:
        Valaki, aki a körülmények áldozata, a mártír szerepben talál egy tartható identitást, mellyel viselni bírja az egyébként nyomorgató helyzetet.
        Szóval megértem Emmát, de úgy érzem, hogy én nem lennék Emma. Nekem, személy szerint fárasztó és idegesítő.

        Kedvelés

      • De miért kell ítélni? E a nagy kérdés a blogon is, amikor az ellenséges olvasók jönnek, és magyarázzák, hogy én nem vagyok szép, meg moderálok. Miért ítélünk folyton? Miért gondoljuk, hogy mi mentesek vagyunk ezektől, attól, amitől Emma gáz, hogy mi nem osztozunk a sorsában? Ez Flaubert zsenije, hogy ne dühös légy, hanem lásd meg önmagad benne.

        Kedvelés

      • Igen, igen, tudom, hogy ezzel a blog egyik legnagyobb témájába tenyereltem. Van ehhez egy személyes kapcsolódásom, és örökké erre keresem magamban a választ. A testvérem, akit rettenetesen önsorsrontónak látok, és kiborít az örökös mártírsága, és az önző, csak magával foglalkozó attitüdje. Már kerülöm, és nem érzek megértést a helyzetével kapcsolatban, mert végtelen önzést érzek belőle, és sértett vagyok, hogy nem kiváncsi rám.
        Amúgy ez a blog rengeteget segített abban, hogy megértőbb legyek vele. De ő ugyanúgy fáraszt, mint Emma.
        A kérdés, amire keresem magamban a választ, hogy vajon én vagyok-e az önző, hogy nem akarok már segíteni neki. Mert azt érzem, hogy a problémáit rám nyomja, és arra apellálva, hogy neki milyen rossz, örökké tőlem várja a segítséget.
        Persze látom, hogy tényleg szar helyzetben van, és emiatt végül mindig segítek neki.

        Kedvelés

      • Én is idegesítőnek, irritálónak tartom (tartottam) Emmát, néha annyira, hogy nem bírtam tovább olvasni, ezért sokat gondolkodtam arról, hogy vajon ebben mi lehetett Flaubert koncepciója. Szembesíti az olvasót önmagával. Egyszerűen csak az az idegesítő benne, hogy valamit nagyon akar. Hát hogy jön ő ehhez, nőként, akkor és ott?! És akarja és akarja és akarja, és nem nyugszik bele, hogy neki a zoknikötés a sorsa, hogy rossz korba, helyre született, hanem csak akarja, és nem heppi, nem lágy, nem mosolyog, nem “virág vagy”, hanem ha beledöglik, akkor is megy a saját feje után.

        Kedvelés

      • Valami ilyesmit érzek én is. Huszonévesen olvastam először, s noha nekem E. akkor is szimpatikus volt, sokszor merült fel bennem, miért is ugrál, miért nem jó semmi. Megértettem, viszont túlzásnak találtam némely reakcióját. (“Nem eszik olyan forrón a kását!”)
        Most újraolvasva maximálisan azonosulni tudok vele, az ő hiánya, éhsége az én hiányom és éhségem, az ő kétségbeesése az én kétségbeesésem. A mi vagyunk Bovaryné halmazba tartozom. Ebbe beleértem az önmagammal történő szembenézés traumáját is. (Illetve elkerülendő traumáját.)

        Kedvelés

  36. Visszajelzés: csak gyorsan | csak az olvassa

  37. Visszajelzés: a vetítővászon életem egén | csak az olvassa

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .