miért akartunk ennyire gyereket?

Közzétéve Szerző:

Anyák napja ön, és ezen a blogon nem annyira virágok lesznek, inkább kérdések,mert még mindig abban hiszek, hogy a szembenézés megtisztít.

Az egyik barátnőm, amikor már gyerekre vágyott, azt mondta: most érzem úgy, hogy felelősséget tudok vállalni egy kis lényért. Mivel pszichológus, tudatosan fogalmazott.

Így éreztük-e?

Vagy teherbe estünk, és akkor mit van mit tenni?

Mindig is anyák akartunk lenni, nagy családról álmodtunk? Csendesen jelentkezett a vágy? Belénk döbbent a magzat?

A szerelemről akartunk volna bilincset kovácsolni? Fel akartuk srófolni az értékünket? Magunkhoz láncolni a férfiút? Hátha akkor nem hagy el? Majd rendesen dolgozik? Leszokik, megkomolyodik?

Az öröm hiányzott, egy tiszta lény közele? Aki viccesen működik? Valaki, aki nem bánt, még nem? Valaki, aki felett kontrollunk lehet, akit mi formálunk? Akinek fontosak vagyunk? Aki nekünk hálás?

Avagy annyira nem voltunk senkik, nem tudtunk mit kezdeni az életünkkel, hogy a gyerek is jó volt bele? Ő igazolta a létünk értelmét… mert más nem? Én is én is fontos vagyok, engem is szeressetek, én ezt tudom nyújtani?

Ez a bajom “a nők nem szülnek” lózunggal. Szülni csak a nők tudnak, de a nők nem csak szülni tudnak, sőt, főleg nem szülni tudnak. Szülnek azért, és olyankor ti eltűntök.

Te miért lettél anya?

569 thoughts on “miért akartunk ennyire gyereket?”

  1. Tudtam, én csak egy kísérő lehetek. Megszülöm, és nem a Messiást, mint páran gondolták körülöttem, nem mini-me, de apja és anyja keveréke, az előbbi fórban, és jó ez így. Napról-napra látom felnőni, terelgethetem, de menni fog ő a maga útján. Ott állhatok mellette, tanítgathatom, de nem az én álmaimat fogja megvalósítani. Nem is akartam ilyesmit. (Bár, amit én kaptam, azt nagyon könnyű űberelni, szóval, minden, amiben több lesz, máris az álmaimat valósította meg.)

    Féltem a génjeimtől, hogy nem örököl túl jó dolgokat, és ez majd visszaüt, ezért olyan 26 éves koromig nem is akartam szülni. Sok rossz példa volt előttem, aminek 80%-a a saját anyámtól, apámtól (alkoholista, bántalmazó), a válásuk, és tudtam, hogy NEM akarom csinálni. Imádkoztam, hogy az apjától kapjon többet.

    Nem jött könnyen. Volt rá 26 ciklusom, hogy átgondoljam, akarom-e őt. De persze, hogy akartam. Nem bizonyítani akartam, akarok, csak csinálni. Megszültem, tettem és teszem a dolgom: vele vagyok, figyelem őt, hagyom játszani, tanulni, tapasztalni, érezni, megízlelni a világot…

    És kellemesen csalódtam az apjában: azt gondoltam, 1-2 éves koráig nem tud vele kezdeni semmit. Ötperces kora óta hatalmas a szerelem, és tőle 2 perc alatt megtanul bármit, amivel én hiába erőlködöm. (Igen, a rosszat is). De örülök ennek, nagyon. Csak most már kellene nekem is egy gyerek 😀

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. Én mindig akartam gyerekeket, meg nagy idilli családi fészket. Csak azt nem tudtam, hogy milyen nehéz egyensúlyozni. Hogy ennyi ítélet van, ha vissza akarsz menni dolgozni. Elítél valaki, ismeretlen, hogy bizony hogy 3 éves koráig otthon kell maradni… “az ilyennek minek kell gyerek”… stb. De én nem szólok bele, mindenki, aki akar vagy teheti maradjon otthon, de szálljanak le rólam. 6 év az egyetemen túl sok ahhoz, hogy aztán csak otthon legyek. Szóval az arányok, hogy mennyi munkát tudunk vállalni, gyerekek mellett, az persze csak az egyik kérdés. A társadalmi hozzáállás támogatás meg másik… alig van olyan hely, ahol nem akarnak egészben, ha már elkezdtél dolgozni, akkor 8 órában plusz maradjott.
    De gyereket mindig akartam. A poszt elején azt gondoltam, hogy hát CSAK, mert kell, megmagyarázhatatlanul és ösztönösen de tervezetten. Nem tudtam volna anélkül elképzelni az életemet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Érdekes volt…
    Egész kamaszkoromban meg voltam győződve arról, hogy nem lesz nekem gyerekem (kiindulva a szüleim házasságából meg a 7.osztályos biológiaórán megnézett gyönyörű szülésvideónak).
    Aztán fősuli alatt megismertem a férjemet, jött az óóóóriási lila köd, és a legelső hetektől fogva tudtuk, hogy lesz gyerekünk. 🙂
    Diplomaévem végén jött rám a végső kettyó: tavasztól fogva bújtam a terhesirodalmat, figyeltem a ciklusom, stb. Teljesen megőrültem, minden vágyam egy gyerek volt. (Pedig addig külföldi továbbtanulás volt a terv!!) A szüléstől mondjuk nagyon féltem, de a férjem küldött át netes anyagokat a háborítatlan szülésről, hogy lássam, lehet ezt máshogy is, mint ahogy azon a bizonyos videón láttam…
    S a nyári esküvő utáni hónapban teherbe is estem az első lehetséges alkalommal.
    (Ez azóta is így működik: 4 alkalommal adtunk esélyt a babának, annyiszor fogantam is. 🙂 )
    Semmit nem bántam meg az egészből, mondjuk a szüleim meg vannak győződve arról, hogy a csodás meg nem élt karrieremben lettem volna a legboldogabb…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. .. mert akkor még szerettem annyira az apját, hogy akartam vele közösen folytatódni .. Az a szerelem már rég elmúlt, de ha és amikor a gyereket nézem alaposan, nem felejtem el, hogy ő is benne van, az apa, és attól olyan remekszabott – mármint nekem 🙂 – a lányunk, mert pont kettőnkből pont ez a csodálatos kombináció tudott létrejönni… és ez az apja szerencséje, hogy ezt fejben tudom tartani 🙂 . Örülök, hogy anya lettem, nagyon jó nekem anyának lenni, mert az életem egyik sikertörténetének élem meg, élvezem – pedig csak “elég jó” anya vagyok, nem teszem oda magam 200%-ig, mindig elfelejtek beküldeni a suliba dolgokat, és itthon hagyom sokat, mert elmegyek futni meg terepre a kutyával, és egyedül akarok lenni, ha pedig egy jó könyvet találok, akkor főleg “sajátidőm” van, és már évek óta letettem a bűntudatot emiatt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. nekem valahogy soha nem volt kerdes hogy lesz gyerekem. Mint ahogy van karom es labam is. ezek az eletem reszei, ezekkel vagyok egesz es egeszseges. Nem akarok a gyerekeimtol semmi kulonoset, csak szeretni oket, joban lenni veluk es megadni nekik amitol ok is egeszseges felnottek lesznek. Orulok nekik minden egyes nap, meg a legmelyebb depressziom kozepette is. A ma reggelem is ugy indult hogy orultem hogy a kcisi a legedesebb korban van, orultem hogy a nagy ramsimult ebredese utan, orultem hogy egymassal jatszanak, megcsodaltam a csupasz pocakjukat, es a kicsi rengo feneket ahogy rohangal es kb fel oraja vagyok ebren.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem az a kérdésem, hogy mindaz, amit oly mozdíthatatlannak érzékelünk, “mindig is”, mint az égbolt, s amit biológiai órának, belső vágynak élünk meg, emögött mi lehet még. Főleg, hogy ilyen mértékben rontja a nők életminőségét ebben a mai helyzetben a gyerek, és ilyen egymásméregetése, közös hetvenhetedikfajta pelusrendelés és pótcselekvésdömping lesz az otthon töltött évekből, mint amit a mamamin láthatunk (megint beszólogatnak a frusztrált fórumtársak).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem kényelmes egyszerűen. Jó érzés, “instant gratification”, hogy nem kell sokat gondolkodni, bele lehet simulni a kijelölt, fizikailag is lehetséges irányba. Különállónak lenni nyugtalanító. Tabukat megszegni pedig félelmetes. Mindebből következik a természetesség érzete.

        Kedvelés

      • Ez nagyon jó. Csak épp nagy a pofára esés, ha rájössz, hogy mit is jelent egy gyerek hosszú távon. Nekem is igy volt, most ez következi, ez az “élet rendje”.
        Csak arra nem voltam felkészülve, hogy ez milyen éldozatot követel az élet többi terén. Ma már nem érzem áldozatnak, mert mindennap kiharcolom hogy én is megmaradjak a gyerek mellett. Ezt pedig nagy részt ennek a blognak köszönhetem.

        Kedvelés

      • Erről most eszembe jutott, hogy amíg itthon gyerekeztem 5 évig, megírtam egy szakdogát, fordítottam, magántanítványom volt, pszichodrámára jártam, és intenzív baráti kapcsolatokat ápoltam kisgyerekes anyukákkal. Csak azok maradtak fenn a szűrőn, akikkel lehetett másról beszélgetni, mint a gyerekekről. Volt is ilyen poén, hogy bármi, CSAK NE gyerekes téma legyen, miközben a kölkök meg ott rohangáltak körülöttünk a játszón. Mondjuk ez anélkül nem ment volna, hogy a férjem sokat gyerekezett itthon velük, mert a munkája engedte.
        Nyilván attól is függ, hogy kinek milyen szellemi igényei vannak. Szerintem akinek fontosabb az olvasás, a közösségbe járás, közösségért való cselekvés, valami intellektuális tevékenység, az nem menekül pótcselekvésekbe. Vagy inkább pszichés a dolog?

        Kedvelés

      • Még egy: az életminőség-rontásról. Azt hiszem, Kopp Mária vezetett pár éve kutatást arról, hogy felnőttek egészségi állapotát hozta össze azzal, hogy van-e gyerekük. Úgy emlékszem, az jött ki, hogy az apák egészségi állapota jobb, mint egyedül vagy gyerek nélküli házasságban/kapcsolatban élő férfiaké, illetve anyák állapotáról is hasonló derült ki, gyerek nélküli egyedülálló vagy párkapcsolatban élő nőkéhez képest. MEgkereshetem, ha érdekel.

        Kedvelés

      • Nem, en ugy emlekszem, h a nok allapota viszont rosszabb, ha csaladjuk van, kulonosen kissebb gyerekekkel. Egyben ra is mutatott, h ez azt jelenti, a ferfinek elonnyel, a nonek viszont hatannyal jar ez a helyzet. Pedig Kopp Mariat nem lehetett azzal vadolni, h nem eleg konzervativ….

        Kedvelés

      • Koszi!!! Engem kimondottan zavar Kopp Maria gendervaksaga. Mert nem mindegy ugye, hogyan teszed fel a kerdest, meg akkor sem, ha kutato vagy. Es mit engedsz be magyarazatkent a hipoteziseidre. Gyongyinek mondom, mert ugy latom, nagyon erdekel a pszichilogia: (Eva is emlitette mar) sajnos a tudomanyok nagy resze egeszen a kozelmultig teljesen gendervak volt (jellemzoen mega is az, de legalabb elszortan, nagyon keresve lehet jobbat talalni). Ezert nagyon meg kell mindig nezni a kerdesfeltevest meg a latvanyosan hianyzo hipoteziseket. Es ertelmezni…

        Kedvelés

      • Nekem fogalmam sem volt erről az életminőség-romlásról. Ha akkor ilyeneken gondolkodom, talán sosem szülök, vagy előbb én is, nagyon racionálisan, karriert akartam volna csinálni, meg egzisztenciát teremteni.
        Egyébként mi lehet mögötte még? Hogy az számít a társadalom előtt nőnek, aki szült. A nő, aki tudatosan nem szül, a többség szemében valami ufo. Hogyhogy nem akar gyereket? Hiszen Nő! Párok ezrei vállalnak gyereket azért, mert “ez a dolgok rendje”. Nem, fel sem merül bennük, hogy egyáltalán elgondolkodhatnának azon, hogy való-e nekik, akarnak-e, és ha igen mikor. És, akár, éveken át küzdenek lombikbébi programban, és önmagukért is, meg azért is, hogy ne kérdezze már többé senki emberfia, hogy nálatok mikor jön a baba? Ha esetleg nem akarják, nem érzik normálisnak magukat, és ezért küzdenek érte, hogy normálisak legyenek: ahogy szinte előírás egy autó, egy saját lakás, és az évi egy külföldi nyaralás… Be kell szerezni egy gyereket is.

        Kedvelés

  6. Kérdések, de jó! Ezért is imádom a blogot, nem okvetlenkedik, hanem gondolkodásra serkent.

    Nekem nincs gyerekem, de már kamaszkoromban tudtam, hogy lesz, nem is egy, lehetőleg három.
    Azóta sok minden változott bennem, körülöttem. Elvégeztem a fősulin három félévet óvónéniszakon, ami azért volt nagyon fontos (mert érdekes és hasznos dolgokat tanultam), mert rádöbbentett, hogy én egyáltalán nem akarok óvónő lenni. Először azt hittem, a lámpaláz miatt vagyok ideges a gyakorlaton, végül rájöttem, hogy ez bizony nem lámpaláz.
    A másik, sokkal intenzívebb élmény az, hogy a társam három gyerekét közelebbről is megismertem az elmúlt évben, és ez sok mindennel járt. Rengeteg feszültség és főleg elvárás volt bennem saját magammal szemben. Hónapokig nem tudtam, mi a fene bajom van, miért vagyok olyan ideges mindig, mikor nálunk vannak a gyerekek. Aztán rájöttem (segítséget is kaptam hozzá), hogy mi a baj: azt éreztem, hogy nekem _muszáj_ ezeket a gyerekeket szeretnem, ráadásul mindig mosolyogva kell hozzájuk közelítenem (honnan jött ez az elvárás?). Én voltam az, aki mindenkinek az érzéseire figyelt (néha még az exére is), az apjukat sem terheltem a gondjaimmal (“én ugyan nem akarom őt még jobban terhelni! van elég baja így is”), csak aztán ez az egész (meg hogy az apjuk is megszokta, hogy én ilyen elfogadó és terhelhető vagyok – nem, nem vagyok _ennyire_ terhelhető) maga alá temetett engem, és most bukik ki a dolog, most ömlik ki belőlem az elmúlt másfél év szennye, feszültsége, békái, tyúkszemei. S ráadásul különösebben nincs is kire haragudni, emiatt még tehetetlen dühöt is érzek. De el fog oszlani ez is, meg fogok nyugodni.
    Azt akartam ebből kihozni, hogy idővel rájöttem, egyáltalán nem _muszáj_ a gyerekeit szeretnem (egyáltalán: szeretnem valakit azért, mert gyerek), ettől függetlenül nagyon is (messzemenően) toleráns vagyok velük szemben, és törődöm is velük, erre nem lehet panasz.
    De hogy nekem mekkora kő esett le a szívemről, mikor a barátnőm azt mondta: “de hát nem KELL neked szeretni őket! az is bőven elég, hogy elfogadod őket olyannak, amilyenek. Hiszen nagyon jól bánsz velük”!
    És nem, nem olyanok egyébként sem, amilyen én voltam, egész más körülmények között éltek, és ez is sokszor zavar.

    Lehet, hogy az fog kijönni az egész helyzetből, hogy mi fogjuk őket nevelni, annak ellenére, hogy most még nagyon-nagyon nem akarom ezt (és emiatt is hogy szégyelltem magam még tavaly!). De ez majd elválik. Időre van szükségem nekem is (szerencsére kapok, de tavaly ez nem volt ilyen biztos, ide-oda cikázott a dolog).
    Szeretnék az apjukkal közös gyereket (és nem, már nem hármat), de azt is látom, hogy ha az ő gyerekeit is mi fogjuk nevelni, arra is van esély, hogy úgy egyáltalán nem fogok vágyni még egyre (a legkisebb hatéves).

    A másik meg az, hogy el sem tudom képzelni, hogy évekig itthon üljek, iszonyatosan sok tervezés és előkészület kell (anyagi és másfajta is) ahhoz, hogy úgy érezzem, félelem nélkül vállalnék gyereket. Dolgozni akarok utána is, aktív akarok maradni, és ez jelenleg nehezen megvalósítható. Csak remélhetem, hogy az elkövetkező hat-nyolc év alatt változni fognak a munkalehetőségek is…

    (Bocsi, ha hosszú voltam…)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Agneci, nagyon kedves vagy, köszönöm a szavaid. El sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelent nekem az, hogy valaki (bárki, egyáltalán) azt mondja: igen, nehéz ez, és nem magától értetődő, természetes dolog, hogy mindent, de mindent kibírok, és még vigyorgok is hozzá. Istenem, ezt anyámtól kaptam, őbenne annyi kötelességtudat van, mindenből a legjobbat kihozni – meg is tette a magáét, mikor a húgomat és engem nevelt egyedül évekig, ezzel ment el a fiatalkora, és utólag baromi hálás vagyok neki, és sajnálom is őt egy kicsit.
        Nekem egy-két emberen kívül soha senki nem mondta (főleg nem a szüleim), hogy te Cris, kemény ez, nem is tudom,hogy bírod, más fejét fogva szaladt volna ki a világból… Nem tudtam, hogy ezt nekem nem volna muszáj bírnom, hosszú hónapokig (majdnem két évig) voltam abban a hitben, hogy mindent viselnem kell, a megoldásra törekedni, mindenki érzéseit figyelembe venni. Csak aztán én süllyedtem el valahol félúton, de nem annyira rossz a helyzet, éppen csak most döbbenek rá ezekre. És jó, mert nem vagyok egyedül. Köszönöm, hogy megoszthatom ezeket az érzéseket, és még inkább hálás vagyok azért, mert van, aki megért engem.

        Kedvelés

      • hasonlon en is atmentem es nem birom megallni hogy el ne mondjam amikre sok ev alatt jottem ra. Az ferjem elozo hazassagbol szuletett gyerekei nem az en gyerekeim es sosem lesznek azok. az en gyerekeimre mas szemmel nezek, mert az en gyerekemert en vagyok a felelos, az ex gyerekeiert meg nem. az en gyerekeimbe szerelmes vagyok, az ex gyerekeit nagyon kedvelem es jofejnek tartom, lehet hogy meg valahol melyen szeretem is oket. az ex gyerekei olyan oriasi teherrel jarnak az en eletemet tekintve, hogy abbol hosszu tavon koszonom, de nem kerek. ( a nevelt lanyom elt velunk egy evet, amikortol az en elsoszulottem 3 hos volt). az ex gyerekeivel kapcsolatban szep lehetek de okos nem, en hiaba akarom az o javukat, ha mondjuk a sajat anyjuk nem es hiaba akarom en a legjobbat nekik ha ok ezt nem hiszik el nekem, vagy nem viszonozzak a joindulatomat. es amint az o sorsukat komolyan befolyasolo dontesekrol van szo, en valahogy ki vagyok hagyva, roluk az o szuleik dontenek. az en felfogasom is az hogy a gyerek az elso, fuggetlenul attol hogy az enyem vagy nem, de amiota gyerekem van, az enyem valahogy elsobb. az ex es a parom kozotti oriasi feszultseget kb 6 ev utan tanultam meg kezelni, most egyszeruen kimegyek a szobabol ha meghallom az ex hangjat es nem kerdezem meg a ferjemtol sem hogy mirol volt szo. majd irok meg ha eszembe jut mas is, most rohannom kell. es jo hogy leirtad amiket leirtal.

        Kedvelés

      • Semese, nálunk is szinte szórul szóra így van. Szerencsére nálunk kisiskolások a “régi” gyerekek, még formálhatóak, de halálra nyomaszt a gondolat, hogy az exszel rajtuk keresztül egész életemben valamilyen szinten kapcsolatban kell lennem. Jóllehet én évekkel a válásuk után lettem, nem beszélek az exszel, sajnos komoly problémák vannak vele.

        Kedvelés

      • Neked is nagyon köszönöm, Semese. Valahogy nem éreztem ideillőnek az én “sztorimat”, de nagyon jólesik, ahogy reagáltok. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a fajta problémával (persze, miért lennék). Fontos, amiket írtok, figyelek, tanulok tőletek.

        Kedvelés

      • ha én most találkoznék egy pasival, aki mondjuk szintén nevel gyereket (akárhányat), erősen elgondolkoznék azon, hogyan tudnám elfogadni “őket”, úgy együtt. ez számomra most nagyon kényelmetlen gondolat, amitől folyamatosan menekülök. mert könnyű a sajátomat szeretni, de amikor úgy érzem, hogy az exem nagy gyermekeiért is bizonyos helyzetekben felelősséget kell vállalnom, csuklóból mondom azt, nem bírnám, mert dupla teher.

        Kedvelés

      • nálam az ex itt most ex-pasit jelent, aki legutóbbi élettársam és második gyermekem apja. előző kapcsolatából van a három “nagy” gyerek (23, 18 és 15 évesek).

        Kedvelés

      • En lehet szoros szivunek tunok, de miert kene szeretnunk az ex gyereke(i)t? Az, hogy sok-sok ev utan kialakul a szeretet, az rendben van, ha meg nem, miert kellene? Emberi mederbe terelni, azt kell, meg tisztelni egymast, legjobb elfogadni, de szeretni?? Nem varhato el ez az erzes senkitol. vagy kialakul vagy nem.

        Kedvelés

      • Ribizli, én is szoktam ilyeneken gondolkodni. Egy időben fent voltam egy társkeresőn, természetesen minden férfi, életkortól függetlenül olyan nőt keresett, akinek még nincs gyereke, mert ő csak sajátot akart. És haragudtam ezért, de közben tudtam, hogy én is kényszerből vállalnám a másik gyerekét, már ha akarom egyáltalán vállalni a megismerés után. És egy kicsit szemtelen hozzáállás, hogy milyen jó, hogy a általában a nőknek ítélik a gyereket, ezért ha lenne is egy jövendőbeli társamnak gyereke, akkor csak bizonyos hétvégeken kellene kibírnom. Ugyanakkor meg ez rettentő jól is elsülhet, és sok hasznos tapasztalatot hozhat, nem kellene ennyire félnem tőle.

        Kedvelés

      • Cris, ha mondtad volna, milyen helyzetben vagy, mélységes együttérzésemről biztosítottalak volna a találkozón. Én 14 évvel idősebb fejjel is pontosan ezen megyek át. Nagyon nehéz a vállamra venni mások életének a következményeit. Ex gyerekeinek nevelése hosszú időre megfékezi a szaporodási vágyamat…

        Kedvelés

      • Lilly, nem igazán akartam én erről témázni a találkozón… Itt is ez talán a második alkalom, hogy mesélek erről. Borzasztó jólesik, hogy biztattok, támogattok.
        Szívesen beszélgetnék erről veled, ha van kedved, felvehetjük a kapcsolatot is.

        Mit jelent, hogy 14 évvel idősebb fejjel? 🙂

        Kedvelés

      • Ja, és pont ez az, hogy nem, nem ezt: nem is volt szó arról, hogy mi neveljük a gyerekeket, amikor összejöttünk, sem akkor, amikor félévnyi “bujkálás” után összeköltöztünk. Az exnej hozzá(nem)állása miatt viszont már az összeköltözés után előjött ez mint opció, én pedig ki voltam készülve, hogy a párkapcsolatom jövője NEM RAJTAM MÚLIK. (Ettől eltekintve a szűkebb környezetemben egy híján mindenki rohadt természetesnek vette a dolgot.)

        Kedvelés

      • Cris! Le a kalappal, hogy ennyi sok melót, energiát fektetsz ennek a -korántsem könnyű- helyzetnek a kezelésébe. Három gyerek, ex, stb. ez nagyon durva kihívás, és nem csoda, ha elfáradtál benne. Minden elismerésem, mert olyan érzékenységgel és önismerettel közelíted a dolgokat, amilyenre sokan nem képesek. Igen, én is azt kívánom, hogy a te vágyaid és elképzeléseid is érvényre jussanak, teljesüljenek!
        (Nagyon szeretem a hozzászólásaidat, a stílusod, kár, hogy nem tudtam elmenni a bulira, személyesen is elmondtam volna.)

        Kedvelés

      • Bogomir, nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! Megható ez. Nekem óriási élmény, hogy az én soraim valakinek tetszenek, hogy most is mennyi embernek támadt a történetemtől újabb gondolata.

        (Köszönöm, tényleg megtisztelő, és kissé zavarba is hoz, hogy van, aki _szereti_ olvasni a hozzászólásaimat… Lesz még találkozó, nem is egy, találkozni fogunk! : )

        Kedvelés

    • Chris, neked nem _kell_ szeretned a párod gyerekeit, tényleg. Ha elfogadod őket, ez bőven elég, ha még kedveled is őket, az csúcs. Te is nagyon fiatal vagy, nincs gyereked, nem várhatsz el magadtól anyai érzéseket, kész.

      Nagyon fiatalon, 18 évesen volt egy kapcsolatom, ahol a fiúnak (férfinek? 26 éves volt) volt egy 3 éves, nem tervezett kisfia. Próbálták együtt nevelni, nem ment, hétvégi apuka lett. Én olyan szerelmes volt, azt gondoltam, ez nem lehet gond. Rettenetes ilyesmit leírni, és borzalmas lelkiismeret furdalásom van azóta is, de én ezt a gyereket utáltam, mosolyogva, de utáltam. Gyűlöltem, hogy van, utáltam, hogy nincs normális hétvége, utáltam az egészet, és utáltam, hogy az egész család szemében csak egy felesleges, zavaró valaki vagyok. Én meg ragaszkodó voltam a végletekig, és eldöntöttem, hogy akkor is megszeretem.

      Egyetlenegyszer hagytak vele egyedül, fél órára. 4 éves volt, szaladgált a réten, én árgus szemmel, ugrásra készen figyeltem, nehogy valami baj legyen, egyszer csak megbotlott, és eltörött a lába.
      Azóta félek az elfojtott indulataimtól.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • ezzel mia f.szt kezd az ember az utóéletében?! hogyan rendezi, hova teszi el, hogy dolgozza fel? jaj, még a gyomrom is összeszorult, hogy ez mekkora teher.

        Kedvelés

      • Sehogy sem dolgozza fel. Annyiban igen, hogy örök tiltás lett bennem: csak gyermektelen férfiakkal kezdek. Ez annyira erős lett, hogy az is aggasztott, hogy a férjem élt együtt elvált, kisgyermekes nővel.

        És erős, kitörni vágyó, elfojtott indulatokkal nem megyek emberek közé.

        Kedvelés

      • Nehez volt olvasni ezt, de egy gyonyoru peldaja annak, miert nem eri meg szinlelni a szeretetet es elfogadast.
        Orulok, hogy latod, hol hibaztal!

        Kedvelés

      • De jó, Istenem, de jókat írtok!
        Nagyon sok erőt ad. Nekem a legjobb barátnőmön kívül SENKI egyszer sem mondta, hogy nekem nem _kell_ szeretnem a társam gyerekeit. Sőt, anyósom (aki egyébként nagyon jó fej) mondogatta többször is, hogy “hát nem lehet őket nem szeretni” vagy valami ilyesmit… Nem mondtam erre semmit, bár szerintem ha elmondom a véleményemet, megértené, mert elég intelligens nő. Ő is kiszolgálószemélyzetként él a ‘zura’ mellett, szavajárása, hogy “a gyerekek az elsők”, mégis ő az, aki a fiát rendszeresen agitálja, hogy vigyen el engem valahová gyakrabban, legyünk kettesben többe (és költözzünk el mihamarabb az ex meg a gyerekek szomszédságából).
        Tök természetesnek veszi mindenki a környezetemben, hogy ott van három gyerek, én meg tűröm ennek minden nyűgét s nyilait (gondolom azért is, mert a szüleim 18 éve nincsenek együtt, apámnak azóta van élettársa).
        És én most olvasok először ilyen véleményeket, történeteket, amitől végre nem érzem azt, hogy nekem tényleg meg kéne szakadnom, és úgy kéne éreznem, ahogy nem megy spontán.

        Jaj, esnek le a kavicsok sorban…

        Kedvelés

      • Cris, nem olvastam végig a kommenteket, csak felülről idáig, de ott tartok, hogy továbbolvasás nélkül is írnom kell már. Nálunk van én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk, és én speciel hat év együttlét (mármint a párommal) után gyűlölöm a párom gyerekeit (10, 6). Ezt nemrég meg is mondtam a páromnak, amire az volt a válasza, hogy elég jól titkolom. Egyszerűen nem hitte el. (Az okokba nagyon részletesen nyilvánosan nem mennék bele.) Nálunk annyiból súlyosabb a helyzet, hogy a két gyereket szerintem se az apjuk (a párom), se az anyjuk nem szereti, egy óriási nagy rakás lelkiismeret-furdalás van mindkét szülő részéről feléjük, de az is rosszul manifesztálódik. Szerintem még én vagyok az a személy a világon, akitől a gyerekek a leginkább előremutató hozzáállást kapják. Nekem annyi szerencsém van, hogy vannak pl. szomszédok és más ismerősök, akiktől már nemegyszer végighallgattam, hogy a párom tök jó fej, és nagyon szeretik és kizárólag a kedvéért hajlandóak a gyerekeit is elviselni, de csodálnak engem, hogy én úgy bírom őket kezelni, ahogy (viszonylag jól), mert ők nem bírnák. Ez egy kicsit lelkileg segít, főleg abban, hogy ne az legyen az érzésem, hogy nem is a két gyerekkel van a baj, hanem velem. Csak gyakran úgy érzem, hogy nálam is kezd betelni a pohár. Ja és nálunk is szó van arról, hogy a gyerekek, vagy legalábbis a nagyobbik, hozzánk költözne, ő már a legeslegelején is ezt akarta, azóta is folyamatosan, csak azért maradt az anyjánál, mert a párom nem vállalta be (aminek én persze felettébb örültem), de ezt ő amúgy nyíltan el nem ismerné sehol. Mostanában viszont már az anyjának kezd annyira elege lennie belőle, hogy áttestálná ránk a gyereket, amiben az az egyik kiszúrás, hogy ha évekkel ezelőtt jön ide, akkor talán lett volna esélyem kicsit másképp nevelni, persze ki tudja. És nem azért írom, hogy lekicsinyeljem a problémád, mert én totálisan megértem a helyzeted, de nálunk van még egy plusz nehézség Hozzátok képest: előjön néha (mindkettőnk részéről) a “ha Te így az én gyerekeimmel, akkor én is úgy(így) a Te gyerekeiddel” játszma.

        Kedvelés

      • Szia!
        Ez nagyon durva. Nem gondoltatok még arra, hogy segítséget kérjetek? családterápia, nevelési tanácsadó, de kizárólag mások által ajánlott, jó szakemberekkel? A szívem szakad meg, mert egy 6 és 10 éves gyerek még annyira formálható! Nem lehet kitörölni semmit, de elfogadással, amivel nyilván te is viszonyulsz hozzájuk, olyan sok mindent meg lehet javítani! Ezt látom a körülöttem élő patchwork családokban.

        Kedvelés

      • Sokmindenre gondoltam már, de az egyik legfontosabb, hogy nekem szinte semmi beleszólásom nincs a két gyerek körülötti dolgokba. Az anyjuk szerint semmi baj nincs a gyerekekkel, vagy ha mégis, arról kizárólag az én létezésem tehet, mert mielőtt az exférje “megőrült” volna miattam, ők egy tökéletes család voltak (nyilván). Az apa pedig semmit nem mer az anya ellen erőltetni, ő inkább a lassú víz partot mos híve (szerintem ez jelen esetben kevés). A nagyobbikat egyébként pszichiáter kezeli, de csak antidepresszánssal és nyugtatóval, ha pszichológus látta, akkor az vagy tanulási gondok miatt volt csak, vagy azért, hogy anyuka kihozhassa, hogy mindenről én tehetek (mint – azt hiszem – Semese is írta: az én nevem csak “az a kurva” a másik lakásban). A kisebbikkel látványos gond még nincs (hacsak azt nem tekintjük annak, hogy őszre hét éves lesz, mégsem engedi most a nevelési tanácsadó iskolába menni), de szerintem nemsokára lesz, és nem én fogom “bevonzani”, hanem én látom a nemlátványos gondokat is már most.
        A másik, hogy pár évig próbálkoztam mindenfélével merő emberszeretetből, de most már ott tartok, hogy van nekem három gyerekem, akikkel van épp elég törődnivaló, miért én oldjam meg más baját is.

        Kedvelés

    • Bizony nehéz, és még nehezebb lesz! 😦 Nálunk is ez a helyzet, három gyerek van az előző házasságból, a két nagyobbikat nem nehéz szeretni, és ők is kedvelnek, de sosem olyanok, mint a magamszülte gyerekeim, mindig benne marad a kapcsolatunkban, mint egy tüske, az exnej. Mert bármilyen, mégis ő az anyjuk, én csak a mostoha maradok, hiába teszem ki a lelkemet is. Az első alkalommal, amikor nem az történik, amit akarnak, valahogy mindig a kívülálló szerepébe kerülök, aki jobb, ha hallgat. A kamaszkorig amúgy szépen mentek a dolgok, de a kamaszkori lázadás olykor elviselhetetlenné tette az egész helyzetet.

      A legkisebbet meg nem tudom szeretni, sunyi és kétszínű. Azért ha nehezen is, de elviselem, ha itt van. 😀 Engem igazol, hogy az édestestvérei se szeretik annyira, mint a magamszülte tesóikat.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Rettegek a kamaszkortól. Akkor fog kiütközni igazán, hogy ég és föld a különbség az általam/általunk preferált értékrend és az anyai háttér között. Félek, nem lehetséges elég ellensúlyozó befolyással lenni rájuk addig, és a hajam szálanként fog kihullani. Nyugtasson meg valaki.

        Kedvelés

      • Megnyugtatlak, így lesz! 😀 Nekem a saját kamaszomtól potyog a hajam. Szerintem a rugalmasság a megoldás. Nehéz pár szóban leírni, még sokban is. Ha ismered a gyereket, tudsz rugalmas lenni, nem lesz szükség parókára 🙂

        Kedvelés

      • Neked is köszönöm, hogy ezt elmondtad.

        Nem ígérgetek semmit, mi ketten tavaly is beszéltünk arról, hogy meglátjuk, mi lesz, hiszen én nem mondhatom, hogy bírni fogom, ha esetleg együtt élnénk a gyerekekkel, meg nem is vágyom rá. Szeretnék vele (vele!) lenni, de nem biztos, hogy ezt vállalni tudom. Örülök, hogy ezt már akkor meg tudtuk beszélni. Nagyon jól reagált rá egyébként. Nem tabu ez köztünk, egyre kevésbé tartom már ezeket magamban. (Ráadásul éppen az elmúlt napokban fakadtam ki neki, mennyire ki vagyok készülve attól, hogy a gyerekek itt laknak tőlünk ötven méterre, és soha nincs nyugtunk tőlük.) Sokat számít az is, hogy a másiknak milyen a hozzáállása. Á, sok mindenből tevődik össze az egész. És nincs semmire biztosíték, azt látom. Főleg, hogy minden(ki) folyton változik.

        Ez a beszélgetés annyira érdekes és tanulságos, el fogom menteni, és nézegetem néha. : )

        Kedvelés

    • Ezt nagyon jól összefoglaltad. Ismerem az érzést, én is elvégeztem az óvóképzőt, én is azért, hogy manipuláljam magam, konkrétan azért, hogy megszerettessem magammal a kis gyerekeket. A nagyobbakkal valahogy mindig jobban kijöttem. Volt is bennem olyan ideg hospitáláskor meg a teljes három év alatt vizsgákkor, hogy jaj! A melóhelyen sem voltam a toppon, valahol mélyen már éreztem, hogy nem megy ez nekem. Ez akkor múlt el, amikor megszületett a 3. gyerekem. Azóta nagyon tudom szeretni a kicsiket, sokkal elfogadóbb vagyok velük szemben. Nem igazán tudom még az összefüggést, de ott kell valahol keresni. Jó úton haladsz szerintem, csak figyelj továbbra is magadra. 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Aranyos vagy, köszi! 🙂 A magamra figyelés nagyon jól megy, néha már túlzásba is viszem. Rengeteget gondolkodom, ami sokszor leállíthatatlan agykattogásba megy át (éjszaka is), és az idegeimre megy. Nekem lazulnom kéne megtanulnom egy kicsit.
        Én azért mentem óvónéniképzőbe, mert úgy tudtam, szeretem “a gyerekeket”. Aztán kiderült,hogy “a gyerekeket” mégsem, csak néhányat, ha van okom rá. 🙂 Ez fontos tanulság ám!! Főleg egy olyan világban, ahol a nőket arra szocializálják, hogy mindenképpen ügyülübügyülü, imádniuk kell mindent, ami gyerek, ahelyett, hogy a saját valódi érzéseikkel törődnének.
        A kicsiket is bírom egyébként, főleg, mert van két féltesóm, négy- és hétévesek, és mindkettőt imádom, ráadásul az érzés kölcsönös. Anyai érzésben sincs hiányom, ha velük vagyok.
        A társam gyerekei egészen más tészta, ahogy többen is írták, visszaköszön bennük az ex, és ez nagyon taszító. De egyelőre nincs gond, mert elfogadtak egyből (ismertek már előtte is), és kedvelnek is. Van is miért, mert nagyon cuki vagyok! 😀

        Kedvelés

      • na jo, akkor meg egy okossag reszemrol, bocs ha nagyon durva lesz. ha a parod csak a gyerekeivel egyutt jon a kapcsolatodba, menekulj. egyszeruen nem eri meg. akkor sem ha a ferfit szereted. es tudom hogy megint tacsacsot adok, majd eldontod mihez kezdesz vele. es az ex felesegtol tartsd magad tavol amennyire csak lehet. ja es ne remeld hogy a parod gyerekeibe fektetett sok sok energiad, erofeszitesed megterul, mert nem valoszinu hogy meg fog. a gyerekeknek te mindig a mostoha leszel, a parod meg termeszetesnek veszi majd amit toled kapott es par ev mulva a felere sem emlekszik majd. es ezt a sok sok energiat, miegymast fordithatnad a sajat gyerekeidre is. ja es anyagilag sem konnyu 3 elozo gyerekkel. a sok lathatas, szulinap, ruha, gyerektartas, meg egyebkent is… eletetek vegeig tarto anyagi teher, amit szinten a sajat gyerekre is lehetne kolteni. ja es nekem pl az is eleg nehez volt hogy a parom nem velem elte at eloszor azt hogy kisbaba erkezik. nem velem csodalkozott ra eloszor, hogy nicsak. es sok olyan nevelesi elmeletet is hozott magaval az elozo kapcsolatabol amivel en nem ertettem egyet, pl rautni a gyerek fenekere idonkent. de miert nem ertek egyet ha a 2 nagy is felnott es milyen jofejek, akkor a modszer is biztos jo. hat nem. nekem nem jo. en a sajat nevelesi modszereimet akarom kovetni. stb ,stb…reggelig lehetne sorolni.. amikor az enyemek mennek anyamhoz es akkor az ex gyerekek meg feszengenek kisse hiszen nekik nem nagyijuk, hiaba kedves veluk anyam. amikor kell valami, rogton megtalalnak, mert en ertek a nethez, az o szuleik meg nem, de mas ugyben nem fordulnak hozzam. ah, tenyleg sokaig tudnam sorolni es en nagyon ovnalak egy elozo hazassagbol szornyu ex feleseges es 3 gyerekes kapcsolattol. mert ertem hogy szereted a pasit, de azt is ertem hogy sok pasit lehet szeretni eletunk soran, es bizony van akivel sokkal konnyebb, szebb, tartalmasabb eletunk lenne. es a fene egye meg hogy ezt nem mondta el senki idoben, vagy elmondta csak nem figyeltem ra.

        Kedvelés

      • Ez én-közlés volt, vagy ab ovo így gondolod? Mert, ha az utóbbi, ilyen mentalitással az elvált, gyerekes pasik örök szingliségre vannak ítélve. Egyébként úgy beszélsz, mint az, aki győzködi a barátnőmet, hogy nem érdemes velem lennie, mert én elvált, kétgyerekes férfi vagyok… a fene egyen bélyeget.

        Kedvelés

      • Nyugi, kapósak a gyerekes pasik is, a magam részéről semmi kifgásom nincs az ellen, hogy a páromnak legyenek gyerekei, sőt, több előnye is van. Én pl kifejezetten bírom a gyerekeket, és általában ők is engem, szóval ez pluszt hozna az életembe mindenképp. Meg aztán a pasiról is sok értékes plusz-információt nyújtana számomra pl hogy hogy van ő a gyerekeivel, hogy vesz részt az életükben stb. Nem vennék zsákbamacskát az esetleges közös családalapítás esetére 😀 És engem az a gondolat sem zavar, hogy bármilyen gyermek esetleg nem hálálná meg a tőlem kapott figyelmet, szívesen adom én azt, csak úgy is – sok olyanom van nekem, gazdag vagyok 🙂 (Csak a felnőttektől várom el a kölcsönösséget.)

        Kedvelés

      • Semese az új partner szempontjából ad tanácsot az ugyanazon cipőben járó Crisnek. Nem felelőssége az elvált szülők érdekeit képviselni, csakis a sajátját és a gyerekeiét. A barátnőd, mint bármely felnőtt, feltételezhetően képes magától eldönteni hogy neki mi a jó.

        Kedvelés

      • Meg tudom érteni, ha valaki nem akar second hand pasit… lentebb leírtam az ilyen példányok használatból fakadó hátrányait (csökkent teljesítmény, közös felhasználás stb.). Rávilágítani egy ilyen példány beszerzésének kockázataira kötelesség. Közölni, hogy hasonlót ÉN nem vennék a piacon, még belefér, hisz én-közlés. Azt mondani, hogy ilyet senki ne vegyen, mert borítékoltan rosszul jár, vagy győzködni valakit arról hogy ugyan miért nem látja a kiszemelt portéka nyilvánvaló ilyenszerű hátrányait, és miért nem hagyja el… szemétség… egyébként én is az utóbbi mondatodban bízom.

        Kedvelés

      • csineva, az en ferjem second hand, azert szoltam hozza, mert a tapasztalataimat meselem el crisnek. amiket jo lett volna ha nekem is elmond valaki meg a kapcsolatom elejen. cris egy okos no, hogy mihez kezd az elmondottakkal, az az o dontese, az hogy elmondjam neki amit elmondtam meg ugy erzem hogy az en felelossegem. 24 evesen meg en is siman bevallaltam volna a ferjemet a gyerekeivel egyutt ugy is hogy a gyerekek velunk lakjanak a valas utan. most mar oregebb vagyok es sikitva menekulnek ha nekem kellene nevelnem az o gyerekeit ugy hogy en tapasztalatlan, gyerektelen 24 eves lennek. es egy evre meg ugy is siman bevallaltam a nevelt lanyomat, hogy nekem itt volt egy 3 honapos. mert a gyerek mindenek elott ugye. en voltam cris. ezert razom meg ot elegge agressziven, azert is kertem a hozzaszolas torleset mert en is erzem hogy az indulat (is) beszel belolem.

        Kedvelés

      • Semese… megértem, és átérzem, hogy nem volt könnyű… és én-közlésnek abszolút helyénvalónak találom, és nem kell szabadkoznod miatta, sőt, szerintem töröltetni sem kell… de most, amikor a házasságok olyan nagy számban mennek szét, már nem lehet mindenkinek mindig hajadon új párja… nem akarok lövöldözni… de mi van azokkal a nőkkel, akik egyedül maradnak a geyrekeikkel? Őtőlük is meneküljenek a férfiak? Mindezt csak kérdem, nem vitatom személyes sérelmeid és fájdalmad jogosságát.

        Kedvelés

      • : )
        Köszönöm, Semese, nekem semmi bajom a hozzászólásoddal. A helyére tudom tenni magamban, és ez jó: nem az van, ami néhány évvel ezelőtt, hogy kapaszkodom bármibe, amit más mond, hanem tudomásul veszem, és elgondolkodom rajta. Megértem az indulataidat teljesen.
        Pont ez az, hogy én is sikítva menekültem volna tavaly, ha összeköltözünk a gyerekekkel. Most sem vágyom rá egyáltalán, hogy neveljem őket, csak ez az ellenérzés lanyhult. Én is érek, na és persze egyre jobban meg is szokom a dolgokat. Közben meg felnyílik a szemem, és jobban odafigyelek arra,hogy az igényeim ki legyenek mondva, és -elégítve.

        Kedvelés

      • csineva, (remelem) nem szoktam ab ovo tanacsokat osztogatni. es nem itelek szinglisegre senkit aki gyerekes es elvalt. de aki gyerekes es elvalt partnerrel kezd, az jo ha tudja hogy miket kellene vegiggondolnia mielott dont. ahogy te is elmeselted hogy a fizetesed 30%a automatikusan megy az exnel. mert ezt jo tudni.

        Kedvelés

      • Bizony, hogy jó tudni, és még sok minden mást. Azóta is itt gondolkodom egy pohár bor mellett az egészen, és az jár a fejemben, hogy az én gyerekeimet még nem kell elfogadnia a barátnőmnek, mert nem élünk egy háztartásban, de a volt nejem új pasija már két éve velük él. Alapvetően az volt a nagyon kemény elvárásom felé, hogy hagyja őket békén. Én apjuk vagyok, közös felügyelet van, az idő felében velem vannak, intézkedem a sorsukról, neki nem kell csinálni semmit értük. Azt hiszem, ezt várom el az új páromtól is majd: van anyjuk, szereti, gondozza őket, törődik velük, az új páromnak annyit kell tennie csak, hogy elfogadja, hogy vannak, az enyémek, és egy jó ideig nekem is gondoskodnom kell róluk… egyébként az első kérdésem az volt, amikor elkezdtem udvarolni neki, hogy nem zavarja, hogy van két gyermekem… azt mondta, hogy akkor nem állt volna szóba velem, ha elhagyom őket.

        Kedvelés

      • Szuper… megint van, min vitatkozni… és jöhetnek a jól ismert csineva-reflexek. Nézd, itt már ezerszer elhangzott, hogy én nem akartam válni… én nem akartam elhagyni a gyermekeimet, és soha nem is hagytam el… szétmentünk, mert nem volt eszközöm már, hogy a házasságunk egyben maradjon… nem vagyok a volt nejem férje, de az apjuk vagyok, mindig is az leszek, és minden energiámmal azon leszek, hogy apai kötelességemnek erőm szerint a legjobban eleget tegyek… nem haltam meg, nem félárvák… egyszerűen nincs szükségük mostohára vagy nevelőapára, vagy nevezzük, aminek akarjuk… ő NEM az apjuk… az én vagyok… ergó, éljenek egy fedél alatt, neveljék a közös gyerekeiket, de a gyerekeim nevelésébe csak két embernek van beleszólása: a volt feleségemnek, és nekem… ne… ne menjen a fiammal focizni, az az én dolgom… ne tanítsa biciklizni, parittyázni, és nem is kell eltartania, kapnak gyermektartást eleget… ezt jelenti, hogy békén hagyja… nem az apjuk, nem a nevelőapjuk, és nem a mostohaapjuk… csak az anyjuk pasija… az apjuk én vagyok, az új párom pedig hasonlóképpen nem kell strapálódjon a gyerekeim nevelésével… van nekik anyjuk… sőt, azt tervezem, hogy a gyerekeim körüli háztartási teendőket is magam végzem el mindig, nem fogok az új páromra lőcsölni abból semmit… az én gyerekeim, az én felelősségem…

        Kedvelés

      • Chris fiatal, gyermektelen nő. 24 éves. Okos és szerelmes, de biztos lehetsz benne, hogy nagy áldozatokkal jár ilyen fiatalon több gyereket nevelni, neki még nincs, nem is lehet rutinja ebben.

        Ha egy barátnőm lenne ebben a helyzetben, én is győzködném, hogy jól gondolja meg, elmesélném a saját történetemet, amit lent leírtam: akár a hétvégi apukaság is borzasztó problémákat tud okozni.

        Egy több gyerekes anyuka talán könnyebben veszi az akadályokat, nem tudom.

        Kedvelés

      • Kedvesek vagytok.

        Egyébként én már ezen tavaly túljutottam, rengeteget gondolkodtam, és arra jutottam (a legjobb barátnőm segítségével, ezt meg kell említenem, mert rajta kívül SENKI nem mondta nekem, hogy nem vagyok köteles nevelni a gyerekeket, illetve, hogy egyáltalán jogom van arra, hogy ne akarjam ezt), hogy lesz, ami lesz, de nem ígérek semmit. Megmondtam a társamnak is: nem tudom megígérni neki, hogy ha összekerülünk öten, akkor bírni fogom ezt. Szeretnék vele lenni, mert vele nagyon jó, de nem ígérhetek semmit. És ezen buktam ki teljesen, szétfeszített, gyötört, mardosott belülről hónapokon át (most már valahogy nyugodtabb vagyok, nem érzem úgy, hogy az életem múlik ezen), hogy NEM az én kezemben van a párkapcsolatom sorsa. Döbbenet, nem? És kibaszottul igazságtalan.

        Kedvelés

      • Jól mondod: arról győzködnéd, hogy jól GONDOLJA meg, nem arról, hogy hagyja az egészet, mert CSAK szarul jöhet ki belőle… és ez qrva nagy különbség.

        Kedvelés

      • csineva, azt ertem hogy te ezt szeretned. es ha a gyereked akar az uj pasival focizni menni? ha neki szuksege van rajtad kivul meg valakire aki esti meset mesel neki amikor az anyja epp nem er ra te meg nem ott laksz? ha a gyereked az uj pasihoz is kotodik es ot is szereti es vele is akar kozos programot es megkerdezni a velemenyet es akar el is fogadja mikozben a tiedet meg nem? ha a mostani parod akar reszt venni a hazimunkaban akkor is ha a gyerekek nalad vannak? ha o sem akarja azt erezni hogy kilog a csaladbol amikor nalatok a gyerekek? nehez dolgok ezek

        Kedvelés

      • Igen, nehéz dolgok ezek… ha az én gyerekem kezd a másikhoz kötődni helyettem, akkor el kell majd fogadnom, ez van… fájni fog, de majd megtanulok vele élni… mint ahogy azzal is, ami van… de azért remélem, nem baj, ha határozottan tiltakozom az ellen, hogy erre a másik rájátsszon addig, amíg a gyermek kicsi… pl. el akart jönni egy iskolai szülő-együttlétre, és határozottan megtiltottam… nem tudom, jól tettem-e, de legalább nem éreztem szarul magam az együttlét alatt…

        Kedvelés

      • Basszameg, nem helyetted kezd kötődni hozzá!!! Nem lehet valakivel mindent, a hétköznapokat, lakteret megosztani úgy, hogy nem kötődsz, elhatárolódsz. Nem kizárólagos, nem kell választani, a nagyfiam is remekül elvolt Jánossal és az apjával, valamint az apja élettársával, csak benned van ez a birtokló, “csak én”, “ő nem” identitás.

        Kedvelés

      • Már megint a te rettegésed köszön vissza abban, ahogy reagálsz. Sajnos, ahogy ma állunk, sokkal nagyobb szívás nekünk a gyereküket ránk hagyó gyerekes pasikkal kezdeni, mint egy gyermektelennek mivelünk, anyákkal. Túlnyomórészt rajtad áll, mennyire teszed szívássá a barátnődnek a helyzetedet.

        Kedvelés

      • Majdnem ugyanezt pedig én is elmondanám Crisnek. Ez a személyes tapasztalatom, mégsem jelenti, hogy negatívan elfogult vagyok az összes elvált apával szemben. Ha az ember lánya tudja, mire figyeljen, akár pár hónap alatt is megítélheti, hogy szuperál az udvarlója mint apa és mint elvált férj.
        A mostohagyerekekre nagyon jellemző amit Semese mesélt, erre sem szoktak figyelmeztetni.
        Egy zsenge fiatal nőnek honnan lenne tudomása a lehetséges buktatókról, ha nem mások tapasztalatából?

        Kedvelés

      • ajjajaj, csineva, tudnék arról mesélni, hogy a volt férjem lánya milyen mély és intenzív kapcsolatot alakított ki az exszemmel. és tehetett volna bármit a volt férjem, a kapcsolat akkor is létrejött egyszerűen azért, mert ő volt mellettünk, mert talált a szó, mert figyeltek egymásra. így, sajnos, a végén bántani is tudta, de ez már más történet. (nem mindig az én rossz példámból kell kiindulni.)
        szóval ez a te afiammegalányomcsakazenyém elméleted nagyon ingatag, s az életben nem így játszik. komolyan, néha úgy érzem, te valami viccesen utopisztikus életet akarsz élni, amihez a jószagú életnek semmi köze.

        Kedvelés

      • Minden egyes kib…tt napon eszembe jut, mint lehetőség… hogy amiként az anyjukkal, úgy velük is… mert majd látják, hogy az anyjuk vele boldog… mert látják, hogy boldogok, s én nem… mert ott vannak az ikrek, a testvéreik, mert nem fogom tudni azt nyújtani nekik, amit ő(k)… tudom… és rettegek… és tudom… és készülök elfogadni… és ajándéknak megélni azt, amíg nincs ez másként… ez van… van, aki mindent visz…

        Kedvelés

      • csineva,ha te allandoan csupa gorcs vagy es irigyseg es akarat azt nem szeretik a gyerekek. meg a felnottek sem. azzal jo lenni, akivel jo lenni. (ezt jol megmondtam) gondold at te kikkel vagy szivesen. es miert. en akkor gondolkoztam el ezen, amikor rajottem hogy azokkal szeretek egyutt dolgozni akikkel tudok egyutt nevetni. meg akkor is ha nem ok a legjobb, legeredmenyesebb dolgozok. egyebkent en is dolgozom rajta hogy pl tobb jokedvu, nevetos, johangulatu egyuttletem legyen a gyerekeimmel, mert konnyu abban megragadni hogy “vedd fel a kabatod, mosd meg a fogad, tedd ide, ne csinald azt, engem szeress es ot ne szeresd” es persze megint tanacsokat osztok. a masik nagy hibam. es szerintem minel tobben szeretik a gyerekeidet es minel tobben jo fejek veluk, nekik annal jobb. es neked is.
        megint tyukszem param van. megint azt erzem hogy “okosakat” mondok hogy keretlen tanacsokat osztok es milyen alapon. csak azert irom, mert ez volt a tema nemreg. es nem kell hogy megnyugtasson barki, csak leirtam, reakcio varasa nelkul.

        Kedvelés

      • Tévedsz… nem görcsölök… felkészültem rá… ez a harc egy éves bennem. Kb. akkor nevezte a fiam a másikat előttem nevelőapjának… megharcoltam az egésszel… és arra jutottam, hogy erőszakkal és tiltással nem jutok semmire… sem görccsel… semmi más célom nincs, minthogy szeressem a gyerekeimet… minden ízemmel és porcikámmal… ahogy tudom… és nem azért, mert akkor majd ők jól mellém állnak, hanem csak… viszonzás elvárása nélkül… lehet, hogy nagyképűen hangzik, de az jutott eszembe, hogy a szeretet vár, nem elvár… én várom a gyerekeim… hogy érezzék, hogy az apjuk vagyok, hogy keressék a kapcsolatot velem…. nem elvárok, és nem várok el semmit… ha jönnek, ajándék lesz, ha elmennek máshoz… ez van… a gyermek valóban a legnagyobb ajándék… ajándék… semmi olyan, amit kiérdemelnénk, megszolgálnánk…

        Kedvelés

      • Ne haragudj, nem vagy őszinte, mert nem kell választani. Mondjam csúnyábban is? “ha jönnek, ajándék lesz, ha elmennek máshoz…” — ezt hívjuk manipulációnak. Kevesebb három pontot, több belső erőt!

        Kedvelés

      • hm…miert is nem hiszem ezt el neked…talan ezekert es most csak talalomra masoltam be parat:
        “ez van… van, aki mindent visz
        mert látják, hogy boldogok, s én nem
        mert nem fogom tudni azt nyújtani nekik, amit ő(k
        és rettegek
        ő NEM az apjuk… az én vagyok…
        ez van… van, aki mindent visz
        egyszerűen nincs szükségük mostohára vagy nevelőapára – “ezt egyebkent valoszinuleg a gyerekek dontik el, nem te.

        Kedvelés

      • Miért? Azt nem mondtam, hogy mindezt megnyugodva, mosolyogva, félelem és rettegés nélkül élem és teszem… azt sem mondtam, hogy akkor is ugyanolyan boldog leszek, ha a gyerekeim elkezdenek kerülni, mint ha nem… de erre fel kell készülni… belekalkulálni, mint lehetőséget, aztán elfogadni, és elengedni… és utána lenni, ahogy tudsz… és folyamatosan arra törekedni, hogy megtedd mindazt, ami tőled telik, amit tudsz… és ha akkor sem sikerül? Ez van… pont itt tanultam meg, hogy nincs garancia… semmire sincs… csak küzdelem van és elfogadás… és őszintén nem értem, hogy miért baj az, ha az ember, miközben tudván tudja, hogy nem a saját erőlködésén múlik, mégis határozottan és tudatosan megtesz mindent, hogy a saját határait és érdekeit védje. Az apai tekintélyem nem az én erőlködésem eredménye… ez biztos… de nem mondhatom, hogy akkor nem is tehetek semmit érte… ha kell, harcolok is… és kikérek magamnak dolgokat… helyzetekben határozottan megszabom a határaimat, és közlöm: addig és netovább… de az eredményt nem ettől várom.

        Kedvelés

      • Csineva, állj most már le. Az apai tekintélyed megőrzése, az érdekeid védelme az, hogy gyerekes módon kiutálod a nevelőapjukat a szülői értekezletről, vagy miről, és egyfolytában vicsorogsz, és érzékelteted, hogy te csak akkor vagy hepi, neked csak akkor kerek az apai identitásod, ha őt nem fogadják el — ez hol szeretet? Csineva, ébredj fel!

        Kedvelés

      • Számomra minden kegyelem és minden ajándék az életben… már a gyerekek is azok voltak… a szeretetük is az… a nagyfiam, a kicsi lányom, minden, minden… ez ingyen kegyelem, nem olcsó kegyelem… ingyen van, de nem lehet felelőtlenül remélni… a házasságom jó példa erre… az ilyen ajándék nem adott, nem magától értetődő, kell érte tenni, de nem is az erőlködésen múlik… ezt elfogadni, és ebben élni… ez a mindennapos küzdelmem… önmagammal, az egómmal, a hiúságommal, birtokvágyammal és becsvágyammal… ez a harcom és a görcsöm, az elbukásaim, a sikertelenségeim, az elkeseredésem… és egyben a reménységem, és a mosolyom, és a “mégis”-em.

        Kedvelés

      • gondolkozom kozben hogy tudnam jobban megfogalmazni amit gondolok. vagy csak megvarom evat, aki megteszi helyettem 🙂

        Kedvelés

      • Mert sérti a határaimat… ha a fiam akar vele menni, nem fogom elrontani az egészet a féltékenységemmel… de, ha ő ajánlja fel a fiamnak, mint legyünk együtt programot, ahhoz lesz egy-két szavam… nem lehet helyettem az apjuk úgy, hogy leseper engem a porondról, mert az tolakodás… ha a gyermek megkéri valamire, vagy valamilyen kapcsolata természetszerűen az együttélésből kialakul, azt elfogadom, mert az természetes… ha azért lesz valami kapcsolatuk, mert a gyerek valamit kompenzál, amit tőlem nem kap meg, ezt is el kell fogadnom, és nem lőcsölhetem a saját sértettségemet a gyerekre, de a tolakodás nem fér bele… a gyerekeimet hagyja békén… különben is van neki négy.

        Kedvelés

      • gondolod hogy o akar lenni az apjuk es szandekosan ki akar turni teged az apa szerepbol?

        Kedvelés

      • 2010 őszén, a válásunk előtt leültünk egy tisztázó beszélgetésre, megkérdeztem, mit akar: azt mondta, ő szereti a feleségem. Utána azt kérdeztem: s mi van a gyerekekkel… azt mondta: fel tudná nevelni őket. Lehet, hogy paranoiás vagyok, és visszatérnek a reflexeim, de folyamatosan volt egy olyan érzésem, hogy a helyemre akar lépni minden tekintetben (meg is tette, mint a feleségem párja, sőt, most már nem csak én vagyok a gyermekei apja, hanem ő is avanzsált eben a státusban)… és sajnos a gyerekekkel kapcsolatban is volt néhány helyzet, amikor nagyon határozottan kellett követelnem a határok tiszteletét… bár az utóbbi időben nem érzékeltem ezt olyan intenzíven: vagy csak gyógyult a paranoiám… de mindig eszembe jut, hogy attól, hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek. Gondolom, megérted, hogy alapvetően a kérdésben nagyon elővigyázatos és bizalmatlan vagyok, a határvédelemben a jóhiszeműség nem a legjobb eszköz, a jó szomszédság alapja a jó kerítés.

        Kedvelés

      • csineva, ezen gondolkoztam ejjel is. hogy hol az alapveto hiba, de eva mar ra is mutatott. hogy a gyereket vaalsztasra kenyszerited. hogy elvarod tole hogy ne szeresse a ferfit akivel egyutt el es aki szereti (remelhetoleg) ot. elkerulte a figyelmedet az a mondat hogy minel tobben szeretik a gyerekedet, annal jobb neki, es neked is. az hogy elmegy-e a szulira, valoban tapintatlansag, de ezt lehet nem kategorikusan megtiltani neki, hanem megbeszelni vele inkabb? hogy figyi, nekem rosszul esik ha te is ott vagy, mert ugy erzem ez az en hataskorom. lehet egyuttmukodni a ferfival es az ex feleseggel ha a gyerekeknek az lenne a jo? vagy a sertettseged ehhez tul nagy igy 2 ev utan is? lehet egyutt menni focizni? lehet mutatni a gyerekeknek hogy nezzetek milyen jo, titeket mindenki szeret es meg egymas torkat sem harapjuk at? ertem hogy ez borzalmas nehez es nem is voltam meg a helyzetedben, nem tudom igazan aterezni, de kulso szemlelokent vagy gyerekkent en ezt szeretnem. egy kozo fagyizast apuval anyuvak es uj pasival, akarmit is tett anyu apuval, mert az az o dolguk es nem az enyem, a gyereke. en egy boldog anyut es aput akarok, akik akar kozosen mennek szuloire es utana egyutt ulnek le velem beszelgetni a hallottakrol. vagy apu elmegy szuloire, mert az az o dolga es utana elmeseli nekem es anyunak meg az uj pasinak hogy mi volt szuloin, mert az rajuk is tartozik. almodozom..

        Kedvelés

      • Csineva: nem lehet hogy attól félsz, hogy a nevelőapa jobb apja lesz a gyerekeidnek mint te?

        Kedvelés

      • Még továbbiak, de az előző hosszúm elszállt? Tehát, ha családi baráti társaság van, és a felnőttek kiviszik a fiúkat focizni, ő nem hívhatja a tieidet? Szomszéd igen? Edzésre szabad elvinni hetente háromszor suli után? És a meccsre? Oda már csak apa mehet? Otthon maradhatnak kettesben? Ha az exed nem ér rá, programja van, késésben a fodrász, téged kell hívni, hogy szedd össze a gyerekeket? Vagy akkor szabad vigyázni rájuk amíg anya hazaér? Van időkorlát? Szabad, ha anya csak egy órára megy el? Vagy akkor téged kell azonnal értesíteni, hogy ugorj, vigyázz rájuk, hozd el? Természetesen azokra a napokra gondolok, ami a náluk lévő…
        Nyaralni szabad elmenni? Ott vigyázhat a gyerekekre, amíg anya kap egy masszázst? Vagy szigorúan csak a gyerekemegőrző idegennel szabad? Esetleg úgy képzeled: csinálhatja a feladatokat, adhat enni,…… , hurcolhatja, törölhet fel hányást de csak semmi érzelmi kötődés? Ezt még egy bébiszittertől sem várják el, aki idegen.
        Ha lesz közös gyerek. A nevelőapuka karácsonykor csak a sajátjainak adjon ajándékot? A tieidnek ne? Vagy a sajátjainak is szigorúan akkor, amikor Te meg nekik? A saját gyerekeit, hívhatja focizni az udvarra a tieidet ne? Ha a gyerekeidnek valami kérdése van, akkor válasz helyett mondja mindig azt, 12 nap múlva kérdezd meg apádat? Vagy minden alkalommal hívjanak fel? Apa miért kék az ég? Apa miért lassú a csiga?
        Én vagyok a második házasság legnagyobb gyerke. Valószínűleg megbolondultunk volna, ha anyának ilyen szabályokat kellett volna betartania, amikor a tesóim (igen testvéreim, soha nem mondom hozzá, hogy fél) nálunk voltak. Kívánsz biztos érzelmi hátteret a gyerekeidnek? Kívánod, hogy azt lássák, egy párkapcsolat esetleg működhet is? játszmák nélkül. Kívánod, hogy mindig legyen kihez fordulniuk? Azt kívánod, ez mindig Te legyél?

        Kedvelés

      • Hát ezt olyan kellemetlen volt olvasni, sajnálom, hogy te így éled meg és elhiszem, hogy neked ilyen élményeid vannak. Csak úgy beleképzeltem magam a szörnyű ex szerepébe a három saját nevelésű gyerekemmel, akiket az új asszony talán jobban tudna nevelni, ha időben hozzájuk kerülnek… Én nem akarom, hogy az új asszony szeresse a gyerekeimet vagy nevelje őket, hálistennek nem is akarja, neki is van kettő, ellátja őket amikor náluk vannak, “kibírja?”. Ez most ronda lesz, de úgy fogom fel, mint a babysittert, ezekre az időszakokra ez a feladata, amit az ex generál. És én keményen ki is használom, mert szinte csak ilyenkor van szabadidőm. Ő még meg akar felelni az exnek, a kapcsolatukat színes köd borítja egyenlőre. Amúgy meg sem fordul senki fejében a nagy közös család (kivéve az ex, ő egy kommunnát is elbírna, persze ahol ő a guru), a gyerekek sem bírják egymást és tényleg ütközik a két nevelési stílus, és nem hiszem hogy én jobban tudnám nevelni a másik gyerekét vagy ő az enyémeket. Mire leírtam rájöttem, hogy ebben a történetben a pasi megint nincs sehol, csak adja a helyzeteket, feladatokat (mert a közös vakációk az ő ötletei), két nő meg alkalmazkodik és kihasznál.
        Amúgy sziasztok 🙂 , itt vagyok, de most olvasni is alig jut időm, reggeli kávé mellett ennyi fért bele a kis okossal 🙂

        Kedvelés

      • Ezt most nem tudom hova tette Semesenek akartam, de mar azt sem találom melyikhez 🙂 bocsi, majd kibogarászom 🙂

        Kedvelés

      • @cyanus és a többiek: Nem voltam válaszolóképes netközelben a napokban, most válaszolok.

        Én nem kértem, hogy nevelőapja legyen a gyerekeimnek. Nem játszottam rá, nem hagytam el soha-soha a gyerekeimet, életem, minden lélegzetem, porcikám rezdülése arról szólt, hogy az apjuk vagyok, nem akartam elveszíteni őket, nem akartam lemondani a mindennapjaikról, a mosolyukról, a kérdéseikről, az együtt töltött időről, semmiről. Én az ÉDESapjuk vagyok. Ő egyszer csak megjelent az életükben. Beszéltünk már arról eleget, hogyan. Atombombaszerűen, csak lett. Én nekem menni kellett, le kellett mondani az idő feléről a gyerekekkel, és oda lett sok minden egyik napról a másikra. Nem vagyok tökéletes apa. Senki nem az. Ő sem. Lehet, hogy jobb apa, mint én. Lehet, hogy az enyémeknek is jobb apjuk lenne. De ez így fel sem tevődhet. Mert ki a f…om kérte valaha rá? Én nem. A volt nejem? Ez így megy? Kirúgnak az apaságból, azt mondják, állj félre, mert ő majd jobban csinálja? Ez így megy? És akkor én? Gyakoroljak kommunista önkritikát, és számoljam fel önmagam, mint apa? Miért is? Mert ő megjelent, és már a gyermekeim apjaként is helyet kíván magának? Ez szemétség. Nem lehet az édesapjuk helyettem. Soha. És nem is akarhat az lenni. Ezt nem szabad. Egyszerűen ezt senkivel nem szabad megcsinálni. Ez gyerekrablás. Dobáljátok a köveket nyugodtan, akkor is ezt gondolom.

        És úgy gondolom, most már határozottan, hogy helyesen jártam el, amikor a szülői piknikezésre határozottan és kemény szavakkal megkértem, hogy ne jöjjön el. Nem avatkozhat a fiam suliügyeibe, neki ott nincs helye. Nem, nem jöhet el a nyílt edzésre, sem a sulis szereplésre, semmire, ami a mi családunk dolga, a két gyermeké, az anyjáé és az enyém. Én sem fogok az ikreiknek semmilyen heppeningjére elmenni. Egyszerűen nem tartozik rám. És az, hogy egy fedél alatt élnek, teljesen esetleges. Élhetnének velem is nyugodtan, csak a román gyermekelhelyezési törvények miatt nem lett így, és amiatt, hogy nem volt sem kedvem, sem gyomrom elkezdeni bizonygatni a bíróság előtt, hogy szerintem nálam jobb helyen lennének, mint az anyjuknál, szóval, csak amiatt maradtak lakcím szerint az anyjukkal, de amikor dönthetnek, majd előhozom annak lehetőségét, hogy hozzám költözzenek.

        Az asszonyt viheti, csinálhat neki száz közös kölyköt, elmehetnek a Csomolungmára, s megvalósíthatják minden álmukat, de a gyermekeimhez az égvilágon semmi köze nincs. Őket pici koruktól én szerettem, én gondoztam, én dolgozom ma is értük és csakis értük, én harcolok a jövőjükért, és őket nem veheti el. Ha pedig megpróbálja… arról ne is beszéljünk. Ők az én vérem. S akinek nem tetszik, vagy másként gondolja, annak lelke rajta, nevezzen, aminek akar, s gondoljon rólam, amit akar.

        Ami pedig az anyja nem ér rá helyzeteket illeti, én mondtam már a válásunkkor, hogy engedje, hogy a gyerekek kerüljenek hozzám. Ő verte a s…ét a földhöz, hogy nem, mert ő szülte őket, azok az Ő gyerekei (véletlenül sem a miénkek), én mondtam, felnevelném, gondoskodnék róluk, és nálam mostoha sincs… nem… annak így kellett lennie. Kérdeztem: s mi van, ha a fiam majd az első spanglit tizennégy évesen elszívja a fickóval, aki mellesleg köztudottan füvezik? Azt mondták, paranoiás vagyok. Még a pszichodrámavezetők, ahová a fiam jár, is paranoiásnak néznek, mert azt találtam mondani, hogy csak azért lehetek a gyerekeimmel, mert kiharcoltam magamnak a láthatást a közös megegyezésben, és ha nem lenne a bírói végzés, egy percig nem engedné a gyerekeket hozzám, sőt, már többször írtam itt arról a latens, de néha egyértelműen megnyilvánuló vágyáról, hogy ha megkrepálnék, sok minden problémája megoldódna, a vagyonelosztástól a láthatásig. Mindegy. Nem, nem szorulnak rá a gyerekeim a pótapaságára, és nincs is szükségük rá, és nem is kell neki ott lenni az életükben. Nem, ő nem az apjuk, és erre a szerepre nem is méltó. Ő csak az anyjuk szeretője, semmi más. Az apjuk én vagyok, és mindig is az maradok. Ez tény, mint az, hogy a Föld kerek.

        Még akkor is, ha ezért önző, feudális, maradi, reakciós, konzervatív ganénak néztek. Van a határok védelmében egy pillanat, amikor az embernek határozottan azt kell mondani, hogy eddig és ne tovább. És ebben a kérdésben a határaimból tapodtat sem engedek.

        Kedvelés

      • Most hiába manipulálsz azzal, hogy túlzóan pejoratív szavakkal jellemzed a mi vélelmezett reakcióinkat, a nagy gond az, hogy a te egész apaságod arról szól, hogy semmi sem számít, csak az, hogy ő NEM, mert ő elvette, betolakodott. A te sértettséged e helyzet lényege. Van itt minden, vér, meg spangli, meg erkölcsi ítélet, csak józanság és szeretet nincs. Nagyon rossz ezt látni. És megint a végletek, hogy akkor, ha az anyjuk nem ér rá, költözzenek hozzád.

        Ne haragudj, de az egész hozzáállásod, semmi jót nem ígér a gyerekek fejlődése szempontjából. Sokan, sokféleképpen elmondtuk, mi ezzel a gond, tényleg szánlak, hogy nem érted. Nyilván nem édesapa, mert vér szerint nem az ő gyerekei, illetve a jogi, erkölcsi felelőssége sem akkora, de szülőszerű, mivel a gyerekek az életük nagy részét ővele töltik, aki az anyjuk házastársa. Ezzel kezdj valamit, mert azon túl, hogy kártékony az önzésed, még nevetségessé is válsz.

        A föld nem kerek, és nem is gömbölyű, hanem geoid. Ezt értsd meg.

        Kedvelés

      • csineva: “nem kérte senki.” Ahhoz valakit meg kell kérni, hogy szeressen támogasson egy másik embert? Senkit nem kérnek meg, arra se, hogy apa legyen.
        Számomra most derült ki: indulatod oka az, hogy elhagytak. Mégpedig a másik miatt. De ti négyen már nem vagytok funkicionális család. A gyerekednek ne is legyen olyan?
        Most csak magam előtt látom a bátyáim esküvőjét. Természetesen az édesanyjuk és az édesapjuk ültek a szülők helyén. De eszébe sem jutott, hogy ne hívjon meg minket, és anyámat, mint ahogy ők is ott voltak az én esküvőmön.
        Én nem a szülő oldaláról beszélek, mert se el nem váltam, se elvált emberhez nem mentem. De egész életemben ilyen mozaik-családban éltem.
        Azt, hogy attól félsz-e provokatív kérdésnek szántam, és be is ugrottál. A te cselekedeteidért te vagy felelős. A te értékedből nem von az le, hogy más milyen. Ha elmegy egy focimeccsre, egy szülőire, azt nem helyetted teszi. Azt írod, kitúrnak, pedig egyetlen feladatot megjelenést sem helyetted tesz meg, ha te is ott vagy. Megalázó, ha egy gyereknek a szülőijére három ember megy?

        Senki nem néz ganénak, csak féltelek téged és a gyerekeidet attól az indulattól, ami benned van. Nem tudom gyerekként hogy mernék eléd állni? Mernék-e érezni? Mernék-e őszinte lenni?

        Kedvelés

      • Csúsztatsz. Nem arról van szó, hogy kell-e kérni valakit vagy sem. Egyszerűen betolakodó, mert nem az ő dolga szeretni az én gyerekeimet. Szerintem senkitől sem lehet elvárni, hogy daloljon és tapsoljon, mikor valaki azzal az igénnyel lép fel, hogy ő majd apja lesz az ő gyerekeinek. Az ilyesmi szemétség. Vagy tévedek? A többiről később.

        Kedvelés

      • Jaaaaaaaaaaaaaaj. Nem, nem betolakodó, hanem az új felállás egyik legfontosabb figurája. A gyerekek életében napi szereplő. Én értem, hogy neked ez fáj, de nem ő lép fel ezzel az igénnyel, hanem a helyzet hat ebbe az irányba. Ha ennyire bajod van ezzel, igenis harcolnod kellett volna a gyerekekért, de nem tudom, mennyire lett volna egészséges a gyereknevelés légköre, itt sokkal nagyobb bajok vannak, mint ameddig ez a blog elér.

        Lehet, hogy az önigazolás-maratont nem itt futod?

        Kedvelés

      • “Nem az ő dolga szeretni” – miiiiiiiiii vaaaaaaaaaaaaaan??????????????????

        Pofám leszakad, Csineva.

        Egyébként ha annnnyira szereted a gyerekeidet, miért nem akarsz nekik jót? Miért csak a saját dühödt birtokvágyaddal vagy elfoglalva?

        Kedvelés

      • Ket minositeys ot perc alatt. Nem semmi. En eltem aahogy tudtam. Apjuk voltam amilyen lehettem. O megjelent a semmibol es azt mondta hogy aalljak felre mert miert is? Csak. S ha ezt nem hagyom es szova teszem en vagyok a birtoklo es az onigazolo? Nem ertem. De ha minositeni akarnatok megint, inkabb ne is valaszoljatok.

        Kedvelés

      • Nem neked mondta, hogy állj félre, és nem a gyerekek miatt, hanem szerelembe esett a feleségeddel. Szerintem előtte bőven volt időd bizonyítani, boldogságot teremteni.

        Kedvelés

      • Ezt a témát tudtommal lezártuk. Én nem akarok arról beszélni. Hogy ő miért, s akkor én miért… s izé… el akart menni, az ő baja. Ezért mondtam, hogy mehet, de a gyermekeket hagyja, mert az apjuk vagyok, és nem szakíthatja ki a lelkemből, közös felügyelet lesz, és ez így van rendjén mégpedig úgy, hogy én vagyok az édesapjuk, a másik meg az anyjuk pasija. Már leírtam százszor, ez így van rendjén, én nem nevelem az ikreiket sem az ő gyerekeit, ő se nevelje az enyémeket: határok tisztelete, jó szomszédság, (“jó szomszédod leszek neked”) jó kerítéssel. Az meg egyébként sem fair, hogy csak az lehet apa, aki boldogságot, s mittudoménmit összehoz, mintha az apaságra méltónak kéne lenni. Ha jól emlékszem, egyszer ezen a blogon vitatkoztunk arról, hogy milyen szar azoknak az anyáknak, akiktől a gyerekeket azért veszik el, mert nem tartják méltónak a nevelésükre. A pasikra nem igaz? Ezek szerint minden rossz vagy gyengén teljesítő szülőtől el kéne venni a gyerekeket, és másoknak odaadni, mert nem hoztak össze elég boldogságot? Én értem, hogy ő nem volt boldog mellettem. Isten segítse, legyen boldog azzal, akivel tud, de a gyermekeket nem vehetik el. Kérdem én, ha egy anyával történne mindez, és mindezt leírná itt a blogon, hogy a volt pasija összefog az új nőjével, és elveszi – mondjuk a lányom három és fél éves volt, amikor történt, akkor legyen – a három és fél éves lányát, akkor is ilyeneket írnátok? Hogy fogadja el, hogy az új anyuka ringatja a kicsit, és ő csak havi tizenkét napot szájkosárral? Tudom, ismerem az érvet, hogy az összehasonlítás nem ér, de azért csak megkérdem: biztos, akkor is ilyeneket mondanánk neki, hogy több boldogságot kellett volna összehozni? Mindegy, nem akarom forszírozni a témát. Már egy hete nem beszéltünk róla, csak cyanus ma ismét szóba hozta.

        Mellesleg lehet, hogy csak engem zavar, de nekem ez a minősítgetős, provokálós, játszmás hangnem nem tűnik párbeszédnek. Nem olyan párbeszédnek, amiért ez a blog létezik. Nekem (ja… should) a párbeszéd érvekről, ellenérvekről, kérdésekről és válaszokról és őszinte beszédről szól, csapdák, provokáció és mittudoménmi nélkül. Szerencsére néha lehet így is beszélni itt.

        Kedvelés

      • Csineva, te is akkor érvelsz ésszel, ha az kapóra jön önigazolásnak, én így veszem észre. Egyébként meg az nem észérv, hogy “én így akarom meg úgy”, “márpedig a volt feleségem pasija ne szeresse, ne nevelje a gyereket, mert azt csak én akarom, csak nekem lehet, mert én azt mondtam”, ez kábé óvodás szint, nem érv. Nem nagyon értem, mitől rettegsz ennyire, hiszen közös a felügyelet – megértem azt is, hogy bizonyos fokig a határaidat véded, de fel kéne fogni, hogy nem te döntöd el, hogy a gyerekeidre kik milyen hatással lesznek életük folyamán. Te csak a saját hatásodat tudod befolyásolni. Amiket meg hajtogatsz, görcsös dolgok: fogcsikorgatva akarod, hogy a gyerekeid ne kötődjenek ahhoz az emberhez, akivel együtt élnek, holott ilyet egyszerűen nem lehet elvárni és kész. Akkor is, ha te most kifacsarod a köztünk zajló beszélgetést arra, hogy jaj, itt megint téged bántanak, pedig te annyira kibaszottul objektív vagy és párbeszédre képes. Hagyjuk már ezt, megint jön a manipuláció, hogy neked legyen kényelmes, te ülj bele itt a blogba. Nézz már ki magadból is néha légy szíves, mert nem azt mondod, hogy félsz, hogy nem fognak eléggé kötődni hozzád a gyerekeid, hanem meg akarnád tiltani nekik. Vagy a pasinak, hogy kötődjön a gyerekeidhez. Csakhogy ez a dolog általában némileg kölcsönös, és ezzel a gyerekeiddel is kicseszel, akármilyen hihetetlen.

        Kedvelés

      • Én a házasságos szétesésére gondoltam, nem a gyerek elvételére. Azt előzhette volna meg az időben kapcsolás, boldogságteremtés. A gyerekek nincsenek elvéve, ez is dramatizálás, csak a szüleik külön élnek, ami egyiküknek öröm, a másikuknak veszteség, nem kis részben pont attól a beállítódástól ekkora a veszteség, ami a házasságot is lehetetlenné tette (csineva, íme a coming out: mélyen megértem a fájdalmat, de én nem tudnék ennyire önigazoló, önsajnáltató emberrel élni egy másodpercig sem); a gyerekeknek lettek új testvéreik, szerintem nem rossz a mérleg, te sem leszel mindig ennyire kiakadva. A havi tizenkét nappal mi a gond? Ezt a magyarországi apák jelentős része el sem tudja képzelni. Februárban ez majdnem a fele. Hogy lehetne több? Főleg, hogy te dolgozol is, ők meg ketten vannak nevelni.

        Most persze bosszantalak direkt, nem szép tőlem.

        A blogbeszélgetés olyan, hogy kérdésre válasz, felvetésre reakció. Mást nem ígérhetek. Most neked vagy szavajárásod ez az “övön alul”, és nem is fáj annyira, vagy tényleg ki vagy akadva, de akkor nem érem, mert a az önreflexió teljes hiányát jeli: ebben a közegben eléggé kiszámítható, hogy ilyen válaszokat kapsz, itt ugyanis nem szeretünk vetíteni, megmagyarázni a magyarázhatatlant. Crisszel nagyon egyetértek, jó írta, érzékletes, rágd magadban, forgasd. Ha olvasót lehetne katalógusból választani (jön a gigashold), én jobba örülnék egy olyan csineva-modellnek, aki novemberben megsértődik, eltűnik, dühös, nem ennyire lojális, viszont márciusra úgy jön vissza, hogy ért is, él is valamit az olvasottakból. Nem arra gondolok, hogy milyen vagy az új kapcsolatodban, nyilván gyengéd és jó, hanem arra, hogy hogyan látod önmagad, a házasságod.

        Kedvelés

      • 1. A házasságom széteséséről végre megfogalmaztam egy nyilatkozatot, amit itt már elmondtam, amihez következetesen ragaszkodom, nem ismétlem meg, csak röviden összefoglalom. Ő nem volt boldog mellettem, ez tény, mással boldogabb lett, ez is tény, elment, választhatok aközött, hogy dühöngök és haragszom rá, vagy aközött, hogy elengedem az egészet és szeretettel gondolok rá, elengedtem, szeretem, kívánom, hogy legyen boldog, és én megyek az én utamon. Ezt értem azon, hogy a témát lezártam. Nem akarok többet arról beszélni, hogy miért, s de akkor én… s de akkor ő… it’s over. Ennyi.
        2. NEM AKAROM HOGY A GYEREKEIM NE SZERESSÉK A PASIT. Ezt is elmondtam többször. Az, hogy ők kit szeretnek, az ő döntésük, nem szólok bele a barátságaikba, párkapcsolataikba, semmibe sem soha. Az én dolgom az, hogy feltétlenül szeressem őket, és ott legyek nekik, ha kellek.
        3. Ami zavar az egészben az, hogy úgy érzem, átlépi azokat a határokat, amiket az új szerep ad neki. Ezt is leírtam n-szer. Természetesen adódnak helyzetek, kérdeznek tőle, kérnek tőle, akarnak tőle a gyerekeim, erre nem válaszolni szívtelenség, elvárni, hogy ne válaszoljon, szívtelenség. Ahol a határaimat sérti, az a kezdeményezés. Vannak egyszerűen dolgok, amikben a kezdeményezés, ügyintézés az én dolgom, az én feladatom, az én felelősségem, az én határaim. Most csak egyet mondok: egy időben a fiamtól sokat hallottam, hogy ő milyen sokat dolgozik, hogy legyen, mit egyenek. Kérdeztem, tudod, hogy ezért apa is dolgozik, és támogat titeket, természetesen nem tudta. Mint kiderült, az anyja nem tartotta ezt fontosnak közölni vele, és a gyerek fejében az volt, hogy én anyagilag nem vállalok értük felelősséget, de bezzeg a másik. Na, ezekről beszélek. Az ilyen csendes machinációkról, amiért az apai tekintélyem és szerepem kétszeresen kell védelmeznem. Én ezt élem meg sérelemnek. Ha tisztességes lenne, megint egy should… akkor nem lépne fel ilyen igényekkel, mert ez nem fair.
        4. Bizonyítottam nem játszmáztam soha, nem írtam provokatív céllal, sőt, még az iróniát és cinizmust is a lehető legjobban mérsékeltem, amikor lehetett, és nem minősítettem senkit (nem beszéltem olyanokról, mint amit kaptam: birtokvágy, önigazolás stb.)
        5. A csineva-katalógusról. Ha úgy érzed, nem fejlődtem semmit, az csak a te érzésed, én az ellenkezőjét érzem. A blogon nem lojalitásból vagyok, hanem mert sok minden segít, nem írom ki ide, de amit a szülinapon a tortaosztáskor csak neked mondtam, az teljes mértékben őszinte volt. Mindig is kérdezve tanultam, és úgy, hogy a saját elképzeléseimet úgymond ütköztettem, kipróbáltam, volt, amit igazítottam, volt, amit elfogadtam másoktól, és egyszerűen van, amit a viták után is továbbra is helytállónak gondolok.

        Ebben az esetben azt az elvet, hogy egy pasi, vagy nő, ha gyerekes társsal kerül össze, ne akarjon szülőpótló lenni, legfeljebb abban az esetben fogadja ezt el, amennyiben a gyerek mondja ki, hogy apám helyett apám voltál, de erre ne törekedjen, ne igyekezzen, amennyiben a gyerek igazi szülője él, és élni is kíván szülői jogaival, szóval ezt az elvet így fenntartom, és ragaszkodom hozzá. Szerintem így tisztességes.

        Kedvelés

      • Szóval ide akartam ami lentre került, meg csak idáig jutottam az olvasásban, de ha most ezt is rossz helyre teszi, akkor nem is olyan okos ez az okos…
        Még annyit, hogy értem és elhiszem az érzéseiteket, élményeiteket, de nekem annyira átjött az is, hogy istenem az a szörnyű exnej! Szerintetek minden volt feleség ilyen? Mert akkor vagyunk egy páran…

        Kedvelés

      • Na jó, feladom! Össze-vissza pakolja a hozzászólásaimat, vagyis úgy látom. Visszavonultam! 😀

        Kedvelés

      • nalunk az ex feleseg egy remalom. es 10 eve nem valtozik a helyzet. nekem eveim mentek ra az allando feszultsegre amit okozott. nem mondom hogy mindenutt borzalmas az ex, de cris is irta hogy naluk is gazos. egy gazos ex nagyon meg tudja keseriteni az uj feleseg eletet is. es kb ezerszer probaltam leulni az ex-szel hogy beszeljuk meg, kezdjunk egymassal valamit, de nem hajlando ra. evek ota nem all szoba velem, de a lanyat siman idekuldte nekem egy evre es le volt tojva hogy epp van egy 3 honapos elsoszulottem, de azt nem tudtam megkerdezni tole hogy mondjuk a gyereknek van-e gyogyszer allergiaja, mert velem ugye nem beszel, csak ha a lanya tolmacsol koztunk. ja es persze tanuljak is 14 evessel, mert otthon magantanulo lett amig itt jart suliba. az ilyen ex feleseges sztoriktol szerintem menekulni kell. es a nevelt fiamba bele lett egetve hogy en vagyok a kigyo aki befurakodott a csaladjukba es en tehetek mindenrol. na ezek utan epits ki a sraccal egy jo kapcsolatot. az anyja evekig csak kurvanak hivott engem otthon. szerintem ha mondjuk cris meg menekulni tud az ilyen szituacioktol, akkor menekuljon es valasszon inkabb egy pasit aki nem jon ekkora csomaggal. az elet ugy sem egyszeru ha nem vesszuk magunkra a masik elozo hazassagbol szarmazo dolgait.

        Kedvelés

      • (Új kép a fejlécben, jupí! 🙂 )
        Izgalmas, hogy még mindig ez a téma (van még százötven hsz, amit most fogok elolvasni :D).
        A kurvának nevezésről nekem is van saját élményem, anyám az apám élettársát is évekig úgy hívta. Hozzáteszem, nem volt egy szemét az új élettárs, de anyámat nagyon bántotta, hogy apám otthagyott minket (húgom három-, én hatéves voltam), ráadásul a nőnek is volt két kicsi gyereke. Na, amit akarok mondani, hogy gyerekként ezt iszonyatos volt hallgatni, mindkét oldalról jött a manipuláció, és utólag emiatt kissé dühös is vagyok rájuk. Ma már viszont anyámat is meg tudom érteni, mert ő egyedül küzdött velünk, két ovis gyerekkel, és utólag nagyon sok mindent meg tudtam neki bocsátani, semmit nem csodálkozom azon, hogy annyira bántotta ez az egész, hogy úgy viselkedett, ahogy.

        Semese meg csak jót akar nekem, és meg is értem a véleményét – véleményedet. Egyelőre meglátom, mi lesz (a bizonytalanság a legidegesítőbb az egészben, hogy nem tudni, mikor kerülnek hozzánk a gyerekek, ha egyáltalán), de nagyon mérlegelek én is. Én azonban úgy vagyok vele, hogy bármikor kiléphetek, ha úgy érzem, nem megy a dolog (például öten együtt), akkor muszáj leszek kilépni a kapcsolatból, a saját érdekemben. Ez fontos.

        Kedvelés

      • De, okos, a szélső sáv köti össze, hogy mire válasz, a szélességén látszik, de nem pont alá teszi, hanem időrendben, ha más már írt arra, akkor lejjebb kerül.

        Kedvelés

      • Újraolvastam az egész szálat, és rájöttem, hogy hol a csúsztatás: ti azt hiszitek, hogy én azt akarom, hogy a gyerekeim ne szeressék a fickót. Ilyet nem akarhatok, nem kérhetek, hisz voltaképpen a testvéreik apja. Nem, nem ezt kérem és várom, hanem azt, hogy a fickó ne avatkozzon bele abba, ami nem az ő dolga, hogy ne csábítsa és ne édesgesse a gyerekeimet, és, ne, ne akarjon kitúrni a gyermekeim mellől úgy, ahogy kitúrt a feleségem mellől. És nem… nem beszélünk, mert nincs miről, és nem is fogunk, szerintem soha. Bennünk az égvilágon semmi közös nincsen. Én nem látom azt a napot, hogy vele leüljek sörözni, meg hármasban, s a gyermekek, s mittudomén, ez annyira nem én vagyok, hogy az teljesen elképzelhetetlen. Még a lányom szülinapját is csak görcsben bírtam ki, mert ott volt. A fiam szülinapján ki sem mentem, behoztam magamhoz, és külön partit szerveztem neki az itteni barátaival. Karácsonykor hasonlóképpen, elképzelhetetlennek tartanám, hogy annyi feszültséggel bennem valaha kivitelezhető legyen a közös karácsonyozás. Inkább egyik nap megjön az angyal nálam, s másik nap az anyjuknál. És ez nem olyasmi, ami megy rendelésre. Túlságosan terhelt a kapcsolatunk ahhoz, hogy ez bennem így ripsz-ropsz feloldódjon. És azt hiszem, nem is akarom. Túlságosan nagy önfeladást jelentene. Nem, nem veregetem hátba, és nem mondom neki, hogy milyen fasza csoró vagy, gyere igyunk meg egy sört a gyermekeim(nk) egészségére. Az nem én vagyok.

        Kedvelés

      • Ez mennyivel őszintébb, és tökéletesen érthető és jogos. De akár akarod, akár nem, bizonyos apai feladatokat ő is vállal majd, és ez nem tolakodás.

        Kedvelés

      • Ki mondta, hogy minden volt feleség szörnyű? A társamé tényleg az, konkrétan is tudnám jellemezni (nem szitokszavakkal!), de itt nem nagyon akarok erről beszélni, eddig se tettem, mert nincs itt a helye, úgy érzem.

        Kedvelés

      • Bocsánat, hogy egy párbeszéd közepébe csobbanok. Cris felvetései mélyen érintettek mint olyant, aki gyerekes férfibe lett szerelmes. Gondolatok és kérdések. Köszönöm az elindításukat.
        Én nem csak attól rettegtem, hogy nem fognak kedvelni a lurkók, de problémáztam azon is, hogy mi van, ha nagyon megszeretnek, de én mégsem az apjuk mellett döntök. Mi lesz a kicsi lelkükkel, ha beleélik magukat a boldogságba, hogy az apjuk is rátalált valakire az anyjukhoz hasonlóan, akivel ők is jól érzik magukat, aztán az illető kipenderül az életükből? Biztosan nem okoz ez olyan traumát, mint a saját szülők válása, de nem hagy ez sebeket? Szerintem jól meg kéne gondolni, hogy mikor legyen az első “új szerető” – gyerek találkozó. Mikor?
        Különben nekem jól esett/esik a gondolat, hogy lesznek hétvégék, amikor a szerelmem a csemetéivel van – úgy érzem, szükség számomra az egyedül-idő, mindig tudni fogom, hogy mit kezdjek vele. Ugyanakkor megijeszt az a lehetőség, hogy ha összeköltözünk, akkor az apás hétvégék nálunk lesznek, és ez nekem nem pihenőt jelent majd, hanem extra-erőfeszítéseket, fáradságot.
        Az ex-nej… Gyerektémában teljesítménykényszerem van vele kapcsolatban. Minden szépben szeretném túlszárnyalni, ergo: ha ő szült a kedvesemnek 3 gyereket, akkor én legalább 4-et akarok. Persze, tudom, hogy hülyeség, de mint érzés nagyon létező…
        Semese itt lentebb felsorolt pár dolgot, amit végig kellene gondolni. Úgy érzem, nem látom még át, mit takarnak ezek, de szeretnék tudni róluk minél részletesebben. Szeretném, ha a döntésem nem egy vállvonásból születne, hanem tényleg tudjam, mire mondok igent – ha.

        Kedvelés

      • Mintha magamat látnám 3 éve. (kivéve hogy nem akartam n+1 gyereket.) Túlszárnyalás mint motiváció: vigyázz vele…
        Amit eddig látsz, azt jól látod, ezeket jelenti az elvált apával együttélés.
        Egyedül úgy lehetsz, ha elmész otthonról. Láthatási hétvégeken nem valószínű, gondolom apjuk nem fog elutazni ilyenkor a gyerkőcökkel…Igen, rohadt fárasztó tud lenni, attól függően, milyenek a gyerekek, milyen a férfi apaként, mennyire érzed magadénak a közös életeteket. De ugyanígy sok öröm és élmény forrása is lehet a családozás.
        Az nem baj, ha minél előbb megismered a gyerekeket és nagyon fontos!!: látod, milyen apa a szerelmed. Rengeteg értékes információt így szerezhetsz.
        Azért, mert apának barátnője van, még nem fognak sérülni. A párodnak legalább ugyanilyen súlyos kérdéseken kell elgondolkoznia, tisztázni magában mit vár tőled, ha összeköltöztök, és te mit vársz tőle. Kőkeményen anya és feleségszerep a téma, nem játék az együttélés gyerekekkel. Megütötte a szememet ez a mondatod: “problémáztam azon is, hogy mi van, ha nagyon megszeretnek, de én mégsem az apjuk mellett döntök” A legjobb össze sem költözni addig, amíg biztos nem vagy az érzéseidben. Ugyanis tényleg sérülhetnek a gyerekek, ha elmélyül a négyőtök (?) kapcsolata. Ebben tudsz felelősségteljes döntést hozni, az elején.

        Kedvelés

      • Nem van olyan ismerősöm, aki az élettársával szakított ugyan, de a gyerekekkel továbbra is tartja a kapcsolatot, hiszen amolyan pótapjuk volt nekik, és ez olyan, mint a válás – a házastársamtól elválok, de a gyerektől nem kell. Persze ehhez kell a volt élettárs meg a biológiai szülő pozitív hozzáállása is, de ebből is látszik, hogy mennyire rajtuk is múlik a gyerekek lelki egészsége, fejlődése. A szülőség nagy próbája egy ilyen helyzet.

        Kedvelés

      • Érdekes ez a dolog, nekem is mondta már egy közeli ismerősöm, hogy “mi lesz, ha nagyon megkedvelnek a gyerekek, de én úgy döntök, kilépek”. Mi lenne? Úgy gondolom, hogy a gyerekek nagyon rugalmasak, ez a különválás utáni hetekben kiderült, abban, ahogy reagálnak ránk, a nálunk élő szabályokra.

        A másik, ennél fontosabb számomra az, hogy nem gondolom, hogy nekem a vállamra kéne vennem x számú gyerek lelki fejlődésének a felelősségét, én nem bántom egyiket sem (sőt), és nem hiszem,hogy nekem kötelességem lenne velük maradni, csak azért, mert kedvelnek. Nem én vagyok az anyjuk, nekik én sokkal kevésbé vagyok fontos, mint ő, akkor is, ha nagyon nagy hiányosságai vannak. Fájni fájhat nekik, de miért kéne ettől rettegni? Ilyen az élet, nem csak szivárvány és csokifagyi. Az anyjuk is összejöhet valakivel, akit megkedvelnek, aztán elhúz a csávó. Nem hiszem, hogy nekem még azt a terhet is a vállamra kéne vennem, hogy mit fognak érezni, ha szakítok az apjukkal. Ez már túlzás szerintem, így is rengeteg van a vállamon.

        Kedvelés

      • Nem kell, tényleg nem a te felelősséged. (Egy cipőben járunk.) De ettől még fájhat a dolog több év után. Attól függ az egész, mennyire lettetek egy család. (Mi van, ha nem csak kedvelnek, de tényleg rajong érted egyik-másik gyerek?) Szóval ez nehéz.

        Kedvelés

      • Baromi érdekes – ugyanaz, vagy szinte ugyanaz a szitu, a különböző szemszögekből. Szinte minden résztvevő megszólalt, csak a gyerekek nem – (de hátha majd egyszer ők is!)

        Kedvelés

  7. De jó kérdés! Mégse teszi fel magának csak úgy az ember.

    Én kamaszkoromban nem akartam gyereket, mert olyan szörnyű volt a gyerekkorom. Aztán férjhez akartam menni, és abból már jön, hogy lesz gyerek, mert családra vágytam. Aztán jól hozzámentem egy apapótlékhoz, és mikor kezdtem élvezni, hogy egy idősebb férfi gyengéden bánik velem és szeret, terhes lettem. Ez nem illett bele a képbe. El is vetéltem 9 hetesen.
    Egy év múlva fogant meg a fiam, és nagyon örültünk neki. Az, hogy a férjem a gyerekünk apja, nem az enyém, sokat segített abban, hogy felnőtt kapcsolatunk legyen.
    Egyértelmű volt, hogy lesz tesója, mert mindketten egykék vagyunk, és szörnyen éltük meg. A lányom születését már nagyon vártam, szuper terhesség volt, a vele töltött első két év maga volt a csoda.
    Viszont az 5 év GYES után menekültem vissza dolgozni, mert nagyon sok volt. Nem adtam bölcsibe őket, mert úgy voltam nyugodt, hogy a 2 évesnek még nem idegen ember törli a fenekét és nem gondozónőtől tanul meg beszélni.
    Most viszont nagy a dilemma, mert a férjem még szeretne egyet, én meg nem tudom. nem nyomul, de tudom, hogy neki még van ilyen vágya, álmodik is róla rendszeresen. szerintem van még hová fejlődnünk, mert így nem merek belevágni.

    Na ez is megér egy misét: legyen még gyerekünk, mondja az apa, és mikor anya ellenérvel, lepattintja. Nálunk nem ez pont így van, de hányszor hallottam már ilyen sztorikat! Pont három napja a legújabbat. Anya otthon négy gyerekkel, apa dolgozik, mint a güzü, ő akarta az utolsó kettőt, anya meg szépen depressziós lesz. na ezt nem akarom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Gyöngyi, szerintem ne gondold azt, hogy azért nem szeretnél harmadik gyereket, _mert_ nem elég fejlett a kapcsolatotok/személyiségetek. Nem feltétlen ettől van ez. Egyszerűen jogod van ahhoz, hogy ne akarj, ne vágyj harmadikra. Csak úgy, “ok” nélkül. Semmi különös (gond) nincs a vágyaidban, gondolataidban, ne keress benne hibát.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én szeretnék harmadik gyereket, de nem akarok olyan kapcsolatba szülni, ahol többnyire egyedül vinném a terheket. Azon vagyunk, hogy ne így legyen, de csak akkor merek belevágni, ha nincs kétség. Lehet, hogy sose fog bekövetkezni, de akkor marad a létszám.

        Kedvelés

      • Mert azt gondoltam, hogy gyerek nélkül az életem magányos és értelmetlen lenne. És most is ezt gondolom. Most itt látszólag ellentmondásba fogok keveredni önmagammal, de ez nem azt jelenti, hogy gyerek nélkül nem tudnám elképzelni, hogy boldog életem legyen. Még csak nem is ő az egyetlen értelme (ekkora terhet nem raknék rá). És ha már ellentmondás, jöjjön egy vallomás: én nem szeretem a gyerekeket. Nem utálom őket, de sosem érdekeltek különösebben, sosem lágyultam el sem a külsejüktől, sem a tiszta ki lelküktől, sem a könnyeiktől, sem a jópofa szövegüktől. Aztán lett nekem, és Tőle elájulok, ellágyulok, szerelem, de néha idegesítő és kimerítő szerelem. És most már megkedveltem sok kis haverját is, és valami ösztön is feltámadhatott, mert a csecsemőktől teljesen odavagyok, istenem, már a szaguktól is. Szóval most már jön a következő, és úgy érzem, ha minden rendben lesz, nem is állok meg ennyinél. Pedig de imádom a csöndet, a nyugit, a lustálkodást, meg ha engem kényeztetnek. És mégis. Bár óriási nagy ivben messzire kerülök egy ovis csoportot a parkban, vagy a játszótéren, és világéletemben karriert akartam, meg utazásokat, én még több gyereket akarok! És fosok, hogy kevés lesz a pénz, az energia, rámehet a házasság, nem teljesül egy csomó álmom, meg akarnék szép ruhákat, meg házfelújítást, meg romantikát, meg mindent is. De nincs az az észérv, ami felülirná ezt a késztetést bennem, sőt asszem még egyedül is akarnám. Tényleg vajon miért? Miért miértmiért???

        Kedvelés

      • Az első mondatomra visszatérve: miért gondolom vajon, hogy értelmetlen és magányos lenne az életem gyerek nélkül? Most ezen morfondírozom…

        Kedvelés

      • Egyedül is akarnám…
        A rengeteg félsz, és veszteség, amit leírsz! Ilyenekre gondolok én is. És közben mégis kacérkodom a gondolattal, hogy ha nem jön még időben egy társ, akivel merném, úgy értem biológiailag időben, akkor valahogy egyedül is vállalnám. Orvosi úton, vagy egyéjszakás kaland… Az elmúlt években volt két olyan kapcsolatom, amikor lehetett tudni egy idő után, hogy ebből nem lesz több, és azért még maradtam benne mégis egy ideig – és ha fennállt az esélye, akkor egyszerre rettegtem és vágyakoztam meg drukkoltam, hogy terhes lettem-e. Fejben már terveztem, hogy aláíratom az apasági lemondó nyilatkozatot, és nem kérek semmit, ne mondhassák hogy csőbe húztam őket, csak jöjjön az a baba…

        Kedvelés

      • Azért ezt az egyéjszakás kaland dolgot gondold meg jobban….. a biztonságos szex mindenek előtt, a saját és a vágyott gyermek érdekében is. Nem hiszem, hogy jó ötlet védekezés nélkül szexelni egy idegennel… azok az idők már elmúltak, tán nem is voltak soha.

        Kedvelés

      • Ó, sosem volt egyéjszakás kapcsolatom, és igazából nem hiszem, hogy képes lennék rá. Azt akartam ezzel mondani, érzékeltetni, hogy milyen kitartó tud lenni ez a “még egy gyerek” gondolat, és néha kétségbeejtő a vágy, hogy minden nehézség ellenére, akár dacosan is, ha senki nem akar velem lenni ebben, én akkor is akarom, és megoldom magamnak. És, mint eshetőség, brainstorming, felmerül. De persze, nem, így nem. Mert nyilván, annyi a kockázat és a hátulütő, és egyáltalán. Nagyon gyorsan kijózanodom ez ilyen pillanatokból, és inkább gondolatkísérlet az egész.

        Kedvelés

      • Folyt. Sokszor magamba nézek, amikor azt érzem, hogy nehéz otthon, “csak” anyaként, meg hogyha szülök hármat, majd elsikkadok én, de bármilyen erősen gondolkodom, úgy érzem, hogy még amikor elégedetlen is vagyok épp a helyzettel, nincsen semmi, de semmi a világon, amit jobban tudnék, vagy szeretnék csinálni. Aztán lehet, hogy még lesz ilyen, de eddig nem jutott eszembe semmi. Hú, de jó ez a poszt, meg a kérdések, asszem pont most pont ezekre a kérdésekre volt szükségem, terápia a javából.

        Kedvelés

      • nekem kb így volt, ahogy írod, de már kettő van, és annak ellenére, hogy hármat akartam/vágytam, már nem vágyom, mert egyszerűen a képességeim végére értem ezzel a kettővel. a harmadik nekem már nem menne, most biztosan nem, párban és egyedül sem. de ahhoz, hogy ezt belássam kellett kettő. vagyis ez a kettő 🙂

        Kedvelés

      • en is ketto utan dontottem el hogy nem lesz harmadik. eredetileg akartam sokat, most mar nem. ha nyernek a lotton, atgondolnam. de igy nem.

        Kedvelés

      • nekem nem anyagiakból fakad az ellenérzésem – addig el sem jutok, ha belegondolok. a második terhesség íze, a két szülés együttes hatása (vbac), az első hónapok és az egyre és rohamosan fogyó türelmem…létszámstop van.

        Kedvelés

      • Gondolkodtam, azt hiszem, azért, mert adni akartam. Akartam életet adni, érezni, hogy képes vagyok rá, szerettem nagyon a férjem és bíztam benne, a teljességet egy közös gyerek jelentette. Kétség se volt, mikor már készen álltam rá. A vetélés után nagyon szar volt, mert kezdtem magam beleélni, persze nyilván más is volt. De mikor elveszítettem, akkor jöttem rá, hogy mennyire tudtam volna szeretni. Többnek éreztem magam tőle, azt vártam, hogy az emberek máshogy néznek rám, mert új élet van a testemben.
        Olyan volt, mint mikor férjhez mentem: mindig úgy tartottam a kezem, hogy látszódjon a gyűrű, mert annyira boldog voltam. Mikor a fiamat vártam, hangsúlyos kismamaruhákat hordtam, mert annyira jó érzés volt anyukának lenni. Az Isten társteremtőjének éreztem magam, hogy a testemből új élet jön létre, és az rám lesz bízva. Teljesebbnek, többnek éreztem magam. Felnőttnek – dehogy voltam az! -, felelősségteljesnek, megbízhatónak, nagynak. És tényleg az lettem, mikor megszületett. Odaadó, gondoskodó, örömteli anyuka voltam.
        Mikor arról beszélünk, hogy önátadás, öntranszcendenció (remélem, így van a szó), az anyaság pont ilyen. Nem csak magadért vagy jelen. Flow, sok éven keresztül. Aztán elszáll a varázsa, de vágytam rá, hogy ne csak a tanítványaimnak meg a férjemnek adjak magamból.
        Most is vágyom rá, hogy többet adjak magamból, mint amennyit tudok, de azért a két gyerek eléggé nagy befogadóterület. Még most is úgy látom, hogy több értelme van saját gyerekből többet, normálisat nevelni, mint más emberek gyerekeit tanítani több-kevesebb sikerrel.
        Nem látom értelmét magamat fejleszteni, ha nem tudom továbbadni.
        Ez nagyon szirupos?

        Kedvelés

      • “Nem látom értelmét magamat fejleszteni, ha nem tudom továbbadni.”
        Én ezt nem sziruposnak találom. De abban egyeztünk meg a kommentelőközösséggel, hogy nem minősítjük egymás döntéseit.

        Kedvelés

      • “Többnek éreztem magam tőle, azt vártam, hogy az emberek máshogy néznek rám, mert új élet van a testemben.
        Olyan volt, mint mikor férjhez mentem: mindig úgy tartottam a kezem, hogy látszódjon a gyűrű, mert annyira boldog voltam.”

        Remekül megfogalmaztad, amit én is érzek, és ami miatt NEM szeretnék gyereket, legalábbis egyelőre. Amikor a sógornőm terhes lett, tetszett nekem, hogy mindenki körülötte sürgölődik, hogy egyszeriben _érdekes_ lett mindenki szemében. Ahogy Éva megfogalmazta egyszer, hirtelen lett neki mit felmutatni, azonnal, helyben, olyasmi, amit kivétel nélkül mindenki csodál. Arra gondoltam, hogy ezt én is akarom. Annál is inkább, mert (áttérve a másik példára) a gyűrűs kezemet eleinte én is “úgy” tartottam, és eleinte én is azt gondoltam, hogy azért, mert olyan boldog vagyok. Viszont jobban belegondolva, ha boldog vagyok, miért kell úgy tartanom a kezem? Mi az összefüggés? Az az igazság, hogy a gyűrűmet nem azért próbáltam mutogatni, mert az érzéseim ezt diktálták, hanem egészen konkrétan a mutogatás kedvéért. Hogy nézzétek, nekem ilyenem van, bibibí, neked van ilyened? háhh, neked nincs. Amikor ezt észrevettem, úgy elszégyelltem magam, hogy két hétig nem hordtam a gyűrűt (ami egyébként szintén rohadtul jellemző, ez a bűntudat).

        Amire itt rámutatni próbálok tehát, az az, hogy egyelőre úgy érzem, hogy ha van bármi, ami miatt pillanatnyilag gyerekre vágyom, az kifelé irányul. Mert hogy tetszene mindenkinek, hívogatnának, én lennék a középpontban. De az ember ne ezért akarjon gyereket, és ne ezért akarjon gyűrűt. Hogy akkor miért akarjon? Nem tudom, ezt nem tudom, mert másért még sosem akartam. (Igen, eljegyzés/esküvő is azért volt nálunk, mert “kellett” – mi anélkül is tudtuk, hogy együtt szeretnénk maradni mindig, ha lehet, de az esküvő “kellett”.)

        Kedvelés

      • remélem jó helyre kerül 🙂 legyetek óvatosak. míg terhes vagy, minden körülötted forog (orvos, védőnő, rokonok, idegenek…). aztán jön a baba, és le vagy ejtve. ezt őrült nehéz megélni. de nem lehet visszakövetelni a főszerepet, ráadásul nem vagy otthon egy darabig saját magadban, és adni kell, mindig adni, sokszor már nincs miből, de mégis. gyorsan múló dicsőség a terhesség.

        Kedvelés

    • Én csak kibicelhetek itt, de ezen megakadt a szemem; miért KELLENE neked is akarnod? Végtelen számú gyereket kell akarni?
      Úgy gondolom, mindenkinél van egy pszichés korlát, nyilván a saját gyerekkorának, gyerekkori élményeinek, a személyiségének és egyebeknek összetömörüléseként, nem teljesen felfejthető, és nem is kell; ennyi és ennyi gyereket szeretnék. Miért? Csak. Mert így érzem. Nem tartozol számadással senkinek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Nem adtam bölcsibe őket, mert úgy voltam nyugodt, hogy a 2 évesnek még nem idegen ember törli a fenekét és nem gondozónőtől tanul meg beszélni.” Komolyan kérdezem- mit számít,h ki törli a gyerek fenekét? és a 2 éves tényleg csak a gondozónőtől tanul meg beszélni? szerintem ezzel büntetted magad már előre és kellőképpen korlátoztad is, hogy menekülnöd kelljen vissza…nem meglepő, hogy nehéz fenntartani ezt az áhitatott

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hát… most mellényúltál. Komolyan válaszolok: nekem számított, hogy amíg nagyon kicsik, én legyek velük. A fenéktörlés azt szimbolizálja, hogy mennyire kiszolgáltatott és önállótlan egy kétéves. Nem büntettem magam, az lett volna rossz, ha egész nap azon járt volna az eszem, hogy vajon mit csinálhat most… Ha elmegyek egy bölcsi udvara előtt, most is összeszorul a szívem, hogy ezek még olyan kicsik. Ez nem jelenti azt, hogy felőlem ne járhatna más gyereke bölcsibe, mert van, akinek muszáj, nem tartom őket rossz anyának emiatt. Szerintem számít, hogy egész nap kit hallgat, engem-e, aki sosem gügyögtem, sokat beszéltem szépen hozzájuk, vagy egy random gondozónőt, aki esetleg alig beszél hozzájuk, mert ismerek ilyet.
        Sokféle dolgot csináltam az itthon töltött évek alatt, de már hiányzott a felnőtt társaság és az aktív munka. Menekülni meg a férjem elől menekültem, de hát nem írhatom le négy bekezdésbe az egész életem. Az áhítat meg évekig tartott, szerintem az nem hamar van.

        Kedvelés

  8. Teljesen természetes folytatása volt az életemnek. Kicsi lány koromtól, amióta az eszemet tudom, anyának érzem magam, csak éppen 20 éves koromra született meg az első gyerekem. Nem csak a pici babás korszak vonz, hanem, az egész, ahogy kiteljesednek egyéniségként, ahogy egyre jobban meg lehetőket ismerni, kik is valójában.
    Lehettem volna oktató, vagy éppen töltőtoll koptató, megfontolt, fontos kutató, vagy bármi más. De az mind csak pótcselekvés, rész- kielégülés tudott volna lenni. Talán egyszer még leszek más is, egyenlőre minden egyet, csak ráfogásnak éreznék, hogy megmutassam a világnak, nézzétek: modern nő vagyok, sokféleképpen meg tudom határozni magam, “zsonglőrködöm a szerepekkel”, nem olvad bele az identitásom az anyaságba. Ez mind hazugság volna. Beleolvadtam az anyaságba, még mielőtt megszülettek volna. De nekem ez így van jól…:)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Tok jo, hogy ezt irod. En keptelen vagyok es voltam hasonlot erezni.
      En az abszolut nem tudatosan gyereket vallalok taboraba tartozom, ami azert is furcsa, (s neha meg szamomra is erthetetlen)mert tudatosan terveztem az eletem, 30 felett szerettem volna gyereket, eloszor termeszetesen karriert, normalis pasit…aztan ebbol 23 lett, karrirer nelkul, a pasit meg inkabb… Rettento fiatalon es eretlenul lettem anya.
      Amikor megtudtam, hogy jon O, termeszetesen nem volt kerdes, hogy marad.
      Idealista voltam, formas kis pocakomat simogatva ezerszer elkepzeltem, milyen lesz majd O, minden szep es jo. Kacaraszunk, hintazunk, sosem esik majd az eso, ha a reten vagyunk meg a hoesesben is koszorukat kotunk. Palotank is lesz ofkorz. Nem gondoltam kulonosebben a nehezsegekre, fogom-e birni. Nem kerdeztem meg magamtol, hogy Ora vagyok-e igazan. Nem Ora vagytam. Az apjara sem. O sem rank. Feltem eszrevenni.
      Megszuletett, orultunk, horduztuk, csorgoket horgoltam, meg kissapkat, azt hittem ez eleg az elejen, (mi a banat az a KOTODES? sosem kotodtem csak FUGGTEM)aztan szepen lassan kezdett fogyni az erom. Ugy ereztem, nem birom egyedul. Anyagi gondok, nulla segitseg, (a segitseg az elnyomas, mint kiteljesedes) Szemtelenul fiatalon, eretlenul ott alltam egy bombolo gyerekkel, es fel sem fogtam, hogy azert nem nyugszik meg, mert engem sem nyugtattak meg soha, s nem vagyok kepes atadni neki magam. Nem vagyok kepes az anyja lenni, maximum egy pocsek nanny.
      Az elso ev telt el igy, teli szorongasokkal, megfelelesi kenyszerrel, idegeskedessel, faradtsaggal, onmarcangolassal(mert amugy meg igenis nagyon jo anya voltam es vagyok) mergezo szuleim feldolgozasaval es a szulo fogalmaval valo azonosulassal. Aztan rajottem, hogy hiaba vagyok jo anya, nem is lehetek, ha a kapcsolatom es a csaladi eletem egy nagy nulla. Masfel evig probaltam rendberakni, ugy, hogy semmi mintam nem volt, csak egy idealista kep a fejemben, amit muszaj volt (es milyen rohadt nehez volt!) feladnom, ha elheto, hiteles eletet szeretnek.
      Az utolso masfel evem azzal telt, hogy megalljak a labamon teljesen egyedul ugy, hogy nem adom fel teljesen magam. Rettento nehez ez. Sokszor ugy erzem egy egesz csalad helyett elek. Ket eve lasan nem pihentem igazan. Most azon vagyok, hogy mielobb kialakithassak egy olyan rutint, amiben ezt megtehetem. A jelenlegi eletem nem hogy nem idillikus, de egyenesen dramai, en szultem ezt is. Megis ugy orulok neki, mint a lanyomnak.
      Ugy erzem, hogy nem bantam meg, es igen sokkal masabb lett volna ha, de nincs ha, most van basszus, ezt valltam az enyem. A Maslow piramis legaljan nyomorgok jelenleg, maig sok megoldatlan dologgal bennem, buntudattal, hogy nem vagyok kepes megadni magunknak, amit igazabol szeretnek (tudom, keptelenseg jeleleg, de tudom azt is, hogy sikerulni fog)
      Szinte minden nap bogok, minden annyira bizonytalan, neha elviselhetetlen a magany is. vagyom a fizikai kozelsegre, simogatasokra, osszebujasokra (a lanyom meg nem :D) Maig hianyzik a csalad, mert tudom, hogy van, megvan hozza az osszes szemely, elnek es virulnak, de megsincsenek.
      Tudom, ha nem lenne gyerekem, most nem itt lennek, a csalad sem fajna, mar lenne karrierem, penzem, lakasom, eletem, amire buszke lennek, de azt is tudom, hogy ha nem jon O, akkor nem valtoznak meg bennem a dolgok. Akkor lenne szamomra a tobbi potcselekves. Lenne mindenem, csak epp onmagam hianyozna. Mondjuk az is lehet, hogy ezzel csak nyugtatom magam.
      Mindenesetre, en azert vallaltam gyereket, mert nem ismertem igazan magam, totalisan vakon azt hittem szerelmes vagyok, es mert annyira idealista voltam, hogy elhittem, egy gyerekkel es a NAGY OVEL egyszeruen nem lehet rossz es nehez az elet. Hat, aki esetleg ebben hisz, es segit neki, annak elarulom: :LEHET!
      Szar az eletem. Stressz, bizonytalansag, onbizalomhiany meg mindig. De JO lesz majd. Nem lesz idillikus.(tenyleg csak egy piciket!) Legalabb mar az utamon vagyok, es tisztaban vagyok vele, melyiken. Zsonglorkodom en is maig, es tudom, en nem egyszeruen anya vagyok. vagyok az is, meg no is, gyerek is vagyok, bolcs is. Ez az utam, gorongyos, de az enyem. Tobb szar kozul ez a legkisebb…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • P.N., csodásan leírtad, érted magad és az életed egyre jobban, és ez adja a legnagyobb erőt neked a túl- és éléshez. Nagyon jó ezt olvasni. Biztosan sokaknak erőt ad. Kicsit hülyén hangzik, de ilyenkor engem büszkeség tölt el. Baromi nehéz sokaknak egyáltalán felismerni a megkövesedett, rögzült szokásokat, elvárásokat. Rájönni arra, hogy amit érzünk, az nem belőlünk jön, hanem mások, más valami ültette belénk. És felfedezni apránként saját magunkat, főleg gyerekek, öt-tíz-húsz-harminc év után! Csodálatos! Szeretném, ha te és a többi hasonlóan erősödő, figyelő, egyre jobban értő és élő nő büszke lenne magára, mert van mire.

        Kedvelés

      • Igen, en is buszke vagyok magamra legtobbszor (altalaban magamban csendesen), de sokszor megsem. Tisztaban vagyok vele, tudom merre tartok, de elbizonytalanit meg, ha latok egy “idealis csaladot, eletet” konkretan barmit, ami tul szep 🙂
        A rogzult szokasok meg rogzulve vannak melyen. Tudom mik azok, de sokszor erzem, az, hogy tudom, keves, valtoztatni meg nehez, lassu, es turelmetlen is vagyok.

        Kedvelés

      • Hű, ez milyen fontos hozzászólás.

        Külön éltek? Mióta? Hány éves a gyereketek?

        Utólag én is azt mondom:a gyerek, pláne a több gyerek hihetetlenül érlelő tapasztalat. De előtte biztosan nem ez dübörög bennünk, hanem az a vízió, ahogy z anyákat és a családokat elképzeljük, s ami összekeveredik az élet értelmével (ami lehet teljesen más is, ráadásul egyénenként különböző!).

        Nekem olyan súlyos személyiségű, agyonnyomós volt az élettársam, annyira billegett a kapcsolat ettől, hogy muszáj volt beletennem a másik serpenyőbe valamit, két év próbálkozás után ezért lett nekem huszonöt és fél évesen gyerekem. És én megerősödtem a gyerektől, a mérleg túlbillent. Minden megváltoztatott. Nagyon szép csecsemőkora lett, öntudatosan szoptattam, hordoztam, mosható pelenkáztam, vittük mindenhova.

        De amikor még előtte vagyunk, egész biztosan nem ezért vállalunk gyereket, az érlelő, előre beláthatatlan tapasztalattól (amúgy se tuti ez: másokat viszont, sokakat, elgyengít ez a helyzet, avagy lepukkantan, zsíros hajjal, felemás zokniban bizonygatják a szoptatós csoportban, hogy az anyaság életük legfontosabb tapasztalata). Hanem leginkább idealizmusból leszünk anyák, mert hányszor láttuk, míg felnőttünk, hogy ez a hepiend. Rapunzel például a sívó pusztaságban nyomul az ikrekkel évekig, egyetlen aktus után, ha jól értem, az apa meg vakon bolyong másfele, őket keresve, és aztán ez mégis hepiend tud lenni, nyilván mert a pusztaságban nem elérhető a tévésorozat, a whiskey meg a kokain.

        Én egyébként akkor kaptam észbe, amikor az esküvőnk után kiderült, hogy a férjem beteg, és talán meghal, még 2010-ben (végül nem abban halt meg). Akkor olyan szemét elvárások és bűntudatkeltés irányult rám, nem tőle, hanem a család idősebb nőtagjaitól, hogy rá kellett ébrednem, miután a telefonomat anyám hívása után a falhoz vágtam, meg a kicsi majdnem belefulladt a fürdőkádba, hogy én ezt így nem csinálom, hogy én vagyok ebben a nehéz helyzetben a kulcs, és ha én tönkremegyek, vagy elmegyógyintézetbe kerülök, akkor nincs család, nincs gyógyulás, nincsenek gyerekek. Hogy nagyon értékes vagyok e szerepeim révén — az csak később jött, hogy önmagam jogán is –, és nagyon kell vigyáznom a testi-lelki jólétemre. Dühös vagyok ma is, hogy mennyire ellentétes ezzel, ahogy a családtagok és a tágabb környezet az anyákra tekint: ők csak bírják szépen mosolyogva, mindenki helyett, nekik nem jár semmi, menjenek csak tönkre… “most nem te vagy a fontos”, ezt mondta nekem a nagynéném, és hogy én ilyen húszezer forintos apró üdülés miatt milyen önzőnek számítottam a szemükben. A nagynénémmel nem is tudtuk ezt helyrehozni. És onnantól nem restellem segítséget kérni, komolyan sportolni kezdeni, valamint magamat exkluzív élményekkel, rangos kultúreseményekkel, márkás arckrémmel, lazaccal és muszlinokkal kényeztetni. Érdekes volt, amikor Jánost is elkezdtem öltöztetni, a bevételeinkhez illően “életni”, utazni. Ő mindig szégyellte magát, ő csak ezt a kis maradék száraz kenyérvéget eszi meg a hét hónapja hűtőben sínylődő szardellapasztával…

        Egyedül maradta mégis, sőt, beláthatatlanul sok időt kér az, hogy írok. Ma is vannak félelmeim, de erőm is a legyőzésükhöz.

        Kedvelés

      • Ez egy nagyon segítő hozzászólás most nekem. A másodikat már emiatt a tapasztalás miatt akartam. Az első bizony hirtelen felindulásból született házasságba-szerelembe, de akkor is (de komolyan afféle, na jó ne húzd fel, vagy inkább mégis, de mégse, mégis, na jó, dobd el, hagyjuk a fenébe- módon), harmincon túl, gondoltam most vagy soha, szinte azonnal megfogant, gondoltam, ha valami ennyire jönni akar, annak jönnie kell. Most a két gyerek között valahol félúton rohadtul keresem magamban az önfeledt és (nagyon tetszik a kifejezés) oxigéndús anyát, akit nem köt és mar a mások véleménye, meg a saját lelkiismerete. Már felismertem, hogy én vagyok a fontos, de még nem egészen tudom hogyan csináljam. Ha magammal törődöm, mindig furdal a lelkiismeret, és bizony nőtársak is nyomnak néha rendesen. Még nincs erőm a félelmeim legyőzéséhez.

        Kedvelés

      • Hajráhajrá, meglesz az! Meg fogod találni a módját szépen fokozatosan 😀 És tudod, mi a legjobb az egészben? Hogy nem fogsz átesni a ló túloldalára! Ettől aztán végképp nem kell félni. Saját tapasztalat és szerintem itt nagyon sokan értik és egyetértenek. 🙂

        Kedvelés

      • Masfel eve vagyunk kulon, es 4 eves a lanyunk.
        Az apa nalunk ugyanolyan eretlen idealista, mint en voltam, akkor, mikor megismerkedtunk, raadasul o olyan szepen lassan, a szeretet neveben igazsagosan-jogosan bantalmazo, azt el nem ismero, maganak kikero tipus. Engem nem kellett felteni elotte, de teljesen elszivta-elszivja az erom. Nem szeretnem ora fogni egeszen, nekem is van azert benn reszem, de maig eros teher nekem a kotelek (sajnos o a lanyunk, es nem nem a lanyom teher, hanem az a valami, ami lathatatlanul, de erezhetoen osszekot minket a lanyunkon keresztul), jelenleg ezen dolgozom folyamatosan, hogy tegyem elviselhetove, ugy, hogy a legkevesbe erezze a lanyom a terhet, aki titkon meg mindig bizik abban, hogy egyszer ujra egyutt.
        En el sem tudom kepzelni, hogy lehetseges az maskepp, hogy egy anyanak ne legyen a gyerek egy magasabb szintre valo lepes, es megis pontosan ez tortenik, ami szamomra elkepzelhetetlen. Anyam mellett millioan voltak, akik vegetalva eltek at az anyasagot, akik maig csak azt meselik, hogy bezzeg, milyen aranyos kis csecsemo voltal, akkor annyira szep es jo volt minden. Persze, hiszen, akkor meg nem kellett szembenezni a nehezsegekkel. Aztan csak jottek, es anyaink meg maradtak az alomvilagban. Neha felebredtek, uvoltoztek velunk, bantottak, vagy eppen elkenyeztettek, tulfeltettek, de igyekeztek vissza emlekezni az edesen alvo babapofinkra.
        A zsiros haju karikas szemu, kialvatlan, magukat becsapo anyakkal a babaklubokban en is gyakran talalkoztam (szerintem miattuk sem jarok)
        Engem nagyon feszelyeznek, en keptelen vagyok aradozni, meg akkor is, ha abban az egy hetben tenyleg csodasnak eltem meg az anyasagom. Nem oszinte ez, alig talalkoztam olyan novel, aki valoban elmondhatatlanul csodasnak eli meg.
        En is abszolut amellett vagyok, hogy magunkat kenyeztetni er, es kotelezo.
        Mig egyutt volt a “csalad” nekem minden meg volt adva, nem dolgoztam, (nem is vagytam ra, csak miutan a lanyom elmult 2) kiralynoi eletem volt, (ja jo unalmas)
        Idealista reven erre vagytam vegul is, meg tenyleg cukik voltunk a fenykepen, de most nezve magunk elkepedek, hogy nem vettem eszre a tukorben magamon azt a kenyszeritett hamis mosolyt? Hogy a fenebe tunt az igazinak? Vagy nem is tunt? Akkor meg miert? Nem ertem. Az exnek mindaddig jo volt minden, mig csak csendben mosolyogtam. Aztan mondtam valamit, “hulye” lettem egybol, felelotlen, megkaptam, hogy lusta vagyok, nem adok semmit a kasszaba, csak vasarolgatok (ez vegul igaz volt, de ennyit most is vennek magamnak, ha megtehetnem, nem estem tulzasokba)
        En leptem ki ebbol megis, az ex es az en csaladomban is en vagyok a hibas tehat, nem is segitenek, viseljem csak a kovetkezmenyeket, es megkaptam azt is, hogy engem az ex csaladja sohasem tartott csaladtagnak, csak egy eloskodonek. Nagyon orulok, hogy ez vegre ki lett mondva, addig csak sejtettem. Egyszer rakerdeztem, de tagadtak. Sokaig haragudtam a szuleimre, amiert ugy tesznek, mint ha meg mindig egyutt lennenk, es nem tortent volna semmi. Jopofiznak exnek, a szuloknek. A szakitas utan leultek megbeszelni, hogy en milyen egy szemet no vagyok, es anyam se apam nem vedett meg, hogy nem igy van. Ott ultem negyukkel szemben, es egyedul voltam az igazammal. Szornyu ezt leirnom, anyakent latni, mert gyerekkent annyira konnyu elfogadni, hogy te vagy a hibas, de most hogy tehetnem? Muszaj kiallnom az erzelmeimert, meg ha azok masok szamra elfogadhatatlanok is.
        Szornyu raebredni, hogy ez az egesz gyavasag, amit magamenak ereztem es erzek, az nem az en gyavasagom, hanem a szuloktol jon (ez kb most fogalmazodott bennem meg egy elobbi komment hatasara). En igazabol nem vagyok gyava, megis…
        Nekem maig vannak kepeim arrol, hogy mi lenne, ha feladnam, vagy tortenne valami es elmegyogyintezetben kotnek ki, es tudom, ha nincs gyerek, ezek maradnak bennem melyen. (akkor azert kerulok be :D)
        Jo a gyerek. ha engeded, bemutat onmagadnak.

        Kedvelés

      • Az én szememben rettentően bátor vagy! A környezet gyáva, nem Te! És nagyon nagy erő kell hozzá, hogy ezt ki tudod mondani és hogy léptél.

        Kedvelés

      • nagyon szép volt ez a komment, jó volt olvasni. ez egy gyöngyszem: “Jo a gyerek. ha engeded, bemutat onmagadnak.”

        én soha nem akartam gyereket, soha nem hiányzott. felnőtt akartam mindig lenni és szabad. apám lelépett mikor 3 éves voltam, én abban nőttem fel, hogy anyám szív én meg próbálom nyugtatni őt is meg a tesómat is. nagyon sok energiával nevelt minket, sosem élt. nagyon sokáig nagyon haragudtam rá, most egy ideje leginkább megszakad a szívem ha visszaidézem mennyi sokat adott magából, erőn felül.

        de gyerekkoromban nagyon terhes volt a személye, majd megfulladtam. szóval én el sem tudtam képzelni, hogy gyerekem legyen, aztán egyszer egy teljesen váratlan (szinte végzet szerű) szex után terhes lettem. sosem gondolkoztam azon, hogy milyen lesz az élet a szülés után, nem voltam egy cseppet sem tudatos. csak nagyon elszánt, hogy jól csináljam és nagyon hittem a saját erőmben. úgy akartam védeni a gyereket és boldogsághoz segíteni, ahogy én nem kaptam meg kicsinek. azt hiszem magamat vigyáztam benne.

        néhány éve módomban volt 18-22 éves nőknek női témákat tanítani pár éven keresztül. sokat beszélgettünk az anyaságról, munkaerőpiacról, párkapcsolat menedzsmentről, ilyenekről. az volt a benyomásom, illetve ezt konkrétan ki is mondták többször, hogy tök mélyen azt gondolták, hogy nekik majd sikerülni fog. hittek a mesében és akarták a mesét.

        összességében én azt gondolom, hogy tényleg keményen át vagyunk verve (“nagy lakodalmat csaptak és boldogan éltek míg meg nem haltak…”), és még hinni is akarjuk, hogy a mese valódi.
        hát nem valódi… a szopás a valódi a gyerekkel és a kő kemény meló. és igen… én is ezt éltem meg, hogy ha engedem, tanítanak, bemutatnak önmagamnak. én ráadásul beteg is lettem a szülés után, nem nagyon, csak épp eléggé ahhoz, hogy ha meg akartam gyógyulni akkor nagyon magamba kellett néznem.

        végülis mostanra, hogy a gyerekek már nagyobbak, partnerek és nem tamagocsik (hála a jó égnek) így a teher is enyhült, ha visszatekintek nem bánom hogy így alakult. sőt egyre jobban örülök neki.

        sokszor gondolkozom azon, hogy ha újra kezdhetném szülnék-e. nem tudom eldönteni. akkor annó még annyira gyerek voltam, és a gyerekek nélkül nem tudtam volna bejárni azt az utat amit végül bejártam eddig. és most jó az életem, sok nehézség és kihívás megugrása után, amit részben épp az hozott, hogy gyerekeim lettek.

        végülis visszatérve az eredeti kérdésre én nem akartam gyereket soha és nem is vágytam rá. ha tudtam volna, hogy mivel jár sokkal körültekintőbben védekeztem volna és eszem ágában sem lett volna szülni, ami lehet hogy egy idő után változott volna, de azt meg már nem volt időm kivárni mert terhes lettem.

        még valamit az anyai ösztönről. én nem hiszek abban, hogy létezik egy általános ilyen izé. van egy könyv, nem jut eszembe a címe, a francia anyák életét elemzi néhány évszázaddal korábban. azt állítja, hogy amit anyai ösztönnek hívunk most, az egy újkeletű kreált dolog, régen nem is gondolkodtak ilyenben. aki megtehette szoptatós dajkához adta a gyereket amíg nagyobb nem lett. ha valakit érdekel szóljon, kikeresem a címét, nagyon tanulságos könyv.

        Kedvelés

      • Elisabeth Badinter: A szerető anya. Volt már róla szó a blogon, többfelé is, tabufeszegető könyv.

        Kedvelés

      • Miert volt terhes anyukad szemelye gyerekorodban? Mi volt az, amit nem tudtal hova tenni vele kapcsolatban, es mikor fordult at benned ez a teher megertesse?
        A konyvet el fogom olvasni, erdekes lehet.
        Anyai osztonrol:
        nekem semmi mas nem ugrik be, mint a “feszekrako” oszton, ami nekem is megvolt. Minden nap athajtogattam a babaruhakat, csinositgattam, horgoltam, varrtam kis jatekokat, stb. Ez hozza tartozhat vajon az anyai osztonhoz? vagy ez csak egy ujkori hordalek?

        Kedvelés

      • “Miert volt terhes anyukad szemelye gyerekorodban? Mi volt az, amit nem tudtal hova tenni vele kapcsolatban, es mikor fordult at benned ez a teher megertesse?”
        Az én sztorimat egy az egyben leírja ez a könyv: http://www.libri.hu/konyv/alice_miller.a-tehetseges-gyermek-dramaja-es-az-igazi-en-felkutatasa.html
        Anyunak semmi nem volt elég jó amit csináltam, pedig bármihez nyúltam volt hozzá érzékem, de neki mindig több kellett. Rettegett a kudarctól. Szeretni sem tudott, ölelni sem. Félt, görcsölt, erőltette ami szerinte “helyes” volt. Amit én szerettem volna az sosem volt elég jó.
        Én meg mindig öntörvényű gyerek voltam, “olyan vagy mint az apád”, köszi, egy fantom akit nem ismertem, de utálta mindenki a környezetemben “azt a szemétládát”. Soha nem voltam elég jó, egy riadt kicsi bábu voltam aki azért küzdött remegve, hogy anya végre megnyugodjon, odaforduljon, és megtartson, biztonságban. Nem tartott meg, én tartottam meg őt. Ígyhát maradt a vágy, hogy felnövök és akkor a magam ura leszek és kompetensen tudom megtartani magam. Alig vártam, minden szülinap a 19-ig fájt, mert már a következőt vártam. “Majd akkor dönthetsz te, ha eltartod magad!” Ez végül 19 lett, az volt a második megszületés.

        Mikor fordult át? Fokozatosan. Amikor az első megszületett elkezdődött valami. Más gyerekkort szerettem volna neki(k) érzelmileg mint a sajátomat. 14 éve kezdődött ez az átalakulás, elkezdtem jönni magammal szembe (ahogy írod is, elkezdtek bemutatni magamnak). 9 évig lefelé ment minden, csak jöttek szembe a szarok a lelkemből. Fájt kurvára, de elszánt voltam. Lelki szarlapátolás. Olyan volt a kép, mint egy hideg, koszos, büdös, pince, amiben szar van és ki kell lapátolni egyedül. A mélypont 2008-ban volt, utána kezdődött a felfelé út. Anyámmal kapcsolatosan 2009-10 körül volt a mélypont, akkor már elég erős voltam, hogy nekimenjek ennek is, akkor gyűlöltem a legjobban. Akkor volt a napirenden a “mama issue”. Annyira fájt, hogy majd beledöglöttem, de megfájta, elgyászolta és elsiratta a gyerek bennem a vágyott mama nemlétét és akkor elkezdtem látni őt, és még most is könnyezem, mert úgy érzem látom őt, és látom a küzdelmét és egyszerűen megszakad a szívem a szeretettől iránta. Ez már nem lehúzó érzés, hanem inkább emelő, tiszta és mély, együttérző fájdalom, amit nagyon jó megélni, az egyik szélsőérték a szabad élet mindenféle érzésének szivárványában, amit meg annyira szeretek.

        Kedvelés

      • Koszonom, hogy leirtad. Nehez lehetett ugy felnoni, hogy nem lehettel onmagad, nem erezhetted, hogy fontosak es helyesek a donteseid.
        Annyira erdekes, hogy altalaban a sajat gyerek az, ami elkezdi megvaltoztatni az anya iranti erzelmeinket is. Nekem egy resze meg teriteken.

        Kedvelés

      • a te energiádat receptre kéne mindenkinek, vagy kötelező védőoltással még 1 éves kor előtt!

        Kedvelés

      • A felelősségérzet az, ami nyomasztja tönkreteheti, összetörheti az anyákat, és ugyancsak a felelősségérzet teheti őket erőssé. Úgy értem, hogy sokszor a felelősségérzet vezérel minket, mikor kiállunk magunkért, vagy megvédjük magunkat. Magunk miatt nem tennénk, de ha arra gondolunk, hogy a gyerekeknek is kára származhat abból, ha túlterheltekké válunk, megbetegszünk, méltatlan kapcsolatokban élünk..stb. akkor sokszor mégis megjön a bátorságunk.
        Vajon mitől függ, hogy így hat-e ránk a felelősségérzet, vagy csak elszürkít, összenyom?

        Kedvelés

      • Nagyon sok olyat írtál, amit én is átéltem, jó volt olvasni, egy kicsit tudatosított, pedig már én is tudom

        Kedvelés

  9. De jó a kérdés, és milyen jó olvasni a válaszokat…

    A rövid válaszom: most az oldal tetején a kisfiad képe jelent meg, az aranyhalas, a domborodó pocakkal és homlokkal – na ezért. Az ilyen pillanatokért.

    De ez inkább visszautaló – amikor eldöntöttem, hogy szeretnék, akkor még nem tudtam, hogy ennyi, ez a csoda lesz az, ami miatt sosem fogom megbánni, hogy megjött közénk (persze még csak négy hónapos, kamaszkorában lehet, hogy visszavonom majd… :))

    Kölyökkoromban 5 gyereket szerettem volna, mert mi is öten vagyunk testvérek, és hogy az milyen jó. Semmi konkrét ok nem volt, csak valahogy hogy ez lenne a természetes.
    Egyelőre egynél tartunk és már 34 éves vagyok. Nem várok tőle semmit, csak szeretnék megtenni mindent azért, hogy minél teljesebb, egészségesebb életet élhessen. És néha nagyon önzőnek érzem magam, hogy megszültem, mert annyi a rossz a világban, mert biztos, hogy sok fájdalom is fogja érni, és ki vagyok én, hogy kitegyek ennek egy kis élőlényt.
    De aztán arra gondolok, hogy ért engem is elég rossz, de mégis, Élek. És az életem teljességéhez hozzátartozik, hogy megtapasztaltam, milyen életet adni, milyen figyelni a pihegését, csodálni, ahogy ismerkedik a világgal, elmerülni a mosolyában, tiszta szívvel mosolyogni a grimaszain. És neki is itt van a lehetősége most, hogy megtapasztalja az élet csodáit, és ennek része az is, hogy az árnyoldalakat megtapasztaljuk. Így egész, így kerek.

    Viszont pont a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy lehet, hogy mégsem szeretnék testvért neki. Legalábbis biztosan nem 1-2-3 éven belül. Tudok okokat is tenni mellé (problémás testvéri viszonyok, a párommal való kapcsalatom, munka, túltökéletes elsőgyerek stb), de nagyon tetszik, amit fent írtál, cris256 – nem kell feltétlenül megindokolni. Egyszerűen most nem vágyok rá és kész.

    De Annát nem bántam meg. Egyáltalán. Jobb ember lettem általa, tudatosabb, kiegyensúlyozottabb, és egy csodával gazdagítottam a világot. Egy emberi lénnyel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jaj, ez is mekkora stressz, ahogy megszületik, mindenki elkezdi kérdezgetni, hogy na és a tesó, hol késlekedik!? Én most úgy vagyok vele, hogy adok magamnak még egy évet, amíg egyáltalán nem is gondolkodom ezen a kérdésen, mert most biztos azt mondanám, bármilyen aranyos is, hogy NEEEM, de közben meg persze lennének mellette érvek, és mi sem leszünk már fiatalabbak; most még egy kicsit kiélvezem a gondolatot, hogy még bármi is lehet.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Vajon az apák is átélik ezt a csodát, hogy piheg, mosolyog, nő? Vagy ez ösztön, nő, anyai?

      Sokan mondják, hogy megélik az apák közül. De akkor miért nem teszik bele az élmény aranyfedezetét, a munkát, törődést ugyanúgy?

      Talán mert a nő úgyis megcsinálja?

      Vagy mert az ő életükben ez csak érdekes plusz, nem ez adja az értelmet?

      Vagy mert nem látnak ki önmagukból?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jó kérdés. Igen, az apák is megélik. Férjem, legalábbis, igen. A törődést, meg a melót -eleinte- ő sem igen akarta beletenni. “A kakis pelenkát, azt én nem tudom!” “A mamája kell neki, csak nálad nyugszik meg.”
        Majdnem felrobbantam ezektől a mondatoktól. Ragaszkodtam viszont ahhoz, hogy csinálja, csinálni kell.
        Magyaráztam neki, hogy nála nem azért nem alszik el a kicsi, mert “ő túl csontos, nem puha, mint én” (mekkora marhaság már), hanem mert 50 százalékot tesz csak bele az egész ringatásba. Mutattam is, térdet hajlít, rugózik, kettőt lép balra, egyet vissza, közben monoton hangon búg… Minél fárasztóbb, annál hatékonyabb.
        Tanulja, tanulgatja.
        Most, hogy azért csodálkozik -e rá a gyerekre, mert időközben megtanult odafigyelni rá, vagy a csodálkozás része amúgy is ment volna, azt nem tudom.

        Kedvelés

      • Az exem ebben mondjuk nagyon jo volt. Orakig birta az uvolto gyereket cipelni, ringatni, amikor en mar majdnem kiugrottam az ablakon.
        Nyomkodta a pocakjat minden hajnalban, orakig masszirozta a fajo hasat, es tok boldog volt, hogy ha utana kakailt a gyerek. pelenkat is cserelt, altatott. Maig sokkal tobb turelme van a gyerekhez, de ezt megis annyira kevesnek erzem, mert ahogy noiesedik a lanyunk, egyre inkabb erzem, hogy nem tud vele banni.
        (mint ahogy novel sem tud)
        Regebben azt ereztem, hogy neki fiu gyerek kellett volna, de ma mar azt latom, hogy a neveles soran sajnalnam a fiam is, ha o lenne pelda, es az, ahogy szerinte mukodnie kell a dolognak.
        A torodes, turelem, segitokeszseg sem minden onmagaban szerintem.

        Kedvelés

      • Nálunk átéli és beleteszi. Nem tökéletes, párkapcsolatban még hová egyensúlyoznia. Van egy nagyon fontos és jó munkája (megértem, mert az enyém is az, én is csinálom, és sajnos mindketten úgy vagyunk, hogy első a munka, a gyerek, aztán mi – hosszútávon nem jó, próbálunk változni). De a gyerekkel kapcsolatban beleteszi a törődést, meg a házimunkát is keményen, kérés nélkül. Ha kell, egy pillanat alatt anya lesz és látszik is a kapcsolatukon. Talán, mert az Ő édesapja is hasonló volt. Még nem láttam olyan szeretetteljes és gyengéd apa-fiú kapcsolatot, mint az övék volt.

        Kedvelés

      • Lehet, hogy azért is mert a szülés után rögtön nem sikerült elkapnom a fonalat sem fizikailag, sem érzelmileg, nagyon legyengültem. Na akkor nagyon odatette magát, az én cicimből jött ugyan a tej, meg valahogy a pelusozáshoz ragaszkodtam, de kelt hozzá, ringatta, altatta, hasfájást űzött, nem aludt, öltöztette…..aztán talpra álltam pár hét alatt, de valami kialakult közöttük.

        Kedvelés

      • Én se sokat, de azért ismerek még egyet. Egyébként ott is elég jó apa-fiú kapcsolat a kiindulási pont. Én biztató jeleket láttam a páromon, lehet, hogy hülyeség, de például elképesztően gyengéd minden kis állattal, még a növényekkel is, a gyerekek imádják, ahogy ő is őket, unokatesóm rosszcsont ikreit mesterien szelidítette még a legdurvább korszakukban is, vagy láttam pl ahogy apukáját mosdatta és borotválta a kórházban, vagy hogy milyen figyelmes az anyukájával, szóval voltak jó előjelek, amilyet korábban senkinél sem tapasztaltam. Én, amilyen betoji vagyok, asszem főleg ezért mertem belevágni. És már az ismerkedéskor elmondta, hogy családra vágyik.

        Kedvelés

      • Nekem egy gondoskodó, anyáskodó, megengedő férjem van. Az első pillanattól kezdve (folyton dumált a nagy hasamnak, ő vette kezébe először mindkét gyereket) kiveszi a részét a gyereknevelésből-gondozásból, foglalkozásból. A munkába nem teszi oda magát, mert én dolgozom itthon is meg máshol is többet, de a gondoskodásban ott van teljes mellszélességgel. Szerintem neki ugyanolyan fontos, értelmet adó a két gyerek, mint nekem. Nem kerek a történet, mert sok vonatkozásban nem vállal felelősséget a tetteiért, de nagyon jelen van a gyerekek életében, sokkal intenzívebben, mint a környezetemben lévő apukák.

        Kedvelés

      • Kicsit értetlenül nézek a kérdésekre: az én baráti (sőt tágabb) körömben szinte minden apa megéli és beleteszi.

        Kedvelés

      • az enyém is benne van mindenben (tegnap pl játszott velük, amíg én itt írtam-olvastam), de ez nem volt automatikus, fokozatosan alakult ki és több dolog is kellett hozzá (ő sokat volt itthon, én meg nem stb)

        Kedvelés

    • A testver kapcsolathoz irhatok pozitivat 🙂
      En a hugommal sosem voltam jo viszonyban. Oltuk egymast, megis felnottkorunkra kepesek lettunk leulni es megbeszelni mindent. Azon keves emberek koze tartozik, akik mindenben mellettem allnak, es segitenek. Oda-vissza egyenlo viszony lett a zsarnoki hatalmi viszonybol.
      ES NEM A SZULOK ERDEME! A MIENK!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De jó ilyet olvasni! Engem nagyon érdekelne, hogyan kerültetek ilyen közel egymáshoz felnőtt korotokra a gyerekkori előzmények után. De tudom,hogy az nagyon félrevinné a mostani beszélgetést…:(

        Kedvelés

      • Hogyan? Jo kerdes.
        Ellenseges csaladi hangulatban nottunk fel, reszemrol oriasi tesverfeltekenyseggel, irtam mar tobbszor, hogy o volt a kedvenc. Mindketten el voltunk hanyagolva, egyikunk sem erezte a szeretetet, csak vagytunk ra. Nehez ezt leirni igazabol, nem is nagyon emlekszem a gyerekkori erzeseimre, csak foszlanyokra, de ez volt a fo oka annak, hogy nem voltunk joban. A vitainkat sem tudtuk lerendezni, mert nem tanitottak meg minket erre. Jottek a szulok rendet tenni, mindenkiben rossz erzes maradt utana. rend megsem volt.
        Kamaszkorban volt legdurvabb a helyzet, nekem nagyon terhes volt, hogy allandoan vigyaznom kellett a hugomra, meg kisergetni, amikor a barataimmal szerettem volna lenni, neki jonnie KELLETT, es kemenyen buntettek, ha nem akartam, mert miert is nem? O pedig rosszul erezte magat, amiert en “nem szeretem, ha velem van”. Kenyszeritettek minket kb, hogy elviseljuk, szeressuk egymast, es pont emiatt nem ment. O volt a tulfeltett, en meg az, akinek minden mindegy (ez maig latszik a szemelyisegunkon, de fejlodunk)
        Irigyek is voltunk egymasra. Termeszetunket illetoen is eg es fold voltunk, amit a szuloknek nyilvan figyelembe kellett volna venniuk, mielott elvarasokat tamasztanak felenk.
        Mikor megszuletett a lanyom, akkor kezdtek bennem is atalakulni a csladrol alkotott elkepzeleseim, akkor kezdtem szamba venni a kapcsolataimat. Aztan szep lassan alakult ki ez, de legfokeppen az kellett, hogy oszinten le tudjunk ulni es elmondani egymasnak a negativ erzeseinket. Azota megtudtam o is teljesen mashogy elte meg, o is azt, hogy en, azota figyelunk egymasra, es tartjuk a tukrot. nem felunk belenezni.
        Azota lett sok kozos erdeklodesi kor is, ami igazabol eddig is volt, csak valahogy sosem beszeltunk errol es nem derult ki.
        4 ev alatt lettunk jo testverek, szoval ez egy szep lassu, kemeny, tanulsagos folyamat volt.

        Kedvelés

    • “És néha nagyon önzőnek érzem magam, hogy megszültem, mert annyi a rossz a világban, mert biztos, hogy sok fájdalom is fogja érni, és ki vagyok én, hogy kitegyek ennek egy kis élőlényt.” Ez nekem is sokszor eszembe jut … sokat aggódom érte, hogy milyen élet jut majd neki, ha felnő.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Szerencsésnek érzem magamat, mert úgy lett gyerekünk, hogy rendesen kiéltük magunkat előtte, buliztunk, utazgattunk eleget, megvolt minden őrültség, így teljesen lenyugodva tudtuk vállalni őt, és nem érezzük magunkat általa megfosztva semmitől. Két dolgot akartam mindenképpen elkerülni: hogy őt hibáztassam, amiért valamiről lemaradok, illetve hogy őt tartsam az életem értelmének. Az első, amint írtam, sikerült, és lassan már nem is kell lemondani miatta semmiről, mert őt is lehet vinni mindenhová; a másodikon még dolgozni kell, de őt soha nem fogom ilyesmivel keseríteni (mármint hogy ő lenne vagy majdan ők lennének életem értelmei), tudom mekkora teher ez egy gyereknek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. gyerekkorom óta tudtam, hogy lesz gyerekem. mindegy, mi. hiszen ezért (is) vagyok a világon (persze nem mkindenki). úgy éreztem, hogy a gyermekemet világra hozom, s ha több/jobb/érdekesebb lesz, mint én, elérem a célom (s a világét — mert mi vagyunk a teremtésben az ötödik álom, a delfin álma, aki megálmodta az embert, és lőn, s az embernek az a dolga, hogy vmi gyönyörűségesben teljesedjen ki. na, ettől még messze vagyunk, de teljesedünk, pl. gyermekeink által is.) ha nem lesz jobb, annak is értelme lesz a tanulási folyamatban. akkor engem készít fel vmi jobbra.
    első lányom születése előtt azt írtam: szeretném a világot megajándékozni vele s őt önmagával. hagyni kiteljesedni azzá, amivé szeretne. nem beleszólni, nem irányítani, csak finoman terelgetni.
    úgy gondoltam, ehhez előbb kicsit bölcsnek kell lennem. úgyhogy nem szültem fiatalon. harmincéves koromig nem is gondoltam rá. éltem. töményen.
    aztán megjött a lányom. és annyira természetes volt minden. szerettem a terhességet, a szülést, a szoptatást, a simulást, az elengedést, önállósodását. rendjén vannak a dolgok.
    jó és elég lett volna egy is. de aztán megkívántam a másodikat (ezt már önzőbb szándék vezérelte). a nagy is kérte. arra gondoltam, én egyedül voltam, s ha anyám meghal, nekem már tényleg nincs más. mi van, ha én megyek el időnek előtte? jó lenne, ha ketten lennének, szeretnék, segítenék egymást (persze ez sem mindig így történik, sőt).
    de aztán jó lett. a második gyermek is világra jött (ugyanolyan boldogságban, simán, mint az első), és bármennyire nehéz lett az életem utána, megérte.
    nincs nap, hogy rosszkedvűen kelnék — miattuk. viccesek, humorosak, önállóak, mások, mint én. ezt annyira jó látni, megérteni és elfogadni!

    ez az én történetem. semmi nem séma. ugyanúgy képes vagyok elfogadni azt, hogy nők egyáltalán nem akarnak gyereket. minden joguk megvan hozzá. ha ők ettől teljesek, ettől vannak harmóniában önmagukkal, úgy jók.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Kamaszként sosem gondoltam, hogy lesz gyerekem. Fiatal felnőttként (főként egy-egy gyanúsan sokat késő menstruáció miatt) egy re többször kényszerültem végiggondolni, de elsöprő vágyat akkor sem éreztem. Aztán a gyanúsan gyakori késések miatt orvoshoz mentem, vizsgálatok sorozata után egy finom lelkű doktor úgy egyszerűen odavetette: magának nem nagyon lehet gyereke. Paff. Nem volt jó érzés, de a legrosszabb az volt, hogy _annyira_ nem rendültem meg.
    Teltek közben az évek, meg fogyasztottam a dokikat, és szerencsére kiderült, hogy a “nem nagyon lehet”, az valójában lehet, csak nem egyszerűen.
    Tavaly találkoztam a férjemmel, és akkor, a nagy köd hevében megértettem mit jelent, együtt, mindennél jobban, minden racionális megfontolás nélkül gyerekre vágyni. Spontán nem lett, de közben a nagy köd is múlik.
    Most ott tartunk, hogy valahol örülök ennek a “nehezen lehet”-nek. Félek a felelősségtől, félek, hogy mi lesz a testemmel, az életemmel, a kapcsolatunkkal, hogy mi lesz velünk a problémás időszakokban: mindkettőnk közeli ismerőse a depresszió. Hogy bírja el egy gyerek, hogy hol egy hétig paprikás krumpli, hol pedig szinte bármi. Nehéz.

    (… és borzalmasan elszégyelltem magam az utolsó mondatok miatt. Egy csodás madárcsicsergős, arborétummal övezett villa teraszán írok, prémium kávét iszogatva financiális természetű gyerekvállalási korlátokról. Gyalázatosan hálátlan vagyok.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • (A zárójelek között otthon vagyok én is… Hálátlanság az erős kifejezés szerintem, természetes, hogy megrohannak a kételyek, ha van mire, van hová, és van idejük.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nálam is hasonlók. Sosem gondoltam, hogy nagyon kell majd gyerek, és állítom, hogy nincs mindenkiben gyerekvágy, ez a biológiai órázás kamu. Nekem is egy doki mondta, hogy necces a dolog, ami akkor azért fejbe kólintott, hogy akkor ez mégsem az én döntésem lesz, de hamar feldolgoztam, ha nem hát nem. És nálam is kiderült, hogy végülis fog az menni, ha úgy van, azóta a világ legjobb pasija is az oldalamon, minden adva vagyon, és nem, nem jön az a nagy vágyódás, csak a parák, hogy hogy lesz. Mi lesz az életemmel, hogy fogok helytállni, hogy fogok kinézni, hogy fog rámnézni, a párom, és a gyerek is, és igen, mi van, ha elvész az anyagi biztonság. Hogy fogom elviselni a monotóniát, és mi lesz ha valami bajom lesz. Semmit nem tudok neki garantálni. Mintha ma Magyarországon úgy amblokk felelőtlenség lenne szülni, de a paráim az enyémek.
      Olyan kellemes elképzelni pedig, és biztosan nagyon sokat ad, meg minden más lesz stb, de én nem tudok vágyni ekkora áldozathozatalra. Egyelőre nem, ha változik, szólok 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. Elég fiatalon, még az egyetem alatt szültem, vizsgaidőszakban, ráadásul a fiúm is egyetemista volt akkoriban. És tervezett gyerek volt, bár a legtöbb dologra abszolút nem voltunk felkészülve, adódtak vicces helyzetek, de belejöttünk.
    A bejegyzés és a hozzászólások kapcsán elkezdtem gondolkodni, hogy vajon miért akartam annyira gyereket 21 évesen. És azt hiszem, azért. hogy végre hagyjon békén az anyám, hogy végre észrevegye, hogy én egy én vagyok, aki képes helyzeteket megoldani, akinek nem szólhat bele az életébe, hogy többé nem mondhatja meg, hogy mit kell csinálnom, hogy mennyi mindent nem teszek jól. Azt hiszem, ez volt a válaszom arra is, hogy egyetemre kényszerített, és nem lehettem kalandornő.
    Most egy 27 éves kalandornő anyuka vagyok, és szabadabb, mint bármikor. Rengeteget tanultam a lányom kapcsán magamról, a határaimról, a felelősségről, a szükségleteimről. Így szeretem az életemet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Sajnos semmi vadat. Eljarok neha lumpolni a cimboraimmal, neha nem veszek tudomast senki igenyeirol, ha eppen egy jo konyvet olvasok, most eppen nemetul tanulok, ezert a fiummal minden este nemetul beszelgetunk, hogy gyakorolhassak. Dominozas kozben a remes hangomon remes dalokat enekelek. Hagyom, hogy tere maradjon a sajat hangulataimnak, vagyaimnak, es ne daraljanak be a hetkoznapok.

        Kedvelés

  14. Mindig is akartam gyereket, legnagyobb unoka vagyok, és kamaszkoromban is sokszor vigyáztam rokongyerekekre, imádom a gyerekeket, nagyon kevés olyat ismerek, akit nem tudok kedvelni. 🙂

    Még vártam volna egy évet az esküvőnk után (az esküvővel is vártam volna még egy évet igazság szerint, mert frissen elvált volt a későbbi férjem), de a láthatások után úgy ki volt akadva, hogy engedtem, és hamarabb estem teherbe, mint eredetileg terveztem. Utólag hülyeségnek tűnik azért szülni gyereket, mert majd megvigasztalja a férjemet az elvesztett háromért, viszont mégis bevált, valahogy már a terhességem is lenyugtatta, mintha végre elfogadta volna, hogy nem csak hogy sikerült feleségül vennie, de még meg is tudott tartani, hiszen lám, gyereket szülök neki. És hab a tortán, hogy egyéves volt a közös gyerekünk, amikor a két nagyobbik úgy döntött, hogy hozzánk költöznek (harmadikos és ötödikes korúak voltak). Nem mondom, hogy mindig minden idilli volt, de úgy érzem, hogy valódi családdá kovácsolódtunk, és hogy jó döntés volt végül is.

    A legkisebbet már saját örömömre szültem, és kicsit más is volt, mert a nagyobbik fiamnál még egyetemre jártam, kevesebbet tudtam vele lenni. Így a kicsivel felszabadultabb a kapcsolatom, a nagynál meg mindig egy kicsit lelkiismeretfurdalásom van, és ezt túlkompenzálom. Szörnyen elkényeztettük egyébként mind a négyet, ezt mostanában kezdem észrevenni. 😀

    Sokáig akartam még egy gyereket, de a férjem – joggal – úgy vélte, hogy elég öt gyerek neki. Ő nem az a típus, aki megcsinálja, aztán nem foglalkozik velük többet, tényleg rengeteg törődést és munkát fektet a gyerekeibe, így megértettem. És ma már, hogy a legkisebb is 10 éves, itthon maradhat egyedül a 15 éves bátyjával, bepótoljuk, amit a házasságunk elején mulasztottunk a gyerekek miatt: színházba járás, kettesben andalgás a körúton. Ma már talán én tiltakoznék a legjobban, hogy legyen még egy gyerek. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Tényleg ilyen egyszerű? Van, aki belesimul ebbe az automatizmusba, és utólag jön rá, hogy jaj, nem. talán túl sok az illúzió, túlságosan magától értetődőnek veszi mindenki, hogy a nőknek ez való, minden nőnek való, teljes egészében való, majd megoldják. Keserű rájönni, hogy ennyire azért nem egyszerű.
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2012/07/12/en-ezt-megse-akarom-az-elso-vendegposzt/

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • B. történetét újra elolvastam most (de jó, hogy betetted!), borzongatóan szomorú, amellett könyörtelenül életízű.

        Kedvelés

      • Nem egyszerű, mert sokszor fárasztó és unom is, van jó és rossz oldala, mint minden másnak: Munka (pedig szeretem és elismernek), monogám párkapcsolat (pedig szeretnek és kölcsönös). Néha kedvem lenne kilépni ezekből is és világgá menni, de ezek csak pillanatok. Ha olyan gondok nyomasztanának, mint a vendégposzt íróját, ha az apja magára hagyna, ha a gyerek beteg lenne, ha rosszul működne a házasságom, ha csak magamra számíthatnék, az anyaságot sem úgy élném meg, hogy természetes történését az életemnek. El tudom fogadni, ha valaki úgy érzi, nem erre fizetett be. Én is éreztem már így, szerencsére az érzés nem állandósult. De akkor sem maga a gyerek, inkább a körülmények nyomasztottak. Biztos, hogy van olyan, akinek ideális körülmények között sem “való” az anyaság, de szerintem a legtöbb nő nem a szerepbe fárad bele, inkább a körülményekbe, amik teremtődtek, vagy amiket ő teremtett maga köré.

        Kedvelés

  16. Egyébként én azért szeretnék gyereket, mert mindig is felvillanyoztak, órákig el tudom figyelni őket, egyéves kortól úgy 11-ig. Már persze ha alapvetően normális gyerekek. A kisbabakor úgy látom, egyfajta tudatmódosulással jár, ki hogy viseli, élvezi. Az én családom viccesnek tartotta a gyerektársaságot, nyitva állt az ajtónk mindig, szüleim a mai napig évődnek idegen gyerekekkel is, én szívesen vállalok a családon kívül extrákat, bébiszittelést, programokat. Nem nagyon akarok semmit a gyerekektől, amíg nem hágják át a határaimat.:-) Előny, hogy sok közös pontom van kiskorúakkal. Szóval szerintem jó tud lenni az élet gyerekekkel. Kár, hogy a gyerekvállalás ilyen súlyosan nehezített pálya Magyarországon. Kár, hogy sok pasi nem akar apa lenni, amikor valójában semmi akadálya nincs. Azért ez is jócskán része a meg nem született gyerekek témájának. Ha nem lenne ekkora súlya az egyes nők életére nézve, több gyerek születne. Túlságosan hatalmi játszmák színtere a méh, túlságosan élet-halál kérdése az anyaság. Pedig a család bővülése lehetne az életnek valami ártatlan, ártalmatlan, kevesebb áldozatot, kevesebb tervezést követelő velejárója.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon-nagyon tetszik az utolsó két mondatod! Persze a többi is, de ezt az utolsó kettőt, de jó lett volna kamaszkoromtól kezdve többször is hallani.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • De jól írod, Lilly (ezt is): ha az emberek nem lennének hülyítve, gyengítve ennyire, ha erősek lennénk, többen, sokan, ismernénk magunkat és a vágyainkat, kompetens lenne mindenki az életében, akkor nem lenne ekkora görcs a gyerek, sem függés vagy pótcselekvés.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én is köszönöm ezeket a sorokat!
      (Érdekes, az első két gyereknél – amellett, hogy kötődően neveltem őket-egy kicsit türelmetlenül vártam, hogy legyenek nagyobbak lehessen velük játszani, beszélgetni, mondjanak érdekes, kedves, vicces dolgokat, menjünk együtt múzeumba, etessük a madarakat a parkban, nyaljunk fagyit kéz a kézben. Harmadszorra már sokkal jobban élvezem a kisbabás korszakot, így, két okos, aranyos ovis mellett.:))

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  17. Még húszévesen sem akartam gyereket egyáltalán. Aztán jött a nagy szerelem, illetve nem is annyira a heves érzelmek, hanem az az érzés, hogy ezzel az emberrel le lehet élni egy életet. Esküvő, mert miért ne. (Nem én akartam, nem is volt királylányruhám, de szépek voltunk, szép volt. Azért ez még a kilencvenes évek elején volt, a nagy baráti társaságból a 18-20 párból csak egy nem házasodott össze, igaz, hogy ők most is jól megvannak, négy gyerekük van.)
    Hát akkor már, ha az ember feleség lett, akkor persze kell gyerek. A legnagyobbik becsúszott, de nagyon örültünk neki. Aztán akkor már valahogy elvárás volt, hogy kistesó is kell. Az én családomban generációkra visszamenőleg mindenki egyke, gondoltam, na majd én megmutatom! (Elhatároztuk, hogy elutazunk second honeymoonra, oszt majd utána nekiállunk a gyerekcsinálásnak, de már vemhesen jöttem haza. Ekkor lett gyanús, hogy én egy ilyen Termékeny Terka vagyok – lásd Salinger: Szegény jó Ficánka bácsi Connecticutban c. novelláját.) Akkor egy év után megint terhes lettem, nagyon nem akartam azt a gyereket, végre visszaalakultam, végre picit nagyobbak, és megint egy csecsemő… Úgyhogy elmentem abortuszra, akkor nagyon hálás voltam a férjemnek, hogy rám bízta a döntést, most már úgy gondolom, hogy ezzel a felelősséget is rámlőcsölte teljes egészében. Aztán pár év múlva jött, hogy ő nagyon szeretne még egy gyereket. Én meg gondoltam, én úgyis mindent kibírok, elviselek, hát miért ne? Az igaz, hogy fizikailag nagyon padlóra küldött, három évnyi szoptatás után negyvenöt kilósan, marokszámra hulló hajjal, kialvatlanul elég vacak volt, de a környezetünkben eleve majdnem mindenkinek minimum három gyereke volt (Waldorf), az ember lánya nem megerősítést kapott, hogy “de jó fej vagy, három gyerek, szuper”, hanem azt, hogy “aha, még csak három van? és mikorra tervezitek a többit? :)”
    Hihetetlen jó fejek mind a hárman, jó testvérek, érdekes nekem látni, mennyi olyan szociális készséget sajátítanak el, amit én egykeségem miatt soha. (Mondjuk lehet, hogy ez azért van, mert egy szobában élnek születésüktől, el kell viselni a többieket – ez sokszor nagy megdöbbenést vált ki, hogy nincs a gyerekeknek külön szobájuk, de így legalább nem csak Fészbúkon kommunikálnak.)
    Azzal is megbékültem már magamban, hogy a legnagyobb annyira más, mint én, hogy nem tudok vele mit kezdeni. A középsővel nagyon jól kijövünk, ha nem a gyerekem lenne, akkor is simán barátkoznék vele. A legkisebb meg vagy elérzékenyít, vagy halálra idegesít. És identitásomnak nem alapvetése, hogy anya vagyok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Én se jó szájízzel írtam. Sehol. Elvárásoknak feleltem meg. Az abortusz a saját döntésem volt, utána nem nekem volt lelkifurdalásom, hanem a férjemnek, ezt terhelte rám, valószínűleg ezért lett a harmadik. Nem véletlen, hogy már nem vagyunk együtt férj-feleségként. Szülőként természetesen igen.
        Viszont a lányok tényleg mindkettőnkből a legjobbat kapták. Szépek, okosak, vagányak. De ha holnap kimehetnék külföldre dolgozni, akkor minden problémázás nélkül itt tudnám hagyni őket; jó, vannak szuper nagyszülők, és apuka, attól még, hogy férjnek nem vált be, apukának eléggé jó. Jobb, mint bármelyik általam ismert apuka.
        Tőlem azt tudják ebben a helyzetben megtanulni, hogy negyven fölött is lehet úgy dönteni, hogy “mostantól csak magamnak, a saját erkölcsi elveimnek akarok megfelelni”.

        Kedvelés

      • nekem meg ezt nehéz olvasni. És ezzel nem elvitatom a gondolatod, érzésed. Egyszerűen csak nem tudom egymagában látni te történeted. És a szellemkép a saját anyám. Látom a Te igazad, de az anyámmal szemben sérelmeim vannak. Ezért hát nehezemre esik látni az ő igazát is a Tiédben.

        22-39 éves kora között időről időre terhes volt és szült. Pechemre engem elég éretlenül az elején. Látom a kényszerpályáját, csak éppen nem egyedül viselte a következményét. Szegénykém egyébként annyira önző, akinek kb egyet sem kellett volna szülnie. 40 évesen kitalálta, hogy miben érezné jól magát és azóta azt csinálja. Sajnos, továbbra sincs elég jól.

        Kedvelés

      • Értem én és igazad is van. Nem fetisizálni akarom, csak a Fenchurchcsöt vele mégsem tudtam azonosítani. 🙂
        Nagyon sokáig egyoldalúan néztem a szüleimet: anya=boszorkány, apa=szent. Merthogy apa szánt ránk időt, anya meg aranyárban mérte a nyomban végtelenül kínosnak tűnő perceket.
        Nem mondhatom, hogy apám felé lejtett a pálya, mert ez nem lenne igaz. Valójában baromira hegynek fel játszottak mindketten. Nem egymás ellen és nem együtt. De nagyon nem voltak összemérhető kaliberek az akaratuk egymásra kényszerítésében.
        Mindenesetre mindketten keményen egyenlőtlen családból jöttek. És próbálkoztak valami jobbal, anélkül hogy szétszedték volna a rendszert. Anya most is, 10 éve egyedül, a mártír szerepet osztja magára felnőtt gyerekek mellett. Részben ezért írtam, hogy még mindig nincs elég jól.

        Most kerekebb a kép?

        Kedvelés

      • Tre-nek, csak ott már nincs hely: nekem azért meglepő, amiket írsz, mert emlékszem, miket meséltél (hacsak össze nem keverlek valaki mással) arról, hogy anyukád otthon babaúsztatott Titeket, meg hasonlók. (Meg arra is emlékszem, hogy a kisebb testvéreidnek Te készítettél uzsonnát, de én kevesebb testvér mellett is 12 éves koromtól főztem az ebédet magunknak, szóval az inkább mindennaposnak, “normálisnak” tűnik nekem.)

        Kedvelés

      • Szia!
        Hűha! Alighanem jól emlékszel, de ki vagy?
        Én nem látom az ellentmondást. Az, hogy a nagylány megcsinálja az uzsonnát a kistesóknak, vagy valaki 12 évesen ebédet főz, az még pont semmit sem mond az anyával való viszonyról. 10 éves koromtól konkrét emlékeim vannak, hogy igyekszem a lehető legkevesebb gondot okozni, hátha úgy rám fog érni.
        Kicsi gyerekekben egyébként profi, és ott mindig visszanyerhette a kamaszokon megroppant önbizalmát. Meg aztán, a lehet a húgom gyereke izgatni is fogja. Mindenesetre én gyűlöltem az összes legkisebb királyfis/királylányos/szegénylegényes mesét.

        6 éves koromban megkérdezték én hány gyereket akarok: Annyit, hogy legyen köztük egy jó.

        És én miért akartam gyereket? A tesókból tudtam, hogy a gyerek jó. És igen, nem gondolkodtam, hogy ne akarnék. Meg akartam valakit P-ből és belőlem. Ez nagyon fontos volt!
        Másodikat meg a tesóság miatt, meg mert akartam még szülni (szülni még szívesen!), meg mert az első gyerek akkora csoda volt, hogy még akarok. A második is egyébként. Ha jöhetett volna zsinórban a következő, akkor szerintem nem állunk meg kettőnél. 🙂 Így viszont lecsengtek a hormonok, és a racionalitás vette át a vezérlést.

        Kedvelés

      • Bocs tre, ezt pont itt nem fogom nyilvánosan megírni, megkérdezheted Évától. De az is lehet, hogy ha végignézed a bejegyzéseim, rájössz magadtól is, épp elég sok személyes dolgot leírtam már.

        Kedvelés

      • én kb a nagyobbik kétéves korától kezdtem úgy érezni, hogy megint valami különálló emberi lény vagyok, fura volt pl egyedül mászkálni az utcán 😀
        a kicsivel meg valahogy ez is könnyebb volt, átmenetesebb. a kicsivel minden természetes volt és önazonos, a naggyal meg mindig utólag kellett megugranom a lécet. mostanában változott ez meg vele, hogy sokkal jobban odafigyelek rá, meg ő is sokat változott.

        Kedvelés

  18. Morfondírozok, gondolkodom továbbra is, hogy az a bennem épphogy pislákoló gyermek utáni vágy honnan is jöhet.
    Unalom.
    Lehet hobbi egy gyerek? Talán ez is. Örök program üres óráimra. De ha éppen találok valamit, ami lefoglal, akkor erről ennyit.
    Kíváncsiság.
    Milyen lehet, hogy bennem nő egy élet, milyen lehet a világra hozni egy kis lényt? Nem szeretném kihagyni. De ha a gátsebre, striákra, szétfolyó testre gondolok, akkor is erről ennyit.
    Kötelék.
    A szövetségünk vérszerződése. Kézzelfogható értelme az együttlétünknek. Közös cél. Ok, hogy együtt öregedjünk meg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Utolsó mondathoz: egyben bilincs, szabadságod (szabadulásod) akadálya.
      Pardon, nem gyerekellenesség, pusztán lássunk tisztán (is). Nem mindegy, mit hogyan, milyen nézőpontból.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Hát igen. Fizikai vágyat a teherbeesésre én sem tudok kicsiholni magamból. Majd gondolom, jön 40 után egy pánikrohammal. Vagy soha. Vagy egy mega-orgazmussal. Hm. Belőlem csak az észveszejtő szenvedély (oxitocin?) hozta ki ezt a vágyat, egyszer-kétszer, de ahogy az a szerelem elmúlt, elillant a pillanat is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az orgazmus, az nagyon erős teherbesési vágyat vált ki belőlem is. Szeretkezés közben mindig dübög bennem a megtermékenyülés iránti vágy, de egy órával utána tovatűnik.

        Kedvelés

      • Az elsőre, mint említettem hirtelen felindulásból mondtam igent, vártam a vágyra, nem jött, aztán a szerelmemmel éreztem, hogy valami mozdul bennem, de nem az őrült vágy a gyerekre. A szülés után hónapokig azt gondoltam, hogy az nem létezik, hogy én ezt a terhesség-szülés-gyermekágy dolgot még egyszer végigcsináljam, plusz én sem lettem azonnal anya, hónapok kellettek hozzá, mert kezdetben feladat volt, amihez nem tudtam és talán nem is akartam felnőni. Előbb ezt megszoktam és aztán kezdtek fakadozni az anyai érzések bennem. Aztán egy jó évvel-másféllel később egyszer csak meglepett. Zsigerből akartam babát, de annyira, hogy szinte fájt. Nem tudom honnan jött, mi váltotta ki, az első gyerek, vagy esetleg most értem meg nem tudom. Eddig városi legendának hittem, aztán tessék. Rettentően várom már a babát, nem is gondoltam, hogy így is lehet.(Ennek ellenére most sem szeretek terhes lenni, nem bírom ha lassít valami.)

        Kedvelés

      • Nahát, mikről nem tanulok itt, orgazmus és gyerekvágy, nekem nem volt ilyenem sem…nekem csak valami idillfogalmam van a családról, ami eszembe szokott jutni néha, de jön a serpenyő, hogy mivel is jár…az idillnek huss.
        Sajnálom nagyon, hogy nem láttalak titeket élőben, és igen, elképesztően jó nők vannak ott a képeken, de ettől nekem speciel csak erősödik az, hogy szülés után mindent meg should tenni majd az jónőnek levésért. Mert lám, lehetséges.
        Én nem akarok kalóriát számolni és Rékára nyomni két szoptatás között a tornát, de nem akarok nem vonzó lenni. Mi gyerektelenek túldimenzionáljuk ezt a részt?
        És tényleg, hogy csináljátok?

        Kedvelés

      • Van benne túldimenzionálás. Én úgy tapasztalom, hogy a kiegyensúlyozottság a legjobbat hozza ki az emberből és annak lyányából. Most már ott tartok (épp a találkozó előtt fürdéskor történt, amikor is egy NORMÁLIS tükörben láthattam magam végre!!!), hogy jobban nézek ki mint amilyen kép él magamról bennem. Eddig fordítva volt. Minél többet vigyorgok, minél több jó impulzus ér Őáltala, annál jobb a helyzet kívül-belül. Persze egy kis torna még sokat javítana a helyzeten, talán az is lassan megérkezik.

        Kedvelés

      • Es meg a videohoz egy sajat gondolat: csak eszembe jutott, hogy miert is lehet annyira rombolo, ha meg a kornyezeted is szornynek lat. Elgondolkodtato.

        Kedvelés

      • Ezt idézem, egymásik fórumon találtam, és ez is elgondolkodtató:
        “Elnézést, de a DOVE-val kapcsolatosan szeretnék sajnos nem pozitívan szólni. Én nagyon haragszom rájuk, ezt a filmet is nagyon manipulatívnak tartom. A DOVE pontosan azt a szépségkultuszt lovagolja meg ami ellen látszólag ebben a filmben beszél. Közben óriási károkat okoz az egész működésével a nőknek és a Földnek is és teszi ezt gátlás és gát nélkül profi marketinggel.
        Ajánlom figyelmetekbe ezt a filmet is DOVE témakörben:

        A DOVE látszólag nőbarát reklámjai/filmjei szerintem óriási kacsák és az, hogy ezen a női listán megjelennek, pont a kártékony és manipulatív módszereik hatásosságára utalnak véleményem szerint. Plusz a nyugati gazdag vagy viszonylag gazdag nők előjogait szolgálja a szegény, mezőgazdálkodásban dolgozó, kizsákmányolt nők kárára. Üdv : Kinga “

        Kedvelés

      • A találkozón megdöbbentő volt ennyi jó csaj anyuka. Én nem is értem, hogy csináljátok. Nem tudom, honnan ez az anya-test para, mert édesanyám nagyon jó nő volt (a születésem után 1 hónappal készült bikinis képeit nézve) és ma is az. Valahogy az a sejtésem, hogy az én testem _biztosan_ szétcsúszik. De hogy ez honnan jön? Passz.

        Kedvelés

      • Én ettől paráztam a legjobban, meg hogy a szex utána… örömmel jelentem jó csaj maradtam, pikiniképes és a szex is szuper maradt.

        Kedvelés

  19. Én egy gyereket akartam férfi nélkül. Ehelyett lett három, ráadásul házasság is. Ma már teljesen máshogy csinálnám.
    Nálam egyértelműen az volt az ok, hogy nem hagytam időt magamnak. Olyan csodás élmény volt a szülés maga, és azután annyira teli voltam hormonokkal, eufóriával és boldogsággal, hogy újra és újra át akartam élni ezt az élményt. Ha hagytam volna időt, hogy kifusson az élmény, és visszatérjek a normális kerékvágásba, biztosan nem szültem volna… talán két gyereket sem. Szerencsére a harmadiknál már észbe kaptam és felmértem, milyen elképesztően magamra maradtam ebben az ügyben, így volt eszem megállni. Hárman azért itt vannak. Nem csinálom jól, nem vagyok alkalmas rá, és lassan az erőm is elfogy. Még szerencse, hogy jó fejek a fiaim.
    Nem mondom, hogy semmit nem bántam meg, mert igen.
    Bocsánat

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. akartam egy új identitást. illetve többet, sorban.
    néha sajnálom, hogy nem leszek többet az első babáját váró kismama, az tényleg elég rózsaszín ködös volt :DDD
    a fiús anyuka még hiányzik, remélem, lesz még olyan is 🙂

    én is bánok pár dolgot, leginkább azt, hogy a nagyot csak sokára engedtem közel magamhoz. csak mostanában érzem úgy, hogy megtaláltam a kis lényét 😦

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ja igen, és még azt is gondoltam, hogy minél többen vagyunk, annál nagyobb lesz a buli.
      aztán így utólag visszagondolva én is voltam depressziós, meg frusztrált sokáig, és a buli csak jóval később jött. de jöhetett volna rögtön is, ha adtam volna időt magamnak arra, hogy ezt meg is éljem a kezdetektől.

      és igazából tényleg hihetetlen, hogy létrehozhatunk egy igazi_emberi_lényt, ez valahol felfoghatatlan csoda.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  21. Ó, én mindig csak azt vártam, hogy végre megsimogassák a fejem, és azt mondják, jól csinálod. Ezt vártam, mikor egyedül vettem át az első diplomám, mikor megjelent az első írásom az újságban, mikor terhes lettem, egyetem mellett, már a második diplomáért küzdve, mert hátha az egyetemi végzettség már elég jó…, ha majd elindul, ha apának szólítja, talán a második, talán ha fiú lesz, talán…..

    Anyám meg meglepetten azt mondta, nahát, te sosem játszottál babával, minek neked (annyi) gyerek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. Nekem nincs gyerekem, mégpedig azért (fő okként), mert eddigi párkapcsolataimban mindig azt tapasztaltam, ha gyerekem születne, hozzá lennék kötve még egy, nem kívánt gyermekhez: az apjához. Ezt nagyon méltatlan, fárasztó és sok szempontból romboló dolognak találtam (mármint nem azt, hogy apa és párkapcsolat, hanem azt, hogy ez csak a felszín). Biztos túlkomolykodom a dolgot, de nem tudom másképp. Sokáig tartott, míg eljutottam addig a gondolatig, hogy egyedül is vállalok. Jelenleg ez érik bennem, dolgozom magammal-magamon. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. egy ideig nem akartam, húszas éveim elején, az egyetem alatt – de elsősorban azért, mert reménytelennek tartottam, hogy lesz normális, alapozni-lehet-rá kapcsolatom. Aztán lediplomáztam, és egy velencei építész biennálén hopp! meglett a kapcsolat, azonnal tudtam. Azt is hogy lesz gyerekünk. Pár év után esküvő, majd gyerek – persze majd egy évet várni kellett rá. De nem bánom, sok morcos éjszakán átsegített a tudat, hogy mennyire akartuk, és milyen szar érzés volt az összes nem várt menstruáció.
    Szerintem nem teljes az ember élete e nélkül – egy párkapcsolat sem. Tudom ezzel többen vitatkozni fogtok, de én így gondolom-érzem. Egy tesó biztos lesz, a harmadikban már elbizonytalanodtam, de ismerve magunkat, meg ahogy élünk, ő is meg fog születni.
    Anyává válni semmihez sem fogható érzés, így utólag nekem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • A “teljes” definícióját kellene egyénenként meghatározni.
        Az én “teljesség” vágyamban nincs gyerek, de attól még ha lesz, az is éppolyan jó lesz, csak egy másik élménycsomag.

        Kedvelés

    • Jelzem: ez az a guruszerep és -hangvétel, amitől a jó isten mentsen meg engem. És ez az az eset, amikor a ragtévesztések és vesszőhibák megbocsáthatatlanok, és híven jellemzik az egész önjelölt katyvasz színvonalát.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Az Áldott Naplóm első, s második fejezetét olvasva több barátnőm, nőismerősöm rákérdezett, mégis gyakorlatilag hogyan fegyelmezem én a leányokat? Nekem fel sem tűnt, hogy a gyakorlati részt nem részleteztem, de mi tagadás, ez a rész valóban komoly felvezetést és pontos spirituális indoklást igényel tekintve a mai humanista, feminista, liberális… stb. gyermeknevelési szokásokat.

        A nagy baj a modern pszichológia szeretet alapú, testi fegyelmezést kizáró elméletével van.”

        Kedvelés

      • Elolvastam.- Nagyon durva. És a nap bölcsessége az oldalról:
        Ha anya vagy, sohasem maradsz igazán egyedül a gondolataidban. Egy anya mindig kétszer gondolkodik: egyszer önmagáért, másodszor a gyermekéért. (Sophia Loren)

        Ami persze igaz, csak ilyenkor úgy elbizonytalanodok, hogy nem tudom, hogy ez most azért idézet, mert hurrá? Szóval ez egy jó állapot? Mert ha igen, akkor én megint nem feltétlen jól működök, ugyanis számomra az anyaságnak ez az egyik legnagyobb terhe (főként, ha van is probléma a gyerekkel): Mikor cselekszek jól? Mivel szolgálom a javát? Mit tehetek még érte? És hol vagyok én ebben az egészben?

        Kedvelés

      • Én mindig azt mondom, hogy az egyik legdurvább változás az életemben az, hogy már álmodozni sem tudok úgy, mint rég. Álomba akarom ringatni magam egy kellemes képpel: koktélos heverészés a tengerparton egyedül. Egyszer csak bevillan: a gyereket bekente valaki? Idegesítő, néha nagyon hiányzik a teljesen független énem, ami, valljuk be, már nem tér vissza sosem.

        Kedvelés

      • Lanytibi, ez nagyon a szivembol szolt, amit a teljes fuggetlensegrol irtal.
        Amugy nekem visszater neha az erzes, amikor teljesen egyedul vagyok, messze tola, par perc erejeig, neha orakig eszembe sem jut, hogy anya is vagyok. Es elvezem.
        Aztan amint eszembe jut, meg hianyzik.

        Kedvelés

      • Áldott napló nem elérhető… gondolom kapott rendesen az olvasóktól, így gyorsan levette.

        Kedvelés

      • “Kialakul ebből a viszonyból a „héja-nász az avaron”, hol a gyermekét minden hibája ellenére óvó, védő, ellátó, eltartó, annak hízelgő, hol pedig arra kígyót-békát kiáltó, áldozatai honoráriumát, jóvátételét, fenyegetőzve követelő, „kihasznált” anya (mert ezt szinte kivétel nélkül és jellemzően az anyák művelik) és a mindezt már rég gyűlölő, de a kiszolgáltatottság csapdájából önerejéből szabadulni nem tudó felnőtt utód, se veled, se nélküled „szerelme”.”

        Kedves Valéria, döbbenten olvasom kusza, önjelölt, guruszerepben tetszelgő, zavaros referenciákra alapozó és mindenestül nőgyűlölő írását. Mégis, a tanácsát kérem. Tegyük fel, hogy elszúrtam, a gyerekem a liberális métely miatt drogozik, visszapofázik és ha ez nem volna elég, még rendet se rak maga után. Akkor ne tartsam el? Tud erre valami megoldást? Megköszönném. Nézzem talán, ahogy felfordul, és várjam a gyámhatóság és a rendőrség felbukkanását, mert elhanyagoltam szülői kötelességeimet? Pénteki névnapjára — amely a sajtószabadság világnapja is, ennek a liberális találmánynak köszönhetően írhat le Ön büntetlenül ekkora emberellenes, árnyékbokszoló blődségeket — megajándékozhatnám-e egy jó Ady Endre-kötettel? A héja-nász nem ezt jelenti.

        Kedvelés

      • “Tekintse meg párommal, Kozma Szilárddal készített videónkat, melynek témája főként a saját karmám és elkezdzett feloldási útja”


        Még csak 29 éves de nagyon tudja a tutit, az alábbi problémákkal nyugodtan lehet hozzáfordulni. Ezekben tud segíteni:
        – Párválasztás és párkapcsolati, együttélési gondok okának megfejtésében és hosszú távú megoldásában
        – Családalapítási és magzatfoganási nehézségek feloldásában
        – Gyermeknevelési kérdésekben, az adott gyermek szellemi-lelki karakterének megfelelő nevelésről való tájékozódásban
        – A testi-lelki és szellemi egészség elérésében, visszaállításában és megtartásában, az általános boldogság elérésében, és megtartásában
        – Anyagi krízisek feloldásában

        Kedvelés

      • És ahogy Szilárd mint valami vallatótiszt, szembesíti Violettát a beleszólásokkal, hogy mivel negatív gondolatai voltak Szilárddal szemben, meg is fulladt majdnem a gyerek, pedig korábban ügyesen evett egyedül… nem szabad negatív érzelmeket táplálni a férj iránt!!!
        “ebből minden kismama tanulhat, mert a gyermeknek az édesanyjától a gyermeknek az édesapjára irányuló… ellen harag a legveszélyesebb a kismamára nézve” “intenzív, már-már gyűlöletbe torkolló harag”
        “ezt az árnyék-én provokálja tulajdonképpen, mert a karmába belemászik ez az Ikrek-jellegű árnyéktudat”
        “ennyit érnek a nagyon ambíció(zu)s anyák és nők az ő győzelmeikkel a férjük fölött”
        “édesanyával ne beszéljek, amíg meg nem gyógyulok” és akkor elbőg a motor
        “semmilyen nagyobb baleset nem érte.. sőt, kisebbek se… igazából”
        áááááááááá

        Kedvelés

      • Évekkel ezelőtt hidegleléssel olvastam K. Szilárd és Szilárdné Viola durva asztrológiai elemzéseit, akkor még nem tudtam, mi a neve a bajnak. Ezek szerint még mindig nyomják.

        Kedvelés

      • Hehe! 😀

        Nem enged Vacskamatihoz írni, ezért itt kérdezem meg: az a nő a videón ilyen durván randán van szőkítve, vagy ilyen durván őszebb még nálam is, aki majd’ egy tízessel öregebb vagyok?!

        Ciki, hogy én az ilyen cikkeket és megnyilvánulásokat zsigerből átugrom? Nincs félelem bennem, hogy hatni fog rám, de időpazarlásnak tartom foglalkozni vele, nem is értem sokszor, hogy mi a fenéről akarnak beszélni.. Persze tudom, hogy nagyon jó ellenpéldák és hogy szükség van rájuk ahhoz, hogy tisztábban láthassunk.. Szóval nem tartom feleslegesnek hogy beszélünk róla, de én így érzek az ilyenekkel kapcsolatban. Egyszerűen már fájnak. (Nem, nem vagyok tökéletes, és bőven van még mit dolgozni magamon!)

        Kedvelés

      • amúgy dr Spock, aki a hetvenes években volt túl liberális, meg forradalmi azért már rég nem hivatkozási alap. Nem lehet, hogy ez a cikk mondjuk a huszas évekből való?????

        Kedvelés

      • Szornyu ez a cikk, a videot meg egy percig birtam nezni. A szor felall a hatamon ettol a fontoskodo, most bemutatjuk a rendithetetlen es egyetlenul letezo igazsagot hangszintol.

        Kedvelés

      • erről ez jutott eszembe, szerintem nagyon hasonló:
        http://anyahajo.hu/index.php/anyajegyzet3/554-ne-nyavalyogj-tanulj-meg-felnott-eletet-elni

        (egy másik bejegyzését a mamamin találtam, mint elrettentő példát, és kiváncsi voltam a többire 😀 )

        kedvenceim: “Ha a nagyi többszáz kilométerre lakik, sem fog a közeletekbe költözni, ha a férjednek nincs rá affinitása, akkor nem fog segíteni csak azért, mert gyereked született. Akár panaszkodsz, akár nem. Ezt például érdemes tudomásul venni. A napok eltelnek akkor is, ha szapulod őket és sajnáltatod magad, de eltelhetnek úgy is, ha a segítségük hiánya okozta űrt értelmesen feltöltöd.”
        “Ahogy a felnőtt embernek is reggeli-ebéd és a vacsora határozza meg a napjait, úgy a kisbabának, kisgyereknek is. A kiegyensúlyozott táplálkozás nem csak a minőséget, de a rendszerességet is jelenti!

        Ha ezt az első pár hétben kialakítottad, még nem jelenti azt, hogy innentől kezdve óramű pontosságra így működik. Felboríthatja a hasfájás, a frontok, a nyűgösebb napok. DE neked, mint szülőnek lesz egy „órarended”, amihez alakíthatod a napod. Nagyjából tudsz kalkulálni. A gyerek nem ismeri az órát, de te igen. Te már megszoktad, hogy napi rutinok követik egymást. Ő még nem. Ha ahhoz szoktatod, rendszer van az életetekben, akkor neki is ez lesz a normális és te nem kattansz meg a napok kiszámíthatatlanságától.”

        “Este kilenctől aztán addig dolgozom, vagy befejezem a vasalást, amíg bírom. Alkalmanként éjjel kettőig. Mégsem panaszkodom, mert így jut mindenre időm – egy ilyen tartalmasan eltöltött nap után pedig az sem zavar, ha a férjem nem úgy segít, ahogy elvárnám. Annál nagyobb elégedettséggel pedig nem tölt el semmi, hogy mind a gyerekek, mind a munka, mind a háziasszonyi feladataim rendben vannak.”

        Kedvelés

      • gonoszság az ilyeneket író nőknek valóban ilyen életet kívánni?

        Kedvelés

      • Szerintem ez elég tipikus…. ez úgy szokott lenni az ilyen nőkkel, hogy én sajnálom őt, ő meg engem. 😀

        Kedvelés

      • Ide enged még hozzászólni.
        Elkezdtem olvasni a szöveget, nem bírtam.
        Aztán néztem a videókat, és lehet, egyedül vagyok ezzel, de mélységesen sajnálom az asszonyt és a gyerekeket is. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy azok a kölkök ilyen családban nőnek föl.
        Nekem ez megrázó, és sírni tudnék. 😦

        Kedvelés

    • Itt most komolyan a gyerekverést propagálják? Azoknak a gyerekeknek a verését, akik “14 éves korukig nem képesen önállóan dönteni”. És ettől a veréstől engedelmes lesz.
      Na ne szórakozzunk. Tegye fel a kezét, aki ismer olyan felnőttet, akit ezzel a mentalitással neveltek. Az én kezem magasan, az eredmény ijesztő.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Megint sikerült az emberi lélek éjsötét bugyraiba tekintenünk. Én is ismerek ilyeneket, meg a gyerekeiket is, tényleg ijesztő, mennyire átadják ezt a mentalitást akaratuk ellenére.
        Most a lányok sulijában alakul megint egy pofozkodásos eset (nem gyerek-gyerek, hanem gyerek-tanár…), és megint, mint a múltkorinál, maga a szülő az, aki azt mondja, hogy nem nagy gáz, ha a tízéves gyerekét megpofozza a tantónéni, ő is szokta otthon.
        Én is voltam olyan állapotban, hogy rávertem a gyerekre, utána, mikor jobban lettem öt perc múlva, és elintéztük egymással a dolgot, azzal mentettem fel magam, hogy még mindig jobb így, egy hirtelen fenékre verés és a közvetlen azutáni könnyes kibékülés drámáját megélni, katarzisostul, mint nekem anno a tizenéven át tartó verbális agressziót és érzelmi elhanyagolást. De ez egyszeri alkalom volt, 19 össz-évnyi gyereknevelésre és három gyerekre. És nem gyártottam hozzá ideológiát, mert nem lett második eset. (Keresztény ideológiát meg pláne nem, lásd: „Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.” (Péld.23:13-14)
        Ja, a hisztizős gyereket meg hagytam feküdni ordítva a Moszkva tér közepén, hamar megunják ám.

        Kedvelés

      • Mit élhetett át a férj mellett az előző feleség, ha 4 gyermekét hátrahagyva tudott csak elmenekülni? A férj így ír az előző házassága tönkremeneteléről, amihez neki, a nagyszerű metafizikus-asztrológusnak természetesen semmi köze.:
        ““ A volt-feleségem egy olyan, a horoszkópjában nem látható, tehát nem vele született és így a sors-képletében egyáltalán nem is szereplő, hanem az édesanyja helytelen spirituális mentalitása, nevelése és család-kezelése által indukált, szerelmi és szexuális másságra való vágyódási, valamint férfi- és apaellenességi un. szerzett karmát, és egy olyan, előlem mindvégig elrejtett sötét családi titkot is hordott az aurájában, amely a vele született család- és anyaságellenes (Rák és négyes horoszkópház) és spirituális újjászületés-ellenes (Halak és VIII. horoszkópház) karmájával egyesülve, azokat a háttérből srófolva, kétszer is, a realitás-érzékelés teljes elvesztésének az állapotába juttatta az ilyenkor mindig kétségbeesett, családon kivüli szerelmi vágyakkal párosuló misztikus egzaltációba boruló négy gyermekes családanyát, hogy a második mentális kizökkenése és a csaldi kötelességek és felelősségek elől való ámokfutás szerű elmenekülése olyan erkölcsi labirintusba és velem és a gyermekekkel szemben is, ellenségesen viselkedő öntudati krízisbe (agressziv mentalitásba) juttata, amelyből 11. hónapig képtelennek bizonyult kijútni, hogy 2OO9 karácsonya előtt egy héttel, kénytelen voltam a régi családom felbomlásának a tényét elfogadni.De nem sokkal ezután, a sors ajánékaként, illetve az én családi egység-őrzési törekvéseimmel valamint az általános spirituális alapállásommal és az egyetemes törvényekkel is összhangban, egy új, immár teljesen tisztázott morális alapokon álló család létrehozására nyílt lehetőség.
        A régi család újraegyesítésére vonatkozó, másodszori, de ezúttal immár csak négy hónapig tartó, meddő várakozás és reménykedés után tehát, kénytelen voltam elfogadni a volt feleségemnek, Kozma Emőkének a családhoz- és a családba való visszatérésének a gondolatára vonatkozó végleges elhárítását, és a nálam levő gyermekek mellé egy un. bébiszittert keresni. Nos, ez, a hozzánk bébiszitterkedésre, valamint kauzális-asztrológiai ismertszerzésre érkező nagyszerű és felelősség-szerető ember, akit a gyermekekkel együtt néhány hét alatt a szívembe fogadtam, az igazi lelki társamnak bizonyult, és ma együtt neveljük és gondozzuk a három egyértelműen és határozottan engem választó, és nálam marandni akaró, és immár a világi törvénykezés szerint is, az én szülői gondozásomra bízott gyermekeket.”

        Kedvelés

      • Nobozmeg… ebbe belecsavarodott az agyam. Annak az első mondatnak úgy tűnt, sose lesz vége. Ennek az egésznek annyi a lényege, hogy a nejem lelépett, én összejöttem a bébiszitterrel és most jó. Az előzményt homály fedi. Gratulálok!

        Kedvelés

    • Engem azért bosszant, hogy még a gyerekszámot is belekeveri, mert nagyon sokan azt gondolják, hogy egy bizonyos szám fölött már minden szülő keze eljár, mert ” a mennyiség a minőség rovására megy”. És közben ez nem igaz: Az erőszakmentes nevelés nem családmodell függő. Léteznek vert egyke gyerekek is, és ismerek hatgyerekes családot is, ahol soha nem fenyítik a gyerekeket.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  25. Még nem tudom, hogy akarok-e, de valamiért úgy érzem, hogy lesz gyerekem (pedig az intuíciót, mint eszközt, sosem tudtam kezelni, csak a használati utasítását olvastam). Ha lesz, öreg kismama leszek, a gyerek pedig nem az én folytatásom, hanem egy új univerzum lesz. Ez az elmélet.
    Leendő apa még sehol, de bármikor előkerülhet.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Apáknak ér megszólalni?

    Én-közlést szeretnék írni, nem akarok normatív lenni semmiben…

    Mindkét gyerekem születésekor rettegtem. A terapeutám szerint nem volt a lelkem kész a gyerekvállalásra… vsz… nem tudom… ha mélyen átgondolom, attól féltem, hogy boldogtalan gyerekeket nevelek majd… akartam-e őket, és miért? Igen, akartam… azt hittem, ez a legnagyobb ajándék, ami érhet az életben… álmodoztam sokat, hogy milyen lesz… nem olyan lett… amiben hittem, hogy együtt neveljük, az teljes mértékben összeomlott… a vicc viszont az, hogy azóta sem hiszek másban, csak tudomásul vettem, hogy ez összeomlott… most párhuzamos történet… az én értékrendem, rendem vagy rendetlenségem az idő felében, az övé a másik felében… nem tudom, mi lesz, max. reménykedem, hogy túlélik és egészségesek lesznek, de ebben rendszert ugyan nem látok… a dolgok egyszerűen vannak, és valahogy majd lesz.

    Tudom, hogy nem a legtudatosabb döntés ez, de mindig ez volt bennem, hogy alapvetően szeretem őket, és képesnek érzem magam szeretni őket, akkor OLYAN nagy baj nem lehet… valahogy majd lesz…

    Még reflektálnék az elvált férfiak gyerekei témában arra, hogy az a felállás, hogy az új társnak gyereke van az előző házasságából egyre gyakoribb, elég csak a válási statisztikákat megnézni. Imádni és pótmamáskodni vagy -papáskodni nem kell, főleg, ha a biológiai szülő határozottan része kíván lenni a gyerek életének, akkor még tolakodásnak is számít… de, akit szeretek, annak a gyerekét, aki annyi mindenben rá hasonlít, szintén szerethetőnek és elfogadhatónak tartom, ugyanakkor a partner feltétlen elfogadása implikálja a gyerekek elfogadását is. A maritális piacon jelenleg a 85-nél korábbi évjárat példányai javarészt már csak használt állapotban kaphatók, az alig vagy egyáltalán nem használtak nem eladók, vagy gyártási hibásak, ezért aki ilyen példányok között keres, az az 1-2 gyerek az előző házasságból témát komolyan kell, hogy kezelje… arról nem is beszélve, hogy ha gyerektartás is van, az ilyen példányok teljesítménye -25-30 %, ami a családfenntartást illeti…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem tetszik ez a “valahogy majd lesz” hozzáállás. Ami rajtad múlik, megteszed, ami meg nem, az nem a te felelősséged.
      Ha az emberek csak úgy vállalnának gyereket, hogy kvázi biztosítást kötnének a párkapcsolatuk tartósságára, az anyagi viszonyokra, betegségre, háborúra satöbbi, akkor már rég kihalt volna az emberiség. Viszont látok jó példákat mozaik családokra, ahol mindenki normálisan kezeli a helyzetet. És ez sem gyorsuló életünk rohamosan változó körülményeinek ősi értékekben hinni képes magyar anyák és apák részéről undorodva megvetendő találmánya, mert brit tudósok is megállapították, hogy Emese ősanyánk és Árpád apánk idejében is volt már mozaik-család, esetleg akkor nem a válás, hanem a nők gyermekágyban való sajnálatos elhalálozása miatt…
      Én nem ismerek olyan nőket, akiket egy párkapcsolattól visszatartana az a mínusz 30%, de elhiszem, hogy van ilyen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Egyházi egyetem, szociológiatanárnő: “jaj, azok a szööörnyű mozaikcsaládok…” egy fintor kíséretében.

        Kedvelés

    • Csineva, miért gondolod, hogy KELL szeretnem a partnerem gyerekét? Ez számomra ugyanazt jelenti, mintha az anyját, apját, testvérét is szeretnem kellene. Miért? Más ember, más személyiség, teljesen mindegy. hogy gyerek vagy idős, attól, hogy a szerelmem hozzátartozója, nem lesz a szívem csücske. A szeretet nem lehet should, ez zsigeri érzés, nem erőszakolható, nem eldönthető kérdés.

      Amit pedig a piaci szemléletű párválasztásról írsz, bármennyire is értem, hogy humornak szántad, nem vicces, különösen a “családfenntartást illető teljesítmény”. Melyik családra gondolsz? Vagy az új párral alkotott család csak másodlagos lehet?

      Egyébként meg az van, hogy ha valaki nem nyitott az egyedülálló apukákra, anyukákra, akkor azt nem tudod azzal presszionálni, hogy márpedig meg kell alkudni, mert nincs más a piacon, csak használt, csökkent teljesítményű példány.

      Ha nincs, akkor maradunk egyedül. Nem kötelező a párban élni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ilyen helyzetben nincs elsődleges és másodlagos… nálam pl. bírósági végzés van, amit nem vitatnak, hanem végrehajtanak. A fizetésem 30%-át automatikusan utalják a volt nejemnek. Ergó az új nejem – ha lesz – tudomásul kell vegye, hogy a gyerekeim 26 éves koráig legkésőbb ez az összeg nem is létezik számunkra. Ez nem viszonyulás kérdése, ez tény.
        És nem presszionáltam senkit, csak realista vagyok: túl sok gyerektelen harmincas szingli pasi nem futkározik, legtöbbjüknek van kapcsolata a gyerekeikkel, nem kell őket szeretni, nem kell imádni, csak a kérdést kell tudni kezelni… már ha nem akar valaki gonosz mostoha lenni… és igen, aki nem tudja kezelni, inkább marad egyedül… ez teljesen elfogadható… én csak annyit mondtam, hogy ha szeretek egy nőt, nem látom, miért ne fogadnám el – ÉN – azt a gyermeket, aki annyi mindenben hasonlít rá, főleg, ha a határokat és hatásköröket megfelelően átbeszéltük és tisztáztuk. Hasonlóképpen remélem, hogy az új párom engem is elfogad úgy, hogy ezeket megfelelően tisztáztuk.

        Kedvelés

      • hogy megnyugtassalak: az én ex-pasim három gyereknek küldte haza a gyerektartást, néha bevásárolt (kaját), a többit meg szépen elitta. aztán egyre többet. kaját hitelbe vásárolt, a kölyköknek néha nem küldött.
        ezzel együtt mégis elfogadtam. néha én paráztam, hogy küldött-e haza a gyerekeknek. az “új” családja semmi anyagi hasznát nem látta. (az én fizetésemből éltünk.) ellenben segített, részt vállalt a házimunkában, mosott, főzött, teregetett, takarított, mosogatott, nevelgette az én gyerekemet meg a közöset. aztán mégsem volt jó…
        tehát van esély olyan új nejre, aki tudomásul veszi — mitöbb, negyvenesre is. de mért fetétlenül nej?
        egyébként a gyerekelfogadás nem ennyire egyoldalú: nem neked KELL elfogadnod, hanem oda-vissza kapcsolat ez is. ha ő/ők elfogadnak, akkor van esélyed. különben labdába se rúgsz. de hogy ez milyen idealista duma volt! (ha hasonlít/anak Őrá, akkor elfogadom.) mi van, ha nem? ha vmelyik sunyi, hazug, zárkózott, utál téged stb.

        Kedvelés

      • ribizli… miért feltétlenül nej? Egy lelkésznek meddig néznének egy házasságon kívüli kapcsolatot? Egyébként a kommentemben nem volt HA… feltételezem, hogy valamiben az anyjukra-apjukra is hasonlítanak, és mivel én a másikat szeretem, a gyerekét is elfogadom… régen mondták, hogy ha kellett a tehén, kelljen a borja is… ez most már ejszen a bikára is igaz. Egyébként a gyerektartás és a másik gyerek soha nem lehet kifogás, ürügy, hogy a kapcsolat anyagi vonzata alól kihúzd magad, akár férfi vagy, akár nő. Nekem a világon a legtermészetesebb dolognak tűnik, hogy a gyermekeimet támogatom, amennyiben tudom, de ha lesz új házasságom, a támogatás mértékét (a kötelezőn felül, esetleg) már alaposan megbeszélem az új párommal, hisz az már a közös háztartásunkat terheli… bár, ahogy hallottam sok helyen nincs is közös költségvetés…

        Kedvelés

    • Nem értem az utolsó bekezdésed metaforáját. Én simán el tudok képzelni olyan hosszú távú és fontos kapcsolatot a magam életében is, amelyikből teljesen kihagyjuk a gyerekeket, nem játszunk családot, nem élünk együtt. Mondhatnók, én erre szavaznék, ha valaha. A másik nyakába ezt az egészet, emlékestül, hisztikkel nem akarnám.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igazad van. Ki kéne látnom jobban a saját frameworkom mögül. Gondolom, megérted, hogy hosszútávú kapcsolatot magamnak csak házasságban képzelhetek el… családban… ott pedig, ha az második, számolni kell azzal, hogy az elsővel kapcsolatos kötelezettségek lefoglalják az erőforrások egy részét… ezt kell tudni elfogadni az új partnernek… azon pedig szükséges dolgozni,

        Kedvelés

      • Nem KELL tudni elfogadni. Részéről ez nagy áldozat, nem kötelesség. Hálával tartozol neki, ha gyerekestül, gyerektartásostul (!!) elfogad, ha szül úgy gyereket, hogy nem választhatja meg a testvéreit, ha képes a szíve egy részébe másnak a gyerekeit befogadni, ha hajlandó egy ex befolyásával együttélni, a köztetek lévő feszültséget a maga bőrén érezni évtizedekig. Rendkívül megterhelő a más életének következményeit ÖNKÉNT elviselni. Sokan képesek rá egyébként, de ez ajándék, nem feladat.

        Kedvelés

      • Értem, és nagyon sokszor kifejeztem neki, és ki is fogom, hogy mennyire jól esik, hogy elfogad a gyerekekkel EGYÜTT. A KELL arra vonatkozott, hogy egyszerűen kapcsolt áru vagyok, és ezen csak önmagam feladásával tudnék változtatni. Ha elfelejteném őket, lemondanék róluk, akkor már nem az lennék, aki vagyok, és akkor már az is kérdés, hogy akkor már vágyna-e rám, én lennék-e az álompasi vagy mittudomén neki. Nehéz kérdések ezek, kényszer nincs, a disznótor nem erőszak, de a gyermekeket kidobni és elfelejteni nem lehet… egyszerűen nem… tehát, ha kellett a tehén, kelljen a borja is, vagyis a bika… na, de ez olyan hülye analógia, hogy felejtsük el. Should nincs, de a két gyermek az két lovely bare infinitive… ez van.

        Kedvelés

  27. Az én esetem egyszerű. Mindig béna voltam a gyerekekkel, mert ahogy felnőttem, sosem akadtak az utamba kisebbek, azt sem tudtam, hogyan kell hozzájuk szólni. Nem tudtam magam elképzelni kisgyerekek közelében. Anyámmal sem volt jó a viszonyom, és nem voltam elég magabiztos, hogy nem rontanám el (én is) a gyereknevelést, és nem akartam gyerekeket. Végül először a húgomnak lett, de addigra már bennem is motoszkált valami, és láttam, hogy azért nem annyira vészes a dolog. És a (még nem) férjem felfogása a családról is tetszett, az ő családjában kicsit más ez a kötelék, mint nálunk. Úgy gondoltam, egész jó dolog is lehet, ha az ember családban él, és vágyni kezdtem rá. Szóval nem gyerekre, hanem családra. Két gyerek jött hamar egymás után, de még úgy éreztem, nem kerek a családunk, és ebben egyet értettünk a férjemmel. Így lett a harmadik gyerek, és így már jók vagyunk.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  28. Én bizonyítani akartam, hogy _végre_ elismerjék, igen, ezt jól csináltad… korábban soha semmi nem volt elég, vagy elég jó, a diploma, a haladás a munkahelyi létrán, semmi. Gondoltam, akkor majd én megmutatom, hogy kell ezt az anyaságosdit jól csinálni. Megszívtam. Lett két olyan gyerekem, akik finoman szólva sem egyszerű esetek, mindkettő fantasztikus és imádom őket, de mindketten kilógnak a “sablonból”, úgyhogy értük is leginkább lesajnálás a jutalmam. És kutya nehéz még így is, hogy a férjem közel egyenlően vállal a körülöttük adódó dolgokból (nem menne máshogy), fáradt vagyok és csalódott, és még csak el sem mondhatom, mert “hát te akartál gyereket…” (ezt nem az apjuk mondja)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  29. Jajj, nagyon jókat írtok! Jó olvasni a kommenteket, megnyugtat a tudat, hogy van más is, akit nem önt el az anyaság iránti vágy. Tele vagyok kérdésekkel a gyerekvállalással kapcsolatban.
    Azt tudom, hogy most nem szeretnék. Nem félek a felelősségtől, sem attól, hogy a testem megváltozik. Viszont tudom, hogy sok lemondással jár egy gyerek. Én erre nem vagyok kész. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, célokkal. Nem, nem összeegyeztethető velük a gyerekvállalás. Ez az egyik problémám a gyerekvállalással. Számomra nincs itt az ideje.
    A másik, hogy körülbelül egy éve érzem azt, hogy most élek. De igazán! És boldogan! Nekem hiába mantrázza a család, vagy barátok, hogy biológiai óra (basszus 31 leszek, mit baszogatnak?) és nem érek rá örökké, meg önző is vagyok, hogy csak magamra gondolok (ki a bánatra gondoljak? nem anyámnak szülnék, hanem magamnak: az én testem, pardon!), hát persze, ez se maradjon ki a sorból. Semmit nem érzek. Cukik a gyerekek, szeretem figyelni, ahogy nőnek, tanulnak és alakul a gondolkodásmódjuk. De nem érzem a vágyat. És mit tudom én, hogy fogom-e érezni 2 vagy 5 év múlva? Remélem, hogy a párkapcsolatomban majd mindketten vágyunk rá (egyelőre én vágyom rá kevésbé).
    De ha bennem nem érik a vágy később sem, akkor menjek a Dunának? Egyesek szerint igen, már most is nyugodtan, mert ez nem normális. Mert az lenne a normális, hogy én erre vágyjak. Azt is jobban tudják mire kellene vágynom…. Agybaj.
    Vagy vállaljam úgy is, ha nem vágyom rá tiszta szívből? Lehetek még jó anya ettől?
    Baromi nehéz ez.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • én egy olyan világról álmodok, ahol sok fiatal nő mer ilyen bátran és őszintén beszélni erről így. és majd ha elég sok fiatal nő beszél így, akkor megváltozik a norma, és nem lesz should a gyerekvállalás, és akkor majd csak annak lesz aki tényleg akar, és az is boldog lesz akinek lett és az is akinek nem, csak addig még sokszor fontos ezt leírni és olvasni. ne hagyd magad FarkasViki, nagyon szurkolok neked!!!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is 31 vagyok (na jó, múltam ősszel), és én sem érzem úgy, hogy lemaradtam volna a cuccról, igaz, anyám meg nagyanyám sem szült 38 éves kora előtt. De én nagyon irigylem azokat, akik már huszonegynehány évesen megtalálták azt a nexust, hogy gyerekük lehetett. Hogy annyira szerelmesek voltak, és annyira szerették őket. Én ezt még nem éltem át, de persze nagyon szeretném.

        Igen, biztos volt köztük, ami elmúlt vagy hazugság volt, de ettől függetlenül nyilván csoda lehet újra felfedezni a világot, egy újszülött szemeivel. Ráébredni, rákérdezni mindenre, másképpen látni. Gyengéden és törődve átadni a tudást, amit megszereztünk, és tanulni abból, amit minden új generáció hoz magával (és amiből a lázongások és forradalmak is születnek, persze :)). És persze gondoskodni, teremteni az anyagban.

        Szerintem ezekért a dolgokért érdemes gyereket hozni a világra, és nekem valahogy annyira furcsa és idegen, amikor valaki egy (rossz) kapcsolatot akar elnyújtani közös porontyokkal. A rossz kapcsolatokból menekül az ember, nem duplázza, triplázza a szenvedést. A társadalmi nyomást sem értem: persze, hogy sokan bántottak már engem is, mert nem kötöttem össze az életemet egy felszínen kedves és helyes emberkével, akikkel nem közös a sorsunk, és szültem gyerekeket.. de én ezt félelemből vagy nyomás alatt nem tudtam, nem tudnám soha megtenni.

        Ha mindabból nem lehet, amit fentebb leírtam, akkor élni fogok nélküle. Nem könnyen, de fogok. Nem akarok olyan abszolút észosztós kijelentéseket tenni, hogy “aki szeretethiányból és magánya miatt mindenáron gyereket akar, akár egyedül is, az önző”, mert nem tudhatom, nem látok bele más életébe. A sajátomban itt és most értelmetlennek és önzésnek tűnne, ezért számomra ez nem opció.

        Aki meg úgy dönt, hogy soha nem, mert nincs vágya rá, azt becsülni és támogatni kell épp úgy, mint az anyákat: szembe menni a fősodorral nem könnyű, de mindenkinek joga van hozzá.

        Kedvelés

      • “aki szeretethiányból és magánya miatt mindenáron gyereket akar, akár egyedül is, az önző” – most akkor ki az önző, aki szül, vagy aki nem? 😀 Gyanús, lehet, hogy itt nem is a gyerek a lényeg?? Hm. Esetleg a nők röghöz (férfihoz) kötése a cél? Mi a véleményetek?

        Kedvelés

      • Ebben az a durva számomra, hogy minden esetben a nő, a potenciális anya lesz az önzőnek titulálva.
        Ha úgy dönt, hogy ő egyedül vállal gyereket, akkor azért nevezik önzőnek, mert a saját-, gyerek iránti vágyától vezérelve lesz anya. Ha pedig nem akar gyereket, akkor meg azért nevezik önzőnek, mert magára gondol (itt is) és nem arra, hogy a család szaporodjon (elvégre ez az ő feladata, mert hát mi másra is jó egy nő :(), hogy az anyukája boldog nagymama legyen, hogy legyen unokatestvér, stb. Hiszen a gyereket akkor is vállalnia kellene, ha másban épp boldogabb, mint a gyerekvállalásban.
        Így, vagy úgy, de mindig mi vagyunk önzőnek nevezve. Gyerekkérdéstől függetlenül. Azért mert magunkat helyezzük előbbre az elvárásoknál.

        Kedvelés

    • Köszönöm Nektek! Nagyon jól esik, hogy ezt írjátok.
      Én jól érzem magam, ahogy vagyok. Csak tényleg nehéz megélni, hogy a környzetemben ez a gyerekkérdés a központi téma. És bár lepereg rólam már ez a sok baromság, amivel rágják a fülem, azért néha belém hasít, hogy rendben van-e ez így? Mert annyira sokszor és régóta hallom, hogy a gyerekre vágyni kéne – az a normális, hogy néha önkéntelenül is önvizsgálatot tartok, hogy tényleg nem? Még mindig nem? És hát nem. Csak nem jön az érzés, nincs mit tenni. Akár ufó vagyok emiatt, akár nem.
      Viszont jönnek a kérdések.
      Mikor akartok gyereket? Na jó most nem, de azért majd 2 év múlva ugye igen?! (tudja a tök mi lesz 2 év múlva) Jó lenne ennek itt egy unokatestvér/játszópajtás, tudod? Nővére van a párodnak? -hála, isten, akkor neked nem kell majd annyit szülnöd. (mármint mennyit? és ha a pasim nővérének nem lesz egy gyereke sem, akkor én szüljek hatot, vagy hogy van ez?!) Úgy örülne egy unokának…
      És a kedvencem, amikor jön “a gyerek a legnagyobb ajándék” szöveg. (hogy nem sül ki a szemük a képmutatástól….)
      Ezzel is szemléltetvén, hogy gyereket szülni, az már etwas! Majd ha ezt teljesítem, beszélhetek. Az hogy én mit dolgozom, mit tanulok még, maraton futok-e, vagy saját cégen töröm a fejem, az nem érdekli őket. Szülsz, vagy nem szülsz?! Ez itt a kérdés mindig. 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • gyereket szülni nem etwas 🙂
        attól kezdve megszűnsz te, s jó hosszú ideig nem is leszel. hatalmas lemondás, ami — ha előtte nem éltél elég töményen — rendesen felemészt.
        még semmiről nem maradtál le. az elsőt 33 évesen, a másodikat majdnem 40 évesen szültem, s egyiknél sem jutott eszembe, hogy én milyen vén vagyok. akkor jött el az ideje. sosem féltem, hogy lekésem. s azt magasról leszartam, ki mint vélekedik életvitelemről.
        az első gyereknél a férjemmel kapcsolatban volt valamiféle rózsaszín köd, hogy majd szövetség lesz, összetartás stb., de ennek nagyon hamar vége szakadt. hét éve kizárólag magamra vagyok utalva. nem rossz ez. közben még álmodoztam partnerről, fel is tűnt egy igéret a láthatáron, de nagy önbecsapás volt. 38 évesen akkora naiva bírtam lenni, hogy az ritkaság!

        Kedvelés

      • “attól kezdve megszűnsz te, s jó hosszú ideig nem is leszel. hatalmas lemondás, ami — ha előtte nem éltél elég töményen — rendesen felemészt.”

        Köszönöm, ribizli, hogy ezt leírtad! Emiatt nem / sem akarom.
        Meg, mert nem vágyom rá. Nem tudom reális-e várni, hogy ez a vágy majd jön.(ezzel is tele van beszélve mindenki feje – erős a marketing) Lehet, hogy sosem jön. És lehet, hogy ez is egy olyan dolog, mint az “anyai ösztön”, ahogy hirlando írta fentebb egy kommentben.

        Kedvelés

      • Igen, ott a pont. Hogy ha előtte töményen éltél. Azt hiszem, nekem azért is nem volt nagy lemondás, mert 26 éves koromban voltak már olyan tapasztalataim mindenféle téren, hogy nem éreztem lemondásnak otthon maradni, inkább olyan volt, mint egy vakáció. Egy gyerekkel otthon, nem kell dolgozni, hurrá. Nekem min. 2 évig tartott az eufória.

        Kedvelés

    • Szerintem nem attol lesz valaki jo anya, hogy vagyik-e a gyerekre, vagy sem.
      Van, aki vagyik ra, aztan, amikor meg ott van ez a rajongas atfordul.
      Szerintem ne aggodj ezen, de valoban jobb ugy vallalni, hogy akartad. talan feldolgozni konnyebb.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm.
        Nem akarom túlmisztifikálni ezt a vágy dolgot. Csak tudod, amikor hallod, hogy így akarta, úgy vágyott rá, és pláne, hogy mennyire “várták a babát”, akkor komolyan nem értem, mi ez? És akkor most reális erre az érzésre várnom, vagy ez tök egyedi és lehet, hogy nekem ilyen nem lesz? Vagy várjuk, mint a karácsonyt, aztán majd eljön és kész 🙂
        De értem, amit írsz és persze nem ennek a függvénye ki lesz jó anya.

        Kedvelés

      • szerintem egyedi. nekem kb 22 evesen volt ez az elemi vagy a gyerek utan, akkor nem voltak megfelelok a korulmenyek. 28 voltam amikor az elsot szultem, teljesen racionalis megfontolasbol. a masodik is racionalis dontes volt, ahogy az is hogy nem lesz harmadik.

        Kedvelés

  30. A testem, mint kiderult (negy kolyok, tlejesen siman fogant, ikrek is vannak, gyorsan, elmenydusan, kellemsen szultem mindegyiket ) nagyon is alkalmas erre. Talan ezert lettek?

    Mert alapvetoen nagyon fius, nagyon eletet elo, nagyonkalandor vagyok, voltam. Total alkalmatlan anya.

    Nezegtem a regi kepeket, videot es ugyanezt latom. A gyerekeim mellettem elo, szveren, autonom emebrek. Na de mar egy evesen is? Ugy tunik. (Az egyik videon konkreten a fejere ejtem az elso szulottet, majd amikot sir kozlom vele, hogy menj apahoz, o biztos megvigasztal. Nyilvan az lehetett e mogott, hogy az en vigaszomat nem fogadja kitoro orommel, hiszen en ejtettem el. Na de akkor os!)
    Egy masik videon megyek gyonyoruen sminkben, feszes farmerben, udvozlom a baratokat. Kirobbano formaban vagyok (eloszor azt hittem, hogy meg ez egy fosulis, anyasagom elotti video lesz).aztan a kamera rakozelit a lanyomra, aki a hatterben , mogottem, edesen(o is csinos volt na na!) toporog utanam. Uristen! Szornyu egy noszemely, es az en vagyok!

    Egybkent szeretem oket. Nagyon. 24 eves korom ota anya vagyok. Nincs egy percem sem amikor nem veszem vegig melyik hol van, mit csinal, be va e kenve 🙂
    Teszem a dolgom, egy hatalmas logisztika az eletem. Megoldando feladatok, problemak.

    Kozben felnottek, felnonek. Talan nagy kart nem okoztam eddig meg…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon jó, hogy látod magad, de a túl nagy lelkiismeret furdalás még gyilkosabb szerintem. Egyébként pedig köszi az őszinteségedet. Nagyon ritkán érzem azt egy internetes fórumon, hogy a rózsaszirmú szóvirágok, vagy a durva beszólások mögött hol az ember. Nekem borzasztó nagy lelkiismeret furdalást okoz az, hogy nem tudok igazi jó, kötődő anya lenni. hasonlít.. Többet most nem szeretnék erről írni, de ami talán jó, – nem tudom neked vannak e olyan pillanataid, hogy iszonyatosan nagyokat
      röhögtök folyik a könnyetek a vígságtól. Szerintem ez az egy olyan jó dolog van, ami megmarad az én fiamnak. A többi felejthető (vagy nem )…..

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Egyik delutan autoztunk haza. Ket fiammal. A kicsi levette a zoknijat es azt mondja, mindjart, varjal, kiveszem a zoknikoszt.
        Ja, jo csinald, de vidd el a baratjahoz alekoszhoz is.
        Hatalmas rohoges.

        Kedvelés

  31. Nagyon jó téma, érdekes hozzászólások.
    Nekem még nincs gyerekem, de szeretnék, ugyanakkor megrémiszt, hogy a sok öröm mellett mennyi lemondással jár a gyerkőc. Bennem nagyon erős a szabadságvágy, nem tudom hogy hogy hatna ez a gyerekes létre.

    Elgondolkodtam míg titeket olvastalak, hogy mennyire ketyeg bennem az óra (elmúltam már harminc, jócskán) és nem is tudom…érdekes ez…emlékszem a húszas éveim vége felé nagyon vágytam gyerekre, visszatérő álmom volt hogy szoptatok (mondjuk ez a téma tényleg izgat, hogy az vajon milyen érzés:) aztán elmúlt, mostanában állapítottam meg, hogy jééé vajon miért nem vágyom rá, erre összefutottam egy régi barátnőmmel, karján egy két éves gyerek, és akkor azért belémmart az érzés, hogy jaj, nekem miért nincs még…
    Mert igen, igen, azért az az érzés, amikor egy csecsemő elalszik a mellkasodon, a pici teste teljesen elernyed, na meg az az illat, az tényleg mámoros, nem tagadom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • bennem teng a szabadságvágy és idővel csak fokozódik és fokozódott, ugyanakkor ezen a téren nem érzem a gyerekek csonkítását az életemen. igaz, ami előttük evidencia volt, ahhoz ma tornáztatnom kell a szervezőkészségemet. és lételem a támogató családi háttér és a megélős, odatevős férj (aki persze behajtaná ennek árát, ha hagynám, de ez már más tészta)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  32. Mindent leírtak már a kedves kommentelőtársak, ami izgi volt, én csak úgy szültem bele a vakvilágba gondolkodás nélkül, volt hozzá apuka-alapanyag férj, fedél, pénz, támogatás a rokonságtól, lelkesedés, karrier- és becsvágy teljes hiánya, megfelelő genetika, dúla, bába, fórum, hordozó, mobilitás, hepinessz.
    Jó arra gondolni, hogy folytatódunk a férjemmel közösen valamiben, illetve hogy ezek a folytatódások szuverén létezési formák is, szupercuki verzióban.
    Az, hogy nem vagyok olyan jó anya, mint amilyennek elképzeltem magam, először megdöbbentett és letaglózott, most már igyekezés van, hogy túljutva az önismereti trip okozta első sokkon, elkezdjek dolgozni magamon.
    Ezzel együtt is a gyerekvállalásom az benne van a flow-élményemben, velük együtt halad az életem arra, amerre szeretném.

    Bár mindenkinek ilyen egyszerű lenne…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  33. Én olyan gyerekeket kaptam, akiknek az anyukájuk kiadta az ultimátumot : a problémamentes válásnak nála két feltétele van: “se gyerek, se gyerektartás”.
    Hát, ez a két fiú mindig előbb hívnak fel anyák napján meg a szülinapomon, mint a sajátjaim.
    Pedig nem voltam könnyű eset, körömszakadtáig szerettem a sajátjaimat és rájuk nehezteltem a sok probléma miatt, és sajnáltam magamat, hogy minden anya ragaszkodik a gyerekéhez, csak épp ő nem képes erre…
    Nagynak éreztem őket, hisz alig lehettem volna a vér szerinti anyjuk – és csak mikor a legkisebb, a közösünk lett ugyanilyen idős,tudtam átérezni, hogy milyen kicsik is voltak ők akkor…
    Szóval ha újra kezdeném, már másképp csinálnám, de kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk.
    A gyerekek hatalmas áldozatai a felnőttek magánéleti válságainak, és mégcsak örömük sem származik belőle úgy, mint az új szerelembe felejtkező szüleiknek.
    Kétségbeesetten ragaszkodnak olyan dolgokhoz, amiről te nem is tudsz, őrült veszteségként élik meg a közös élet borulását, ami eddig nekik a mindent jelentette.
    A reménytelen szerelem érzéséhez és veszteségéhez, vagy a gyászhoz hasonlítható az érzelmi állapotuk, amit a legtöbbször megfogalmazni sem képesek.
    Megszűnik a számukra mindent jelentő, öröknek hitt családi vár, amiben eszméltek, ami a hibáival együtt is az egyetlen volt, az övék. Ahol a “hogy hasonlít az anyjára ez a gyermek” dicséret volt, és nem elmarasztalás…
    Ugyanakkor kapnak egy új partnert, aki idegen számukra, aki az apjukat az ő szemükben elszerette, akit az anyjuk szidalmaz, és aki nem tud rájuk szeretettel tekinteni, hisz “az anyja fajtája”, vagy legalábbis a nevelése.
    Méretegtik őket, ütközők, nem kellenek sem itt, sem ott. Darabokra tört kis életük mellé még ők maguk sem lesznek vállahatók, szerethetők.
    Szerintem ez egy tömény borzalom lehet számukra.
    Az én fiam kellett ugyan, de : 7 évesen kapott egy 10 és egy 13 éves bátyjat, akik beköltöztek a mi lakásunkba, ahol eddig ő volt az “elsőszülött fiú”, a “trónörökös”, és ez fenekestől borult.
    Hát ez is őrült nagy trauma lehet gyerekfejjel – de akkor, amikor ezt egy szerelem bűvében megléptem, boldogságomban eszembe se jutott, hogy neki ugyanez mit jelenthet.

    Az élet elintézte dolgainkat, a gyerekek ma ifjú felnőttként a világ legjobb testvérei körben
    – de én biztosan sokkal nagyvonalúbb, megértőbb és önzetlenebb lennék mindannyiukkal, ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  34. Úristen, micsoda történetek. Én félbehagytam délelőtt az olvasást, írtátok hogy mentek majálisozni, mi is mentünk pitypangot fújni, most végigolvastam, és itt ülök teljesen letaglózva.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  35. Engem Csineva története nagyon elgondolkodtat, főleg a reakciókkal együtt. Mennyire jó dolog, hogy mutatjuk neki kívülről, mennyire nem látja talán maga sem a motivációit, és a féltékenység és a birtoklásvágy valóban nem éppen a legjobb alap arra, hogy ezt a különös kapcsolatrendszert kezelni tudja. De eközben annyira átérzem a kínlódást is, amivel ugyanolyan apa akar maradni a gyerekeinek, mint amilyen korábban volt. Általában egyfajta eltávolodást szépen végigél az ember, ahogy nőnek a gyerekek (most az “egyfajtát” nem akarom nagyon részletezni, az önállósodás, függetlenedés bonyolult és nehéz folyamatát értem alatta), és vannak, akik ezt sem tudják gyötrődés nélkül kezelni. Ha nincs meg ez a fokozatosság, hanem egyszer csak lesz a gyerekeknek egy olyan életük, ami felett semmi ellenőrzésünk és kontrollunk nem lehet, egy kis szenvedést tényleg engedjünk már meg, legalábbis a szavak szintjén, hogy el lehessen mondani, mivel birkózik. Ha elválnék, és a volt férjem új párja el akarni menni a szülői körökre, meg az ünnepekre, nekem is borzasztó rosszul esne. Igaz, átgondolnám, és valószínűleg nem tiltanám meg neki kategórikusan, de borzasztóan szenvednék a dologtól, hiába mantráznám magamnak, hogy nem ez számít igazán.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  36. Most jó pàr napig nem tudtam hozzászólni, csak olvastam, és persze százezer dolog eszembe jutott.
    Egy részét már leírtátok, bocs, ha ismétlek.
    Gyerekvállalás ellen:
    – elveszted a személyes szabadságod (nem, nem mehetsz oda és akkor, amikor és ahova akarsz, nem olvashatsz nyugodtan egy könyvet, mert sír, éhes, beteg, stb stb – ezt ti mindannyian jobban tudjátok, mert megtapasztaltátok)
    – elveszted az idő feletti kontrollt (minden a gyerek igényeihez igazodik, még akkor is, ha lazán kezeled az anyasagot, de akkor is vannak a dolgok, amit meg kell tenni – etet, itat, pelenkáz, altat stb)
    – anyagi függésbe kerülsz az apjától (vagy valaki mástól). Persze vissza lehet menni dolgozni, meg gyes, de azért nézzünk szembe a ténnyel: anyagilag kiszolgáltatott leszel. Azért is, mert már nem csak magadról kell gondoskodni, hanem a gyerekről is (ha beüt bármi krach, amit sosem lehet kizárni).
    – még a saját testedet is beáldozod, a terhesség, szoptatás, stb stb nem mindenkinek megy egyszerűen, és dalolva. És senki nem garantálja, hogy neked jól fog menni.
    – eszméletlen türelem kell hozzá, és egyszerűen nem hiszem el (ezt mondhatja bárki bármilyen meggyőzően, sajnálom, nem hiszem el), hogy bárki felnőtt embernek jól esik 680-szor felolvasni a boribont (vagy mi a mostani mesehepp), vagy 2500-szor elmondani, hogy a konnektorba nem szabad belenyúlni.
    Összességében nagy kicseszés a nőkkel, hogy a természet /Isten (kinek mi, meggyőződése szerint) rájuk rótta a szülés feladatát. Egyben ez a kulcsa, origója annak az egyenlőtlen rendszernek, amitől mi mindannyian szenvedünk (még ha nem is ismerjük fel). És harcolhatunk, amíg csak akarunk, ezt nehéz lesz egyenlővé tenni.
    Mellette:
    – biztos nagy élmény a kicsi gyerek testi közelsége, meg a nagyé is :), a szeretete
    – a nevelés is, a fejlődésének figyelemmel kísérése (már ha tényleg nem veszted el az eszed a 2500 “ne nyúlj a konnektorba” felszólítás mellett).

    De van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez, amit a nőktől elvárnak, hogy “vágyjon a családra”, hogy érezze a “nekem a gyerek kell” érzést, ez mind mind eszköz az elnyomására.

    És az, hogy sok nő mélyebb elemzés nélkül “családra vágyik”, az annak a kifejeződése is, hogy más területen nincsen soha sikerélményük. A testük sosem elég jó, a munkában, tanulásban mindig jobbak a férfiak (többet keresnek, okoabbak, ügyesebbek), semmiben nem elég kompetensek, mert a mellettük álló férfiak mondják meg a tutit, vagy ha nem, akkor állandó küzdelem az életük. Tehát ebben a helyzetben az egyetlen olyan pont, ahol egy nő kiélheti a kompetenciérzését, az a gyerek. (Ezért kattannak rá annyian önigazoláskent, minden lemondás indokaként a gyerekeikre, az igényeikre).
    Én ezért szoktam nagyon erős kétellyel hallgatni azt a sok nőt, aki folyamatosan magyarázza azt, hogy neki mennyire jó, hogy lemondott mindenről, és most csak otthon van a gyerekkel. Ezzel párhuzamosan látom a 10 évvel későbbi fázist is (az idősebbeknél) válás, elromlott házasság, szenvedés, harc, hogy valahogy kikászálódjon belőle. Ez nagyon ijesztő.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “És az, hogy sok nő mélyebb elemzés nélkül “családra vágyik”, az annak a kifejeződése is, hogy más területen nincsen soha sikerélményük.” A Ha a nő dolgozik posztnál beszéltünk erről. Rengeteg nőre a sikerélmény hiánya nem érvényes. Vannak, akik jól szituáltak és kompetensek életük fontos területein. És mégis, a jeges rémület szorítja össze a szívüket a gondolatra, hogy ha nem lesz férjük és gyerekük, méghozzá IDŐBEN, akkor valami baj van velük. Mint nők megbuktak, hiába teljes az életük. Ez a sugallat hatja át a vágyainkat még csírájukban. Mire vágynánk, ha nem fényes sikerre?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Megkockáztatom, a tömeges IVF-kezelés hátterében, a mindenáron gyerekvágy hátterében az egyik összetevő ez a félelem. Mondom ezt úgy, hogy én is nagy eséllyel érintett lehetek majd. De most azt elemezzük, hogy “miért akartunk annyira gyereket.”

        Kedvelés

      • wow, de meno, elmentettem, otthon jol ki is toltom, jellemzo, hogy ilyen nincs magyarul, de meg hasonlo sem

        Kedvelés

      • Hát én dolgozás helyett reggel óta a témán pörgök, ez a teszt az utolsó csepp volt a pohárban. És ezen a rejtett helyen ki is mondom, nem igazán akarok gyereket. Csak ha úgy véletlenül lesz. De majd jóval negyven fölött. Ha nem, nem. Köszönöm.

        Kedvelés

      • Huha! A dontesnek ezen az oldalan jo lenni, akarmi legyen is az…. Multkor is mennyit dumaltunk errol:)

        Kedvelés

      • En most a gondolkodas fazisaban vagyok – ezert is volt erdekes a bejegyzes meg a kommentek. Nem hat ram a kulso nyomas (nem erdekel, mar regen tulvagyok a huszas eveimen, amikor meg hatott), csakis magamnak kellene eldonteni, hogy akarom-e. A parom tamogat abban, amit en szeretnek. Szerencsere nincsen sem mellette, sem ellene rabeszeles. Az elso pillanattol azt mondta, hogy ha valakivel, velem szeretne gyereket, de o szemely szerint el tudja kepzelni azt is, hogy gyerek nelkul, kettesben eljuk le az eletunket. Most tehat gondolkodom. De ugy lazan, majd kiderul. Eddig meg mindig minden kiderult valahogy egyszercsak a fejemben, amit fontos volt eldonteni. 🙂

        Kedvelés

      • Igy igaz, a no akkor er valamit, ha prokreal. Marmint a tarsadalom szemeben (megvan ugye az, amikor sikeres noi politikus, kutato akarmi mogott osszeneznek, hogy “ja, gyereke, az nincsen…”, mintha ez az egy vonatkozas illegitimme tenne minden mas tevekenyseget, eletcelt..)
        De: azt is latom, hogy azok, akik deruvel es lelki nyugalommal vallaljak, hogy nem akarnak gyereket, azok mogott sokszor valami mas “tamasz” van, pl. munkasikerek, valami egyeb tevekenysegben kibontakozas (civil elet, alkotas). Talan ezzel a “zsebedben” jobban ellen tudsz allni a nyomasnak, es meg tudod magadtol kerdezni, mit akarsz valojaban.

        Kedvelés

      • Szerintem az alkotásvágy, a nyomothagyhatnék elemi igény a legtöbbünkben, és csak a megnyilatkozási formája különbözik. A legkézenfekvőbb, a gondolkodás nélküli és magas presztízsű verzió a gyerek. Ezek a műalkotások, tudatosság híján, igen gyakran csorbák, csálék.

        Kedvelés

      • Hu, a hideg is kirazott. Ez annyira pontosan foglalja össze miert irtozom latni, hogy a környezetemben nehanyan gyereket vallaltak. Mert ezert es igy tettek. Ideges leszek töle, mert igy eszköz a gyerek, semmi mas.

        Kedvelés

      • Régen és ma is olykor azért is születtek a gyerekek, hogy legyen munkaerő a családban meg valaki, aki eltartja őket öreg napjaikra. Vajon ez nem legitim szempont? Gondolkodom.

        Kedvelés

      • En nem latom annak. A gyerektöl senki nem kerdezi meg, hogy ohajt-e megszületni. Ha engem ugy szültek volna, hogy ez az elvaras es reszben evegett vagyok a földön, hat engem nagyon zavarna. Persze igy is megfogalmazodik, hogy illik az idösebb szülöket tamogatni. De ezt az ember szeretetböl tegye, sajat elhatarozasbol, nem azert mert kell es elvaras.

        Kedvelés

      • Regen azert szultek gyereket (es nem nagyon kellett ezt magyarazni sem), hogy oregkorukra eltartsak oket. Mert nem volt tb meg nyugdij. Volt ellenben fold, amit meg kellett muvelni. Es persze sok gyerek volt, amibol legalabb egy csak akadt, aki odavette az idosebbeket maga melle. Es persze ne feledjuk, hogy az emberek 40-50 evesen haltak (sot!), es senki nem tartotta oket mestersegesen eletben mindenaron.
        Ma mar van tb es nyugdij, ami elmeletileg azokat a szolgaltatasokat is fedezi, amellyel a 90 eves magatehetetlem embert meg akar evekig eletben tartjak.
        Van tovabba egy olyan koncepcio a szemelyes szabadsagrol, amibe nem fer bele, hogy “szolgasitsak” a gyereket. Azt a keveset, akit megszultek.

        Kedvelés

      • “A gyerektöl senki nem kerdezi meg, hogy ohajt-e megszületni. ”
        kiskoromban mikor a felnőttek (anya, nagyi, nevelőapa, szomszédnéni stb.) basztattak, gyakran gondoltam azt dühösen, hogy “én nem akartam megszületni, a felnőttek akarták, hagyjanak már békén”. nekem ez a gondolat tök jó kapaszkodó volt, segített abban, hogy ne húzzam magamra azt a felelősséget ami nem az enyém volt (húztam amúgy is bőven eleget magamra). tökre emlékszem a dühre amit akkor éreztem. sosem vágtam az anyám szemébe, legalábbis nem emlékszem, meg nem is lett volna biztonságos. de maga a gondolat olyan volt mint egy kard, amivel távol tudtam magamtól tartani a megtörést.
        köszi, hogy ezt felhoztad, hirtelen visszavitt az időben.

        Kedvelés

      • “Regen azert szultek gyereket (es nem nagyon kellett ezt magyarazni sem), hogy oregkorukra eltartsak oket. Mert nem volt tb meg nyugdij. Volt ellenben fold, amit meg kellett muvelni. Es persze sok gyerek volt, amibol legalabb egy csak akadt, aki odavette az idosebbeket maga melle. ”

        Hm… Én ezt sokkal pesszimistábban látom a nők szempontjából. Régen szerintem a nők azért szültek mert nem tehettek mást. Nem voltak fogamzásgátlók, szexelni kellett, a házasságban a férjnek joga volt hozzá. (Az megvan, hogy 1997(!!) előtt a magyar jogban nem létezett a házasfelek között a nemi erőszak? Apunak joga volt a szexhez, akár erőszakkal is.) Szóval nem kellett akarni valamiért szülni, így is úgy is szültek a nők. Folyamatosan szültek és szoptattak és voltak teljesen kiszolgáltatva a saját testi folyamataiknak és nem volt eszközük ahhoz, hogy ne szüljenek, sem ahhoz hogy megvédjék magukat vagy a gyerekeiket a bántalmazóktól. (Nem egy-egy nőre gondolok, hanem társadalmi méretekre.) Röviden összefoglalva szerintem kuss volt és szülés a nőknek.

        Azt gondolom, hogy a szülési statisztikák nagyon jól mutatják, hogy a nők mennyire akarnak szülni. (Ezeket nem elemezni kell, meg az okokat keresni, hanem elfogadni. Ez van, ezek a tények. Most sarkítok.) Azon szoktunk gondolkozni, hogy mi lehet az oka annak, hogy a nők ennyire nem szülnek, mert bezzeg régen mennyire akartak szülni. Szerintem pont fordítva van a dolog. Most látszik az, hogy valójában mit akarnak a nők, mikor van döntési lehetőségük. Azért nem szülnek, mert nem akarnak, nem azért mert kevés a munkalehetőség, vagy a férfiak nem vesznek részt. És régen nem azért szültek annyit mert akartak, hanem azért mert nem volt más választásuk/lehetőségük. (Ezt most nem abszolút igaznak mondom, hanem csak behozom mint szempontot, hogy így is lehet látni/értelmezni a szülés körüli okokat.)

        Tönkremegyek attól mikor a nemzetvédők azzal jönnek, hogy régen a nők mennyire akartak szülni. Azt meg persze nem nagyon igyekeznek nézni, hogy volt-e egyáltalán más választásuk.
        Beszéltem falusi 80 éves nénikkel, volt aki azt mondta, hogy egy idő után már örült annak ha a férje máshova ment dugni, mert nem akart már több gyereket szülni. Klassz mi? Szeretünk szexelni és szülni is, ahogy csak belefér… Mert ugyebár biológiailag erre vagyunk kódolva. Ez is mekkora bullshit…

        Kedvelés

      • Pártunk és kormányunk épp a nyugdíjrendszer szolidaritási alapelvét kérdőjelezte meg, amikor felvetette, hogy a gyerekesek alanyi jogon több nyugdíjat kapjanak. Szerintem most, a 21. században újra érvényes szempont lett a “szülök, hogy ne forduljak fel éhen öreg koromra” megfontolás.

        Kedvelés

    • ezen most elgondolkodtam és bevillant, hogy igen, nálunk is kellett a baba a sikertelenség ellensúlyozására is, de legalább nem csak az én sikertelenségem volt – nem mellesleg azóta is megvan ez a sikertelenség és egyre erősebb bennem a vágy egy következő babára. de most mégis más, mert ezt a harmadikat úgy szeretném majd, hogy akkor tényleg csak babázzak, és ne foglalkozzak azzal, hogy mit kellene helyette/mellette csinálnom, hogy megadjam magamnak az időt arra, hogy megéljem az első kétévet is. szóval tudatosabb vagyok. de a legjobb az lenne, ha addigra megjönne a siker is…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  37. Másik szempont: nagyon meghatározó a közeg, ahol él az ember.
    Magyarország rettenetesen konzervatív ebben a tekintetben, és nem csak az Orbán-éra miatt. Az értékrendje messze van a nyugati országokétól. Ezt lehet kritizálni, de most itt nem értékítéletet mondok, hanem tényt, hogy ez így van.
    Olaszországban (meg Spanyolországban, általában a déli, hagyományosabb női-férfi szerepmodellekkel rendelkező országokban) nagyon nehéz a gyerekek vállalása (állami segítség, infrastruktúra nulla – ha van nagymama, ő vállalja, ha nem, ennyi-, családon belüli szerepek hagyományosak, a nők kiszorítása a munkából stb stb. Ezt a nők azzal bosszulják meg, hogy “sztrájkol a méhük” – ez a terminológia erre a jelenségre – azaz nem szülnek.
    De: (főleg északon) ez már teljesen elfogadott. Nem kérdezik állandóan, mikor szülsz, szülsz-e egyáltalán, rengeteg a gyerektelen házasság (vagy inkább párkapcsolat, a házasságok száma is csökken). Elfogadott, normális opció, hogy valaki felméri az életlehetőségeit, és úgy dönt, nem szül. És főleg, a legtöbb negyven feletti első gyereket vállaló nő egész Európában itt van. Azaz míg Mo-n a saját nőgyógyászom megkérdezte, amikor 35 éves lettem, mikor szülök már végre (figyelem, fel sem merült, hogy én esetleg nem!), itt egy mukkot sem szólnak, ha 42 évesen vállalom az első (és akkor már valószínőleg egyetlen) gyereket.
    Ha van, akkor nagyon ürülnek neki, a család, a környezet, de ha nincs, az is teljesen elfogadott. És ez nagyon felszabadító érzés. Hogy nem kell állandó elvárásoknak, vagy ki nem mondott szemrehányásoknak megfelelni.
    Akik a lakosságért aggódnának, azoknak mondom, hogy az ország lakossága nem csökken, a bevándorlás miatt. Ez persze alkalmilag problémás (muzulmán családok beilleszkedése, kínai kolónia cégeinek a munkásokkal szemben alkalmazott bánásmódja, akármi), de itt senki nem vizionálja a nemzethalált. Persze, 60millióan vannak, az azért megnyugtató, meg hát gondoljunk már bele, itt az Itáliai fsz-en történelmileg a migrációk mindig is meghatározóak voltak. Amikor a római birodalom elbukott, és jöttek a barbárok, biztos volt pár krónikás, aki nagyon kétségbe volt esve, aztán mégis megmaradt ez a népi katyvasz (alap etruszk, ráépült római, későbbi germán-viking-francia/spanyol), egy nagy kultúrának.

    Hogy másik “gazdag” országot mondjak, ahol éppen ezzel ellentétes a mentalitás: Franciaországban az elmúlt 25 évben rengeteg pénzt tettek bele a családok támogatásába (papíron kiszámolták, hogy ez megéri az államnak, lett anyagi segítség a bebisintérnek meg a takarítónőnek, adójóváírás, flexibilis részmunkaidő – ahogy a dolgozó szülő kívánja, még vezető szinten is, minden- és ennek következményeként az EU legmagasabb gyerekszáma), így ott nem kérdés, hogy az ember szül. Nagyon más a hozzáállásuk: fel sem merül, hogy ez probléma lenne. Én őket is írigylem 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon érdekes, amit írsz. Vannak a családomban olyanok, akik állandóan nemzethalált vizionálnak, szinglihordák stb., ezek persze engem jól megdicsérnek, elvégre hármat szültem. A mai eszemmel viszont azt gondolnám, hogy ha képes vagyok három gyereket nevelni, nem túl jó anyagi körülmények között, de mégis fűtött szobában meg rendszeres étkezésekkel, akkor helyesebb lett volna örökbe fogadni. Amikor egy időben szó volt arról, hogy a sarki jégtakaró olvadása miatt milyen hatalmas, lakott területek kerülnek víz alá, és egyesek azon paráztak, hogy jaj, majd idejönnek, mindig azt gondoltam – és mondtam is – hogy jöjjenek, ha az életük múlik rajta, itt mi még mindig hihetetlen bőségben élünk. (Na jó, paranoid vagyok, az összes Békamenet után azt nézegetem, hogy baj esetén a pincében meg a ciszternában vajon hány ismerős család fér el, akiket esetleg üldözni fognak.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Örökbe fogadni, és akár nagyobb gyereket is. Más jellegű problémákat felvet ugyan a dolog, de a fent felsoroltak némelyikét áthidalná. Érdekes módon ez csak végszükség esetén alternatíva, vagy úgy sem. Van olyan ismerősöm, akik vágynának családra, de a férj rendellenessége maitt nem lehet. Örökbe nem jó, csak saját kellene.

        Kedvelés

      • Látok én is a környezetemben, rokonságban több ilyen párt, akik hihetetlen fizikai és lelki terhelésnek teszik ki magukat a saját génállományból származó gyerekért. Teljesen el tudom fogadni, hogy van ilyen nagyon erős vágy a saját gyerekre, csak éppen én nem érzem. Hiányzik belőlem az anyai ösztön. (Ezt egyébként a gyerekeim szokták mondani poénként, mikor mondjuk este kilenckor nem állok neki pizzát sütni.)
        Van a családban olyan rokon lány, aki húszévesen tudta meg, hogy örökbe fogadták. (Ez a hatvanas években volt, akkor az ilyesmi szégyellnivaló volt egy kisvárosban.) Persze rajta kívül az egész család tudta. És persze ő is szőke, kék szemű leánycsecsemő volt, nem pl. cöliákiás hétéves roma kisfiú…

        Kedvelés

      • Adalek: az olaszok gyakran fogadnak orokbe roma gyerekeket is (tipikusan Magyarorszagrol)….

        Kedvelés

      • Ez Magyarorszagon annyira durva, hogy nem is nagyon adnak neked orokbe gyereket, ha fizikailag kepes vagy a szulesre

        Kedvelés

      • Én viszonylag kevés (bár pozitív számú) örökbeadott/-fogadott gyereket ismerek, és a vonatkozó hivatalos irányelveket sem ismerem, de szerintem nem igaz, amit írtál. Ismerek olyan házaspárt, akik minden elvégzett orvosi vizsgálat szerint képesek lettek volna összehozni gyereket, mégis csak örökbefogadott gyerekeik vannak (és simán kaptak, már amennyire a magyar procedúra a témában egyáltalán simának nevezhető), és olyat is, ahol vegyesen vannak ilyen és olyan gyerekek – ilyen családokkal ráadásul a Nők lapja típusú média is tele van.

        Kedvelés

    • Ezt kifelejtettem, de meg jo, hogy eszembe juttattatok: Olaszorszag a “nyugati” vilagban az USA utan a masodik az orokbefogadasok szamat tekintve. Nagyon sok olyan csalad van (latszanak, bevasarlaskor, iskolaban stb), ahol fekete/kinai/orosz a kisgyerek. Sok csalad, ahol nincsen sajat gyerek, idosebb korban is patronal olyan (sokszor bevandorlo) csaladokat, ahol vannak gyerekek es szukseg van a segitsegre. A sajat kornyezetemben van olyan csalad, ahol tudatosan azt valaszotttak, hogy nem sajat, hanem orokbefogadott gyereket nevelnek fel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Néha nézek The World According To Jim-t, és az egyikben volt egy szemlátomást koreai doktor, bemutatkozott: “Dr. Greenberg vagyok”, egy perces néma csend után: “Örökbefogadtak.” Annyira tetszett, nemcsak a poén, hanem az egész környezete.

        Kedvelés

    • “De: (főleg északon) ez már teljesen elfogadott. Nem kérdezik állandóan, mikor szülsz, szülsz-e egyáltalán” Mekkora jó lehet ilyen nyomás nélkül élni.
      Azt vettem észre viszont, ha megszűnik a nyomás, sokan nem tudják, mit is akarnának.
      Úgy látszik erősen kell akarni valamit, különben más akaratát hajtom végre.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  38. Nem tudtam elolvasni az összes kommentet nagyon sokat és jókat irtok, de hát dolgozni is kell :-).
    De ezt mindenképp meg akartam osztani veletek és kikérni a véleményeteket: nekem nagyon nehezen lett gyerekem (kezelést is kaptam) és minél többet kinlódtam, hogy legyen, csakazértis kellett, egyre jobban, a végén szerintem már csak azért, hogy bebizonyitsan magamnak, hogy nekem is lehet (én is normális nő vagyok, én is képes vagyok rá). Na már most, ezek után jött a depresszió, vele együtt a bűntudat, hogy önző okokból válaltam gyereket és emiatt valami nem lesz rendben. Végig féltettem a terhesség alatt, nem mertem örülni neki, mert mindvégig féltem, hogy elvesztem. Nem is tudtam mit kezdeni vele sokáig, amiután megszületett, és persze az a sok elvárás amit magamnak állitottam… áááá. Na ezen már túl vagyunk legalább :-). Viszont mindmáig megvan az érzés, hogy a gyerek nem természetesen lett, hanem mert foggal-körömmel harcoltam és annyira akartam, tehát nekem most muszály lesz jobban, többet szeretni vagy akármi, mert őt tényleg “én akartam” és az is, hogy nem panaszkodhatom, hogy nehéz. Ma már mondhatom, hogy beleszerettem és csodálom őt, de vannak napok amikor rámtör a pánik és nagyon félek még mindig, hogy elveszithetem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon át tudom érezni, én másfél évig nem tudtam megbocsátani magamnak a császárt, a szülés után fél évig még bőgőgörcs is rám tört rám, ha erre gondoltam. “Én nem szültem, belőlem kivették a gyereket.” Nem tudom, hogy tettem le ezt a terhet, de letettem. Sokat dolgoztam rajta, az igaz.
      És bennem is ott volt a kérdés, hogy milyen élete lesz a gyereknek, ha már ilyen cudar a kezdet (na, persze ez nem az én kérdésem volt, de sikerült jól magamévá tenni).
      Cica! Te akartad a gyereket, persze! De miért ne panaszkodhatnál, hogy nehéz? Ha természetes úton fogan, akkor is nehéz. És akkor is szeretjük, dicsérjük, szidjuk, neveljük, tanítjuk, pont annyira, amennyire képesek vagyunk!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  39. Olvaslak titeket, mosolygok, elgondolkodom, borzadok – sok-sok érzés. De nem találom az emléket: miért akartam gyereket???
    Talán off, de mára – próbálkozások és kudarcok után – én azt gondolom, amit Kahlil Gibran leírt::
    “Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
    Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
    Általatok érkeznek, de nem belőletek.
    És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

    Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
    Mert nekik saját gondolataik vannak.
    Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
    Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
    Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
    Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
    Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
    Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
    Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
    Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”
    (Ha sok, töröld nyugodtan, csakazolvassa! 🙂 )

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • “általatok érkeznek” = Igen, “szent edény vagy” a világ számára.
        Ez felháborító, dühítő és megalázó. De azt is jelzi számomra, hogy még véletlenül sem érezhetem magam a lányom “teremtőjének”, irányítójának. A legnagyobb tanulás számomra pont az volt, hogy ő egy másik EMBER saját ízléssel, akarattal, véleménnyel. Közben ennek ellenére – vagy pont ezért?? – felelősséggel tartozom érte. Amíg pici volt és tehetetlen, az ellátásáért. Ma már nehezebb : hogy milyen hatások érik, hogy ne sérüljön jobban a szükségesnél, hogy…. Hogy azon túl, hogy önmagam is akarok lenni, íj IS legyek, “melyről elven nyílként röppen el”.
        Így elfogadható?

        Kedvelés

      • nekem nem tetszik ez az íj hasonlat.
        de ez nem jelent semmit. egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.
        nem akarok irányítani, pláne nem megfeszülve. az íj hasonlat pedig nekem nagyon egy feszített, külső kontroll miatti kényszert sugall.
        én terelgetek, támogatok, segítek, ha kéri. ha nem kéri nem adok belőle. ha kéri örülök és teszem a dolgom
        hatások érik: igen, de ezzel kapcsolatban nem a készenléti helyzet számomra a normalitás, hanem a nyitottság és az, hogy megtanítsam őt arra, hogyan kezelje ezeket a hatásokat.
        nem eltakarni előle az életet (mert esetleg káros hatások érik), hanem megmutatni.

        aktuális példa: a társaságban az egyik 9 éves a másik 7 évesnek azt tanította: punci predator. és ezt mondogatták, nagyon tetszett nekik.
        a 7 éves apukája számon kérte a 9 éves anyukáját, hogy miket tanít a gyerekének az ő fia.
        szerintem inkább a saját gyermekemmel kell megbeszélnem és nem a külső hatásokat kontroll alatt tartanom
        a probláma nem az hogy ezt a szót egy másik gyerektől megtanulta, hanem az, ha a gyerek ezt nem tudja a helyén kezelni. ahhoz, hogy tudja kezelni, ahhoz pedig az én iránymutatásomra/magyarázatomra/segítő támogatásomra van szüksége.
        és nem szükséges mindeközben shouldot kiáltani, meg mustot a másik szülőnek.

        Kedvelés

      • Így van ez a hasonlatokkal: többféleképpen érthetőek. 🙂
        Nekem az ért jó, mert valójában tényleg “röptetni” is szeretnéd, és meg is feszülsz ezért.
        Ellentmondás van abban, amit írtál:
        “én terelgetek, támogatok, segítek, ha kéri. ha nem kéri nem adok belőle. ha kéri örülök és teszem a dolgom”
        Utána pedig az, hogy a gyereknek egy helyzet kezeléséhez:
        “az én iránymutatásomra/magyarázatomra/segítő támogatásomra van szüksége.” Azaz ezt kéretlenül fogod adni, mert figyelni fogod, mikor kell segítened neki. És ez valamiféle koncentráltságot igényel a szülő részéről. Hogy már felelős vagy, nem csupán magadért.
        Nekem ez a megfeszített íj. Hogy persze ki akarod teljesíteni és jól akarod érezni magad, de valójában csak ott van a tudat, hogy valakire figyelned kell. És ha kéri, ott tudj lenni.
        Na, mindegy. Naná, hogy nem tetszhet ugyanaz!! 😀

        Kedvelés

  40. A csineva-szál nekem is nagyon érdekes, főleg úgy, hogy most gyakorlatilag én fogom egyedül hagyni Nt meg az apját – nem magukra, mert N fontos, az apja is fontos, nem is utáljuk egymást, csak éppen ez az együttélős, múltterhelte forma nem fenntartható, nem ad hozzánk, csak viszi az energiát meg a jólérzést mindkét oldalon. Nem inspirál, hanem visszatartottá tesz, vagy teszem magam, ha együtt vagyunk, nehéz elválasztani a kettőt.

    És ők maradnak együtt, mert egyrészt a mi viszonyunk Nnel a kevésbé felhőtlen, valószínűleg jobban megviselné, ha az apjával nem élne együtt, másrészt pedig mindketten munkaformát váltottunk, én bejárok a cégemhez, ő meg fél-külsős lesz, javarészt otthonról meg kicsilánytbevihetően fog dolgozni. Adja magát a helyzet. Aztán kiderül, mi lesz. Nem akarok több ilyen úgynevezettpárkapcsolatot, elvárásokat meg függőségeket. Ha ez csak úgy megvalósítható, hogy ilyen darabokban, barátokból meg szeretőkből, elsődlegestárs-nélküliségből rakom össze azt, amire szükségem van, akkor úgy.

    A poszthoz:

    Én azt hiszem, azért szerettem volna gyereket, mert egyrészt miért is ne? Volt rá lehetőségem, emberileg is meg életformailag is, nem volt olyan munkám vagy terveim, amiben egy gyerek kizóró ok lett volna. Nem tettem érte vagy ellene. Más kérdés, hogy közben változtak a körülmények és amikor N lett, akkoriban eléggé sok volt a bizonytalanság (életkörülményileg stb), plusz a születés körüli borzasztóságok eléggé megnehezítették a dolgomat. Részben ennek az időszaknak a hordalékai csinálták ki a kapcsolatunkat (részben belső okok-rendszerokok).

    Másrészt érdekes kísérlet volt, hogy lehet-e a jelenlegi messzenemoptimális körülmények ellenére értelmes, stabil és rugalmas nem-gyereket növeszteni (a nevelés terhelt szó, nem illik ide annyira), ha az embernek jó körülményei vannak (értsd: szociálisan, tehát pl. normális rokon-szerűségek, lehetőség sokszerű, felnőtt, de gyerekkompatibilis társasági életre), és ezeket a dolgokat megvalósíthatónak éreztem. Valószínűleg N emiatt tud a kettőnk közötti messzenemoptimális viszony ellenére is egész rendben lenni – nem tudom mással magyarázni az elemi vidámágot, önbizalmat, tudatosságot, ami jellemzi.

    És persze a minta – anyám is fiatal volt és rugalmas, mindenféle konvenciók és lehetőségek ellenében szült engem (kapcsolaton kívül, csak úgy „magának” – nekem meg volt olyan ember is, aki nagy valószínűséggel kifejezetten jó apja tudot lenni – és tényleg:)), ott volt nagyanyám meg a mindenféle barátok, és összességében nekem így nagyon jó volt gyereknek lenni (legalábbis amíg anyám össze nem tört egy bántalmazó kapcsolatban és el nem veszítettem, de még ezzel együtt is megúsztam a nagyon nehezen leküzdhető vagy életminőségromboló sérüléseket vagy torzulásokat, azt hiszem, és az a helyzet, hogy szerintem összességében jobban jöttem ki ebből, mint sokan akiknek van családjuk meg körülményeik, csak éppen azok elnyomóak, visszahúznak, kifejlődni-soha-nem-engednek). Szóval amennyire láttam, kb ez pont jó életidőszak arra, hogy az embernek legyen egy gyereke, és jól érezzék magukat a világban. Kb. így.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hű, ez engem érdekelne. Ha jól értem, kislány marad apával, anya marad egyedül. Erről nekem csak csúnya előítéleteim vannak, mert nem ismerek senkit, aki így élne. Ha van kedved, írhatnál többet róla.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • milyen jellegű előítéletekre gondolsz? amolyan „ilyet bizonyára a mekoraszaralakok csinálnak”-félék?

        Kedvelés

      • Nem pont, de nem tudok elszakadni magamtól, ti. hogy én nem tudnék a gyerekeim nélkül élni, mert az önképem része, hogy anya vagyok, és az akkor olyan lenne, mintha bicskával vágnák le a combomat. Inkább ilyen.

        Kedvelés

      • Én ismerek ilyet. Egy barátnőm annak idején szintén így költözött el a férjétől, akinél ott maradt a két gyerek, akik nagyon szerették az apjukat és a saját döntése miatt nem akarta őket elszakítani tőle. MOndjuk a gyerekek akkor már nagyobbak, iskoláskorúak voltak. A lány évek múlva átköltözött az anyjához, a fiú pedig egész addig az apjával élt, amíg önálló lakásba nem költözött. Továbbra is család maradtak, csak így sokkal boldogabbak voltak a szülők is 🙂

        Kedvelés

  42. Lilywhite: Ha évekkel ezelőtt olvastad K. Szilárdnét, akkor az nem J. Violetta volt, hanem K. Emőke, aki most 35-36 éves, felettem járt 1-2 évvel gimibe. Pár éve olvastam a szülésbeszámolóit (öt lányt szült, némelyiket a természet lágy ölén, egyikük meghalt, de azt hiszem, nem születés közben), és most kíváncsi lettem, hogy mi lett vele, hogy már nem Szilárdné.
    Olvastam egy-két dolgot, de az alábbi írás megdöbbentett. Ez a K. Szilárd tollából származó írás, és olyan választ ad a címben feltett kérdésre (Miért akartunk ennyire gyereket?), amit nem is sejtünk, hogy létezik.
    http://sarlatanalkimista.blogter.hu/tag/kozma_emoke
    Miért KELL gyereket csinálni olyan nőnek, aki nem akar (mindegy, hogy miért) több gyereket? Tényleg azért, hogy bevonzzák az anyagi jólétet? (A gyermekáldás és az anyagi áldás egy forrásból ered) Vagy én értek valamit nagyon félre?
    Emőke otthagyta a férjét és négy lányát, majd visszatért 10 hónapra. Egy ekkor írt beszámolójában, ami tele van asztrológiai baromságokkal is (számomra azok), elég világosan megfogalmazza, hogy ő teljes mértékben függ anyagilag a férjétől, és a sorok között az elnyomás is kiolvasható, bár azt mindenféle bolygóállásba csomagolva tálalja.
    10 hónap után végleg lelépett. A törvény a legkisebb, kétéves gyereket neki, a nagyobbakat az apjuknak ítélte. Állítólag (a K.Sz. beszámolója szerint) a nagyobbikat a bíróság meg is kérdezte, és ő az apját választotta, és a húga óhaját is tolmácsolta, aki szintén az apjával akart maradni.
    Valahol nem csodálkozom, hogy nem az inkoherens, talán lelkileg instabil, mert elnyomott, mert emberszámba nem vett anyát választották, hanem a báránybőrbe burkolózó agresszív apát.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  43. Most hétvégén nagyon felhúztam magam. Egy partin voltam, és egy pasit úgy mutattak be, hogy az x egyetemen tanít, és 4 gyönyörű kislány édesapja. Mire valaki hozzátette, hogy most jelent meg valami összefoglaló munkája. És a pasi azt mondta: Nahát, milyen érdekes, hogy az ember legnagyobb eredménye az, amiért nem kellett nagy erőfeszítést tenni (ti. a gyerekhez). Neki nem lehetett nagy erőfeszítés “összehozni” a négy gyereket, de kihordani, megszülni, nevelni már annál nagyobb erőfeszítést igényel. Ja, azt is megkérdezték, nem nehéz-e otthon dolgozni. Mire azt mondta, a család nagyon megértő, mindenben támogatják, és tudják, hogy ha apa becsukja a dolgozószoba ajtaját, akkor ő dolgozik, és nem szabad zavarni. A többi meg le van szarva, gondolom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  44. Amikor elkezdtem egyaltalan azon gondolkodni hogy gyereket szeretnek mar 31 eves voltam, de elotte egyszer sem fordult meg a fejemben hogy nekem azonnal ide egy gyereket es aktualis partnereimet sem kepzeltem el ferjeknek, apaknak. Nem is neztem gugyogo babakat vagyakozassal. Aki aztan a ferjem lett – egyszeruen azert mert nem voltunk a hazassag ellen es mindkettonk vizumos eletet megkonnyitette – vele minden “flow” szeru most is, nincs olyan akadaly amit ne tudnek meglepni, meg a masik oldalon is megtanultam vezetni. Emellett a mindent meg tudok csinalni melett pedig az aktualis motivacio az volt hogy nem talaltam honapok ota munkat az uj orszagban es kituztem , hogy ha nincs melo legyen akkor gyerek, mert vele ugyis szeretnek es legalabb hasznosan telik az ido. Aztan mindketto lett – amunka persze nem alommelo, a gyerek inkabb. A gyerek meg ugy jott hogy na akkor legyen termeszetes fogamzasgatlas, es ha szeretnenk akkor hip hop lehet – ezt elszamoltam ketszer is:) SZoval most maradok a spiralnal, mert most ez a hatar csaladi segitseg nelkul. Erdekes a temahoz: http://felicitasz.blog.hu/2009/10/04/legyen_gyerekem_vagy_ne_legyen_5

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  45. Nagyon jó volt olvasni a posztot és is a kommenteket is, némelyiken majdnem elsírtam magam – de jó értelemben. Én azok közé tartozok, már írtam is, akik nem terveznek gyereket. Gyerekként azt gondoltam, hogy majd nekem is lesz, kamaszként már csakazértse akartam, aztán elég fiatalon megismertem a férjemet. A kapcsolatunk 4 évében jelentkezett nála nagyon durva formában a pikkelysömör – addig is volt neki, de a tünetei enyhék voltak – és azóta nagyon sok gyógyszert, kezelést kipróbáltunk, hosszú távon semmi nem vezetett eredményre. Most már jó pár éve olyan gyógyszereket kap, amelyeket már csak az kaphat meg, akinél semmi más kezelés nem vált be. Ehhez alá kellett írnia a papírokat, hogy amíg kapja, és még utána egy évig nem vállalhat gyereket – és most nagyon úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessen, folyamatosan kezelésre lesz szüksége, mert amint beszüntetik, az állapota rohamosan romlani kezd. Az, hogy a gyerekvállalás nekünk kockázatos lesz már akkor felmerült, mikor a betegsége súlyosodott, hiszen ez örökölhető, és tudom, hogy őt teljesen kikészítené, ha a gyerekünk is szenvedne ebben a betegségben. Most a gyógyszerekkel meg úgysem lehet. A férjemmel sokat beszéltünk erről, felvetette, hogy keressek mást, hogy lehessen gyerekem, de nekem ő, azaz mi vagyunk fontosabbak. Az anyagi helyzetünk sem rózsás, sőt, eléggé bizonytalan, így bár magunkat eltartjuk, egy gyereket már nem tudnánk finanszírozni. Főként az én családom – elsősorban anyukám – részéről nagyon erős a nyomás, hogy legyen gyerek, rengetegszer legyáváznak, önzőnek neveznek azért, mert nem vállaltam. De én már sok évvel ezelőtt hoztam egy döntést, amiben az eszem és a szívem is egyetértett, és a férjemet választottam a család helyett. Az örökbefogadás még esélyes lenne, de mivel nincsen saját lakásunk, vagyonunk, sajnos soha nem kapnánk gyereket. Viszont vannak keresztgyerekeink, akiket nagyon szeretünk, amilyen gyakran csak lehet, vigyázunk rájuk, programokat csinálunk velük – ilyenkor látom, hogy a férjem milyen csodálatos apa lehetett volna. Igazából az egészben csak az fáj, hogy neki ez nem adatott meg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon sajnalom, aritareal. Ez egy nagyon nehezen kezelhetö betegseg, tudom, mert egy baratomnak es egy kollegamnak is van. Minden jot kivanok Nektek! Fantasztikus vagy, ahogy erröl irsz es hogy a ferjedet valasztod! Nagyon felnezek Rad!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm szépen! Én igazából nem érzem a magam részéről ezt áldozatnak, vagy jobb embernek, mert egyszerűen adott volt, hogy a férjemet fogom választani. Mert nekem vele jó – és neki is velem. Nagyon jó ember, ő a legjobb barátom, szövetségesem, játszótársam, szeretőm – jó vele nekem együtt dolgozni, kirándulni, társaságba menni, vagy csak semmit tenni. A 13 év alatt, mióta együtt vagyunk, rengeteg mindent átéltünk együtt, ezek közül a betegsége csak az egyik volt, és ez is csak erősebbé tette a kapcsolatunkat. Azóta másként látom a világot. Egyébként szomorú, hogy a pikkelysömört sokan elbagatellizálják, hogy ez “csak” egy bőrbetegség – mikor például ha valakinek ellepi a teste 80%-át, mint nálunk történt egy szimpla allergiás reakció miatt, az akár életveszélyes is lehet. Nem beszélve arról, hogy mit élnek át a betegek, akiknek ezzel kell élniük.

        Kedvelés

      • Ertem a döntesedet abszolut – nem is szorul magyarazatra, de ez akkor is egy nagyon erös es bator döntes a reszedröl. Lehet, hogy Neked nem aldozat, de szembenezes azzal, hogy bizonyos dolgok igy nem lehetnek. Az pedig rettentöen igazsagtalan, hogy barki gyavanak mer nevezni, vagy szamonkeri rajtad a gyerekvallalast. En nagyon felnezek Rad, komolyan. Nem a vallalas miatt, hanem ahogy hozzaallsz. Es amilyen szeretettel irsz a ferjedröl… Nagyon elerzekenyültem.
        Ezzel a betegseggel rettentö nehez együttelni. Aki ezt elbagatellizalja, az egy tudatlan barom. A kolleganöm az anyukajatol örökölte. 14 eves koraig semmilyen tünete nem volt es akkor egy reggel ugy ebredt, hogy tevel volt vele a teste. Egy eve egyutt metroztunk hazafele nyaron; belem egtek azok a nezesek es pillantasok es összesugasok a többi utastol. Legszivesebben megpofoztam volna 5-6 embert akkor egy lendülettel.

        Kedvelés

      • Ezt mi is megéltük már, vonaton és egyéb nyilvános helyeken. Gyanakvó, undorodó tekintetek, gyereküket a férjem közeléből rémülten elrántó szülők… Nem túl felemelő érzés.

        Kedvelés

      • 😦 Tudom, hogy milyen bunkok az emberek, de mindig elcsodalkozom, hogy valojaban mennyire….

        Kedvelés

      • Miért? Elvárható mindenkitől, hogy kapásból (méregetés nélkül is) vágja az amúgy elég csúnya bőrbetegségről, hogy nem fertőző? Kicsit hadd féltse már mindenki az egészségét. Amikor elég undorító módon kijött a kezemen valami allergia, és a buszon inkább nem ültek mellém, nem gondoltam, hogy bunkók. Honnan kellene tudnia? Aki nagyon kínlódott, annak bátorítóan odaszóltam, hogy “csak” allergia, ne parázzon. Biztosan nagyon rossz dolog ezt gyakran megtapasztalni, nem vitatom. És katasztrófaturista szemmel nézegetni valakit, az itényleg gáz. De elhúzódni, stb, szerintem nem…

        Kedvelés

      • Senki nem modnta, hogy ne feltsek az egeszsegüket. Nem ezt minösitettem.
        Nekem azzal van a bajom, hogy ezt a feltest a szülök a masik emberrel szembeni minden empatia es tapintat nelkül teszik. Es ez a masiknak nagyon faj, plane ha naponta szembesül vele. Mert OK, nem tudjak mi az, de azert ezt le lehet reagalni normalisan is. Es aritereal sem elhuzodast ir, hanem elrantast.

        Lehet, hogy nüansznyinak tünik a különbseg. Szerintem pont ennyiben különbözik egy feltö es intelligens- es egy feltö es unintelligens reakcio…

        Kedvelés

      • RiverSong, én megértem, hogy sokan így állnak hozzá, ezért nem is lázadoznék – strandra, hasonló helyekre nem is megyünk, és ha szegény épp nagyon ki van sebesedve, akkor nyáron is hosszú nadrágot hord. Megértjük azt is, hogy valakit félelemmel tölt el, mert néha sajnos az arcán is látszik, de volt egy-két eset, amikor olyan feltűnően megbámultnk és megjegyzéseket tettek – rám is, aki vele voltam – hogy az már inkább bunkóságnak minősült.

        Kedvelés

    • Jól értem, azért (is) neveznek önzőnek, gyávának, mert nem kockáztatod meg, hogy jó eséllyel örökölje a gyerek a férjed betegségét, ami egyébként élethossziglan kezelendő és roppant nehéz vele együtt élni? Ejha. 😦

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, pontosan. Anyukám és a nagynéném szerint “nem biztos, hogy örökölni fogja” és vállalni kellene a kockázatot, mert “az a nő, akinek nincs gyereke, nem normális”. Én sem igazán tudom felfogni, hogy mit olyan nehéz ezen megérteni, hiszen anyám azért látta, hogy hogyan szokott a párom kinézni, ha elvadul a betegsége, és azt is tudja, hogy egy fél lakásnyit elköltöttünk már kezelésekre, gyógyszerekre…

        Kedvelés

      • Engem melyen felhaborit, hogy rajtad kerik szamon, hogy legyen meg gyerek a csaladban. Ez a diskurzus az ö vagyaikrol es igyenyeikröl szol, nem arrol, hogy a ferjednek es neked mi a jo, vagy mikent tudtok felelössegteljesen dönteni. Ök azok, akik merhetetlenül önzöek.

        Kedvelés

      • Anyámat az vezeti, hogy aggódik, hogy egyedül maradok. Tavaly nyáron meghalt a szomszéd bácsi, és a felesége egyedül maradt, gyerekük nem volt. Anyám meglátogatta és utána hazaérve kiugrott a kocsiból – húgommal épp egy óriási fakádat mostunk szüret után, tesóm az oldalára fordított kádban ült én a tetején- ott helyben leteremtett bennünket, hogy legyen gyerekünk, mert úgy járunk mint M. néni. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy elkezdtünk röhögni. Most már egyébként nem tud bántani, de régebben nagyon nagy fájdalmat okozott ezekkel a kirohanásaival.

        Kedvelés

      • Na ez is egy kurva nagy tevhit. Hogy azert kell a gyerek, hogy ne legyel egyedül. Mindenki egyedül van igy vagy ugy. Van, aki csak idös koraban. Jo neki!
        De ne ezert vallaljunk gyereket, könyörgöm. M neni meg tartson kutyat, vagy gyapjaslepket!
        Es kepviselönenek igaza van. Akinek van gyereke is egyedül maradhat. Nalunk meg az a slager is megy, hogy “nem azert szült szegeny, hogy öreg koraban ne legyen, aki adjon egy pohar vizet”. Ettöl is hanyok magamban, semmilyen együtterzes nincs bennem. Ha azert szült, hogy valaki öreg koraban kisinaskent hordja neki a vizet, akkor bizony igen nagy tevedesben elt le egy eletet.

        Kedvelés

      • Utálom, mikor valaki ilyen fészbúk-kiscicás történeteket nyom le mások torkán tanulságul, de van az az ominózus tanmese, mikor a sas-anyuka a hátán hordja át a fiókáit a folyón, és kérdezgeti tőlük, hogy majd ha már öreg lesz, gondoskodnak-e róla, azok meg mind mondogatják, hogy igen, persze, na azokat belepottyantja a folyóba. Az utolsó meg mondja neki, hogy nem, mert addigra lesznek saját fiókái, és azokról kell majd gondoskodnia. Na, ezt átviszi.
        (Esetleg linkelek hozzá illusztrációnak valami cuki kis pelyhes sasfiókát, az édibédi lesz, és örültök majd mind.)

        Kedvelés

      • Igen, én is ezt szoktam mondani – nagyon sok ismerős van, akire rá se néz a gyereke – valamint én sem várnám el a gyerekemtől, hogy az életét majd a gondozásommal töltse, ha megrokkanok. Nagyon károsnak tartom, ha valaki ezért szül – van ilyen is a családban – szerintem ez az igazán önző hozzáállás.

        Kedvelés

      • És ebben az a szomorú, hogy előre borítékolhatóan ha a gyerek mégis örökli ezt a nehéz betegséget, akkor úgy egyedül hagyják őket a problémával, mint a sicc. Hiszen ő akart gyereket, ezt vállalta, nem igaz?

        Kedvelés

      • Ha egyedül nem is hagynának, mert egyikünk családja se olyan, de azért azon nem tudnának segíteni, ahogy éreznénk magunkat. Ezt, hogy “csak” a párom beteg, még elbírjuk – ez adatott, senki nem tehet róla, nehéz néha, de megbirkózunk vele. Azt viszont nem tudom hogy dolgoznánk fel, ha a gyerekünk, akinek a bőrére vállaltuk a kockázatot, szintén beteg lenne.

        Kedvelés

  46. Hoztam még egy cikket, http://www.baratno.com/view.php?arclid=2013032301
    Csak azért, mert a poszt címe meg lassan lehetne az a kommentek fényében, hogy Miért nem akartunk ennyire gyereket?
    Engem nagyon elszomorít ez a sok asszociálás a rabláncra, a kiszolgáltatottságra, az önazonosság-elvesztésre, a fizikailag tönkremenésre a gyerekvállalás szóról. Miért lenne egy emberi nőstény arra predesztinálva, hogy a gyereke élve felfalja? Miért ne lehetne ezt is könnyen, művészien csinálni? Miért nem lehet sárkányeregetés ez is: reppen, amerre a szél fújja, semmi erőlködés, csak belesimulás a légáramlatokba…?
    Nincs vérizzadás, nincs presszió, nincs szorongás: gyerek felnő úgy is, ha nem forgácsoljuk szét magunkat, megadjuk a császárnak, ami a császáré, meg az Istennek is, ami az Istené. Idealizmus ez?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem olvastam a cikket, de azt tudom, hogy ténykérdés, hogy a nők szegényebbek lesznek,miután gyerekük születik, egész konkrét anyagi kiszolgáltatottságba kerülnek annak minden velejárójával. Magyarorszgáon jelenleg ez a valóság.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, sajnos ez elegge tenykerdes, foleg amiatt, mert abban a rendszerben elunk, amit itt a blogon is regota kritizalunk (Mo-n kulonosen, de meg a “nyugati” orszagokban is).
        Elég elolvasni azt a sok elettortenetet, amit megosztotok itt a blogon (es ezt nagyon koszonom, tenyleg nagy megtiszteltetes, hogy ennyien elmondjatok oszinten, hogy elitek meg mindezt), ahol ugyes, okos, ratermett nok ilyen hatalmas harcok aran elik tul ugy-ahogy a mindennapokat, a hazassagot / parkapcsolatot a csaladot… Persze, lehetne ezt maskepp, de ahhoz epp az egesz vilagnak kellene megvaltoznia…

        Kedvelés

      • Valóban, anyagi függést okoz a gyerek, de nem erre az aspektusra gondoltam elsősorban, csak közben ittam kávét, meg gondolkoztam rajta, és rájöttem, mivel van a bajom.
        Vannak ezek a gyönyörű, erős nők, akik átrepülnek óceánokat, igazgatnak félfalunyi embert foglalkoztató cégeket, lazán csevegnek egy ötnyelvű konferencián mindenkivel, gyógyítanak napi huszonkilenc órában, bestsellereket írnak kisujjból, olyan bonyolult számítógépes programokat írnak, amire nincsen szókincsem, és ezek a nők, amikor a gyerekvállalásra kerül a szó, félelem csillan a szemükben, és azt mondják, hogy nem hiszik, hogy megbirkóznának egy gyerekkel, ők nem lennének jó anyák, hát mások gyerekeit se szeretik eléggé. (Ez nekem olyan, mintha azt mondanám, hogy nem szeretnék férjhez menni, hiszen mások férjeibe se tudok elég szerelmes lenni)
        Ledöbbent, hogy előre rettegnek, pre-szoronganak, rémképeket vizionálnak, összeugrik a gyomruk a játszótér-zsivajtól… honnan jön ez a zsigeri rettegés és/vagy undor a szüléstől, a kisgyerekektől, az egész szaporodási miskulanciától?
        Elb…ott gyerekkor? Saját anyánkkal való kapcsolat? Sógornőm szobatársának a munkatársának a példája? Vagy mi?

        Kedvelés

      • nem, elég a jólszituált kortársaink életére ránézni. csak itt a blogon is. Nem a gettóba járunk példáért..
        Félreértesz valamit. Nem parázásról van szó, ahogy olvasom a többieket. Inkább nem elég vonzó a dolog, ahhoz képest, amit szeretünk csinálni.

        Kedvelés

      • Szerintem ez egy fontos és új keletű aspektus: hogy nem elég vonzó a dolog, ahhoz képest, amit szeretünk csinálni. Régen nem volt ilyen választás – hacsak nem lett valaki apáca vagy vénlány – ha férjez ment az ember, akkor szült is, és nem annyit, amennyit szeretett volna, hanem amennyi jött. Ez volt a természetes, egy nő számára kijelölt életút. Ma viszont kinyílt a világ, nagyságrendekkel több mindenből választhatunk, mint nagyanyáink, főleg itt a fejlettnek nevezett országokban, ahol van lehetőség tanulni, dolgozni, ahol van idő hobbikra egyebekre. És ha szeretjük, amit csinálunk, nem szívesen adjuk fel. Mellesleg a Sofie által említett problémához még: lehet, hogy ezt nem mindenki gondolja így, de szerintem a munka az munka – és ha jó is vagy benne, tudod, hogy nem vagy pótolhatatlan, és azt is, hogy nem muszáj örökké csinálnod, válthatsz, leléphetsz. A gyerek az viszont ott lesz egész hátralévő életedben, a számára nem leszel pótolható, nem hagyhatod magára – sokkal nagyobb felelősséget jelent, és elhiszem, hogy ez sokakat megijeszt.

        Kedvelés

      • Én visszakérdezek: miért CSAK a nők rettegnek? Miért CSAK a nők pre-szoronganak? Az vajon nem elég indok az előre rettegésre, hogy a partner összesen annyit mond: hajrá, gyerünk, előre, hát ne szorongj, másnak is ment, neked is fog. “Neked”, nem “nekünk”. Hogyisne szoronganánk, amikor előre tudjuk, hogy egyedül leszünk hagyva, minden a mi felelősségünk lesz.

        Ezen felül, hogyha nem alélsz el és váltasz fejhangon visító hangnembe egy kisgyerek láttán, már nem is vagy igazi nő. Nem hogy anyának való nem vagy, de már nő sem. El vagy könyvelve hidegszívűnek, nem vagy anyának való, satöbbi. Jaj, szegény gyereke, majd ha lesz, milyen lesz vajon annak. A férjes párhuzamhoz pedig csak annyit, hogy igenis, aki nem omlik a férfiak karjába, nem pasizik, az pontosan, hogy frigid és/vagy leszbikus. És soha nem fog férjhez menni, ami aztán igazán micsoda már. (Ez a rendszer válasza.) A fentiekből mindegyikben volt részem, és nem vagyok egyedül.

        Kedvelés

      • Sofie, a te motivációidat nem minősíti senki.

        Te innen ítélkezel: “én csak úgy szültem bele a vakvilágba gondolkodás nélkül, volt hozzá apuka-alapanyag férj, fedél, pénz, támogatás a rokonságtól, lelkesedés, karrier- és becsvágy teljes hiánya, megfelelő genetika, dúla, bába, fórum, hordozó, mobilitás, hepinessz.”
        Vajon te mely összetevők hiányában nem szültél volna?
        Lelkileg egészségesnek tartanád azért magad?
        Képzeld, van akinek a föntiek fele sem kell: nulla támogatással is belevág a saját erejéből. És van, akinek mindez megvan, imádja az anyukája is (engem), azt’ mégse érzi a késztetést.

        Kedvelés

      • Nem ítélkezni akartam, hanem megérteni. Azt értem, hogy valaki vágyik a gyerekre, de nem olyanok a körülményei, hogy legyen neki; én azt nem értem, hogy honnan jön az idegenkedés az anyaszereptől.

        Kedvelés

      • Sofie: hát passz.. Honnan jön a vágy bármire? Az ellenérzés? A vonzódás?
        Mindenkinek máshonnan, csak annyi biztos.
        A vonzalom hiány még nem jelent idegenkedést, főképp nem undort. Pl. nem vagyunk szerelmesek valakibe, de attól még kedveljük.

        Kedvelés

      • Sofie: “vágyik gyerekre, de nem olyanok a körülményei”…. pontosan mely körülmények megléte indolkolja a vágy beteljesítését, és melyek hiánya az arról való lemondást? anyagiak? párkapcsolat? egészség? életkor? munka? hobbik? netán vélt vagy valós veszélyek, félelmek? mert ezeknek a több nyelvet beszélő, tehetséges nőknek is lehet ezek közül egy vagy több is, honnantól nehezen érthető az ő döntésük?

        Kedvelés

      • Egy rakás mindenség lehet az ok, mindenkinél más kombó. Merthogy emberi lények vagyunk külön-külön, és nem az az alapállás, hogy -gyerek? hogyne. Nincs alapállás, mindenkinek a saját kis élete van, és csak az van neki.
        Szerintem kicsit sem különös, hogy igen, megállom a helyem egy 5nyelvű konferencián, de a gyerektémával, kösz, az nem menne. Ez nemcsak intelligencia, energia kérdése, hanem húsbavágó, intimitást és a környezettől maximális elfogadást igénylő szitu.
        Magamról tudok csak beszélni, de feltételezem, hogy hasonlóan lehetnek azok is, akik a munkájukkal némi elismerést már megharcoltak. Azok tudják, nőként ez milyen k. nehéz. Hogy ne a melledet nézzék, de nézzenek. Vegyenek észre, és ismerjék el a szürkeállományodat. Ehhez évek kitartó munkája kell, valamilyen kidolgozott magatartás a patriarchális közfelfogással szemben.
        És akkor ezután egyszerre csak változz anyává, mindenki ismét csak a melledre gondoljon, a munkád helyett a gyerekedről kérdezzen, és kezdjék el a világ színpadán méregetni, elég jó vagy-e.
        Engem frusztrál a fogyókúra gondolata, én úgy szeretek ezzel nem foglalkozni. És ott vannak a férfi ismerőseim kérdései, amikor közös ismerősünk gyereket szül: “És kerekebb lett? Mennyire hízott meg? És szoptat is? tényleg? Úristen.” Persze, pont leszarom a véleményüket, csak az ijeszt meg, hogy milyen spontán reakció ez, mennyire nincs benne a férfi/közgondolkodásban az anya tisztelete.
        Hogy mennyire csak hús nekik a nő.
        Ez túl intim, túl mélyen sértő, és nem furcsa, hogy nem jó erre gondolni, szerintem.

        Kedvelés

      • Lesújtó ez a férfihozzáállás, ez tény, de mi közük van hozzá? Elúszik egy nő nehezen kiharcolt szakmai elismerése, ha szül?! Ez létezik?

        Kedvelés

      • Az a közük hozzá, hogy nekik is volt anyjuk, mégsem épült ki érzékeny, tiszteletteljes távolságtartásuk, elismerő attitűdjük a szüléssel szemben, és ezzel megmutatják a társadalom közömbös otrombaságát a kérdésben. Lásd nőkkel kapcsolatos politikai diskurzus – ebbe kéne magasztosat szülni.
        Nem ezek a vélemények számítanak, csak azt próbáltam meg valahogy érzékeltetni, hogy a társadalom nem veszi észre az anyákat.
        És aki szakmailag ott akar lenni, hát annak nem egyszerű anyának is lenni, ez közhelyszámba megy. Onnantól tejcsárda vagy, hús vagy, szaporító szerv, beleépülsz ebbe az elvileg nagyon tudott de sosem értett helyzetbe, elkezdődik a mindenki jobban tudja nálad, megszűnsz jó nőnek lenni (feltéve, ha nem áldozol naponta rendszeresen a fogyókúra, a plasztikai sebészet v nemtom, egyszóval a köz ellenőrzése oltárán), és megszűnsz a köz szemében kompetensnek lenni.
        És aki már megtapasztalta/ megvágyta, hogy akár kompetens is lehet, megtanulta nagy nehezen szeretni a testét, az nem fogja könnyen venni ezt a szitut, amikor kezdődhet minden harc elölről, és reménytelen, mert sokkal jobban tudja mindenki hogy egy anyának mit és hogy kell, és még ott lesz egy lény is aki teljesen tőle függ.
        Nekem mindez para.

        Kedvelés

      • Az a vicc, hogy ha meg nem szultel, azert neznek gyanakvoan, mert hat sosem lehet tudni, mikor allsz neki. Ha mar szultel, azert – mert nyilvan csak a te problemad a gyerekek ellatasa. Ha meg nem szulsz es mondjuk ezt kiirod a homlokodra, hogy nem kell felni, nem fogsz szulni, akkor meg lesajnalnak, hogy semmit nem ersz nokent, meg gyereket sem tudtal szulni…
        Lose-lose situation, pont ugy, mint a szingli-egyedulallo-pasival rendelkezo-ferjes noi allapotoknal.

        Kedvelés

      • Igen, és pont a lose-lose miatt szerintem épp az a furcsa, ha bárki is nagyon határozottan állítja az egyik verzió érvényességét, hogy az a tuti.
        Ahogy valaki írta is, sokkal furább, hogy még van, aki mer szülni.

        Kedvelés

      • Öööö, ki mondta, hogy ez félelem?? Nem úgy tűnt, hogy erről lenne szó.

        1) Biztos van olyan is, hogy valaki fél ettől, miért is ne? A sikeres nők sokszor azért sikeresek, mert maximalisták, mert tervezik a dolgaikat. Ez nyilván az esetleges anyaságukra is érvényes, azaz előre mérlegelik, mik a lehetséges nehézségek stb. És esetleg arra jutnak, hogy vannak ennek a dolognak buktatói, olyanok, amit ők személy szerint nem akarnak vállalni.
        De amit Te írsz, hogy “félelem csillan a szemükben”, ebben a mondatban inkább a te önigazolásod látom, hogy te esetleg nem vagy máshol sikeres, de a gyereket fél kézzel is?

        2) Ha valaki arra jut, hogy ő személy szerint nem lenne jó anya, és ki tudja mondani, hogy általában nem érzi azt, hogy a gyerekekkel jól érezné magát, azt én nagyon becsülöm. Sokan szintén így éreznek, csak nem mernek vele szembesülni, inkább szülnek, aztán a család romokban, meg sérült gyerekek….

        3) Azért mert valaki nem akar gyereket, még nem biztos, hogy undorodik a testi oldalától, ezt pl. honnan veszed?? Lehet, hogy nagyon is szereti a szaporodás aktusát, csak a gyümölcsét nem szeretné…

        Kedvelés

      • Az elbaszott gyerekkor elég jó indok. Mióta olvastam Verena Kast könyvét a Személyiség születésé-ről, egyre jobban látom, hogy társadalmi sikerek mögött milyen lelki nyomorok lehetnek. Meg már találkoztam is sokakkal, akik igen, intelligensek, gazdagok, melegszívűek, de nem mernek gyereket vállalni, mert olyan gyerekkoruk volt, ahol az apa értékei és az apának való megfelelés dominált, és az anyasággal semmit se tudnak kezdeni, mert a saját anyjuk nem volt érzelmileg elérhető. Vagy épp abortusztúlélők. Vagy ki tudja, mi történt velük magzatkorukban. Sok-sok faktor, ami miatt valaki zsigerileg hárítja a saját gyerek vállalását.

        Kedvelés

      • Huhh, biztos van ilyen, de most azt kimondani, hogy aki sikeres no letere nem szul, az bizony selejt (luzer, serult), a csaladja miatt, akarmi miatt, azzal megint ott vagyunk, hogy egy no csak akkor sikeres szerintetek (meg a ferfitarsadalom szerint) ha szul. Minden mas felejtheto, es keresunk neki valami felmentest. Sajnaljuk is kicsit, mert ugyan sikeres, de gyereket, azt megse szul.
        Es ugyanakkor onigazolas: hogy “en ugyan nem vagyok sikeres a munkaban, de gyerekeim vannak, van valami raison d’etre-em, es nekem mennyivel jobb”?????
        Mi van, ha valaki szereti az eletet (munka, hobbi, szex, akarmi) es nem szeretne gyereket? Nem a traumai miatt, nem a felelmei miatt, csak egyszeruen nem. Azert, amiert te meg igen.

        Kedvelés

      • ????????????? Csupa olyan dolog, amit én nem írtam. Honnan olvastad ki ezeket? Miért lenne önigazolás? A szar gyerekkor nem indok lelki sérülésre, ami abban is megmutatkozhat, hogy nem akar gyereket vállalni? Ezt az önigazolás-dolgot nem adhatná be senki a barátnőmnek, akit borderline-os anya nevelt és képtelennek érzi magát arra, hogy szüljön. Pedig sikeres táncos, tanár és segítő. Meg még szexi is, és szeret élni.

        Én nem írtam olyat, hogy aki sikeres nő létére nem szül, az selejt. Azt írtam, hogy sikeres nők is lehetnek sérültek, azért nem szülnek. Szerintem van különbség a kettő között.
        Azt meg végképp nem gondolom, hogy csak az a sikeres, aki szül. Agyam eldobom, hogy olyan gondolatokat raktok a fejembe, amik nincsenek ott.

        Kedvelés

      • Nekem nagyon ez jott le belole elso olvasasra. Nem ismerem a konyvet, de a ketmondatos osszefoglalasbol az jott le, hogy aki sikeres, az biztos szenved. (Bocsassatok meg nekem, de ez az abortusztulelo, ez nekem mar nagyon ezos magyarazat, amiben nem hiszek. A csaladallitasban sem. Bar elhiszem, hogy adott esetben ez is sokat segithet valakin, aki valami eszkozt keres a sajat magahoz valo kozelebb keruleshez). Tehat nem boldogtalan mindenki, akinek tarsadalmi sikerei vannak. Nem boldogtalanabb, mint az, akinek nincsenek tarsadalmi sikerei. Mindket csoportban (elegedett / nem elegedett az eletevel) van olyan, akinek vannak traumai / fajdalmai / rossz emlekei, meg olyan is, akinek kevesebb (nem mondom, hogy nincsenek ilyenjei, mert olyan szinte nem is letezik).

        Kedvelés

      • LillyWhite, ha rám gondoltál önigazolás-szempontból, mellényúltál. A gyerekkorom ugyan szar volt, de én megpróbálok jó anyja lenni két gyereknek, és pár éve már nem fogok semmit anyámra, ami szar az életemben, hanem megpróbálom megoldani. Ettől függetlenül nagyobb empátiával kezelem azokat az embereket, akik abban vergődnek, amit otthonról hoztak. Ennyi.

        Kedvelés

      • Olaszországbajöttem, amikről én írtam, az nem ezotéria, hanem pszichológia. Igaz, hogy tudományos szinten nem művelem, de annyit olvastam össze-vissza, hogy bátran mondom, amiket mondok. Sem nem gondoltam, sem nem írtam, hogy aki sikeres, az gáz. te hallottad bele.

        Kedvelés

      • És még a neved is félregépelem: Gyöngyi 🙂
        De van ö betű, ami olasz klaviatúrán vakon van ám 🙂

        Kedvelés

      • Érdekes, én pont a napokban gondolkodtam erről (kissé késve veszem fel a fonalat).

        Számomra nagyon nyilvánvaló, aztán lehet, hogy másnak ez nem is tűnik annyira fel, hogy annyira egyoldalú módon folyik a (tömeg)kommunikáció szülés, anyaság, gyerekek témájában, hogy már az indokolja ezt a rengeteg szorongást az emberekben. Semmi más nem folyik a csapból (meg anyánktól, anyóstól – már ahol), csak az, hogy “az anyaság a legszebb hivatás, a legfontosabb szerep”, hogy a gyerek mekkora kibaszott nagy öröm – és mivel ez így, ebben a formában rohadtul nem igaz (sokszor), nem csak rózsaszín és hepi és az élet értelme és a világ legjobb dolga, hanem mellette baromi sok meló és gyakran fájdalom és szenvedés is (ördögi kör, hogy azt várod, minden rózsaszín lesz, és mégse, és ettől még rosszabb), de főleg: munka, csak erről éppen nem beszél senki, mert nem illik az idilli képbe, a tömegméretű agymosásba (“minden anya a legjobbat akarja a gyerekének”), ez zavart okoz az éterben,és nem csodálnám, ha sokan tudattalanul is szoronganának emiatt az egész miatt.

        Bocsi, kissé összevissza fogalmaztam, de nekem ez nagyon a bögyömben van, és utálom is a sok képmutató cukormázas, egyoldalú, a valóságot leplező hülyeséget, ezt a fajta kommunikációt, ami nagy méretekben zajlik, és szarrá mossa rengeteg (kevésbé tudatos) ember agyát, és okoz rengeteg, de rengeteg BŰNTUDATOT.

        (Nem rád gondolok, Sofie, csak a felvetésedre válaszolok.)

        Kedvelés

    • Lehet, persze, hogy lehet. Csak annyira sok együttható konstellációja kell hozzá, hogy az szinte már lehetetlen. A realitás az szokott lenni, hogy jól indul, de csak akkor, ha nem hazugsággal indul. Aztán menet közben kiderül ez-az. Meg lehet oldani, de az meg idő. Közben megismeri magát az ember, de ez 30-on alul szintén nagyon ritka. De normális. Addig kevés igény van az önismeretre, mert nyomja mindenki, ami a csövön kifér. Tisztelet a kivételnek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  47. Képviselőné, a rettegést nem értem, a “vélt vagy valós” félelmeket. Honnan veszi egy nő, hogy nem lenne jó anya? Hogy neki nem való gyerek? Amikor egyébként sziporkázóan intelligens, törődik magával fizikailag és lelkileg is, minden oké vele mindenhogy, és mégis kiveri a hideg víz a saját gyerek gondolatára.
    Miért?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • MIért fél valaki a pókoktól, az állatoktól, magasságtól, a repüléstől? Esetleg a szegénységtől, betegségtől, haláltól? Ezek mind vélt vagy valós veszélyek és ebből eredő félelmek. Nem hiszem, hogy érdemes megkérdőjelezni őket. MIndenkinek megvannak a saját, külön bejáratú félelmei, amikkel vagy akar kezdeni valamit, vagy nem. Magánügy.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Tényleg nem mindenkinek való gyerek, de szerintem ez nagyon ritkán ok a gyerektelenségre. Aki anya szeretne lenni, az úgyis szül. Inkább az van, hogy valaki nem akar gyereket, és most már meg is teheti, hogy nem lesz neki.

      Egyébként, tekintve a mai magyar viszonyokat inkább ezt kérdezném: Hogy lehet az, hogy ilyen sok nő akar gyereket?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • En meg pl. azt gondolom, hogy jo anya lennek. Persze lehet, hogy nem, de igy elso menetben azt hiszem, erzekeny, odafigyelos, jo anya lennek, mikozben tudom azt is, hogy egeszen mas megelni egy helyzetet, mint elore elgondolni, tehat nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, ez garantaltan igy lenne. Amit elore meg tudnek igerni, az az, hogy onreflexiven megtennek ezert mindent. Aztan megsem biztos hogy azt valasztom, hogy legyen gyerekem. Pedig nem felek. Most ezt akkor hogy lehet diagnosztizalni???

        Kedvelés

      • Én egészen biztos vagyok abban, hogy jó anya lennék, öt gyerek pótanyja vagyok immár tíz éve, nekem sosem volt gond jól kijönni, türelmesnek lenni velük, nagyon szeretem a kölyköket. A szüléstől sem félek. Egyszerűen van más választásom, van ami még izgibb. Érdekes életem volt eddig is, tudom, mi teszi teljessé. A gyerek nekem mellékes, hab a tortán mondjuk, ha úgy alakul. Most mást akarok.

        Kedvelés

      • En ugyan nem nevelek gyerekeket, de mindig az van barmilyen tarsasagban, hogy a kicsik egy perc alatt megtalalnak es le sem lehet oket vakarni rolam. Nemreg volt egy kerti buli nalunk, ahol egy masfel eves kisfiu, aki addig osszesen egyszer latott, meg aznap egyszer leultem vele 5 percre valami fuvet megnezni, na szoval o ebed utan fogta magat, megcelzott, hang nelkul beult az olembe es elaludt (a sajat anyukaja mellettem ult, tehat meg valasztasa is volt). Termeszetesen korusban kerdeztek a lanyok (mind magyar, mind olasz ferjjel), hogy EZEK UTAN mikor lesz gyereked??? 🙂

        Kedvelés

      • Lilly, öt? Jézusom, én a hárommal meg sem szólalhatok. 😀

        Amúgy tényleg büszke lehetsz magadra. Aki azt mondja, ebben nincs semmi extra (más, számunkra idegen – sokszor kamaszkorú – gyerekeket nevelni), az nem tudja, miről beszél.

        Kedvelés

      • “Aki anya szeretne lenni, az úgyis szül.” Oh well, bár ilyen egyszerű lenne 🙂 Kezdjük pl ott, hogy úgy is válhat anyává valaki, hogy nem is szül 😀 Bonyolult ez az élet.
        Az meg, hogy miért akar ilyan sok nő gyereket, nem meglepő. Szerintem a magyar nők zöme másban nem nagyon lehet sikeres, bár esetleg a tehetsége meglenne hozzá. Lélektenilag akarnak a nők gyereket, de ezt már föntebb kiveséztük.

        Kedvelés

      • Nem találkoztam olyannal, de nem reprezentatív a mintám, aki utólag megbánta volna a gyerekeket. Ez a másik oldala kicsit a dolognak. Aki nem akar gyereket, az valójában többnyire nem gyereket nem akar, hanem a sajnos kötelezően vele járó korlátokat nem akarja, ha jól értem. A dolog korlátai nem jók, meg is értem, ha valaki nem kér belőlük. De rengeteg jó dolog jár egy gyerekkel, amiket viszont jó megélni, akár többszörösen is. Így míg megértem, ha valaki inkább gyermektelenül képzeli el az életét, kicsit sajnálom, hogy ilyen rossz híre lett az egésznek, amiből inkább csak a nehézségek látszanak ki.

        Kedvelés

      • Szerintem egyszeruen vallalhatatlan ezt kimondani. Hogy valaki esetleg jobban tette volna, ha nem szul. Meg eleve egy emberrol, barmilyen nehez is vele, sosem mondanad ki, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Pont a sajat gyerekrol foleg nem.

        De: van egy ismerosom, o valoszinuleg maskent valasztana, ha vissza tudna forgatni az ido kereket. Vagy csak en interpretalom igy, meg a teljes kornyezete?
        Huszonevesen hozzament (egyetem alatt, nyolcvanas evek vege) egy pasihoz, akitol teherbe esett, majd egybol el is valtak. A pasi eltunt, azota sem latta. A gyereket megszulte, de sosem volt anyatipus. Van raadasul egy autoimmun betegsege, ami idonkent nagyon sulyosan megjelenik. Szellemi es kotetlen munkaja van, jon-megy, a gyerek mar 12 evesen is onellato volt a kaja (csinalt maganak szendvicset abbol, amit a hutoben talalt), meg otthonlet tekinteteben. Es olyan lett, mint az apja, akit ugye a lany eleve utal. Most 16 eves, es lop az anyja taskajabol, aki probalja elni az eletet, ahogy sikerul neki, meg elfogadni a fiat, de nem nagyon megy neki.
        Teny, hogy sokszori terheleses tortenetrol van szo, de…

        Kedvelés

      • Én meg egy olyan anyát, ismerek, aki egyszer azt mondta az akkor 2-3 éves lányának, hogy “jobb lenne, ha meghalnál”. Na hát ő is jobban tette volna, ha nem szül (a társadalmi nyomás és a férje vágyának hatására).

        Kedvelés

    • Ezek mind különböző dolgok. A terhesség viselése és következményei, a szülés, a kisbabás időszak, a csecsemők, a gyerekek mint lények, az otthonlevés, az anya-gyerek kapcsolat mind lehet egyenként vonzó, közömbös és félelmetes is. Nincs olyan, hogy az “anyaszerep”. Eleve mind máshogyan lennénk/vagyunk anyák, más szereposztásban a férjünkkel, nemférjünkkel, egyedül. Saját szülésű vagy adoptált gyerekkel.
      Én nem olvastam olyat az eddigiekben, hogy valamely olvasó eleve leírta volna magát, mint akinek nem való gyerek, pláne kiveri a hideg víz a gondolatra. De ha te látsz ilyet, érdemes az illetőtől személyesen megkérdezni, a válasz is egyéni érvényű.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, ezt nem ertem, hogy honnan jon. Ha jol olvastam eddig, felelemrol szo sem volt.

        Kedvelés

      • Nem itteni eset, elnézést, a gyerekfóbiás eset.
        De kezdem érteni, köszönöm a türelmes és nemagresszív, nemfelháborodott válaszokat, tanulságos olvasni!

        Kedvelés

    • Előző kommenthez: egy nő szakmai sikereit 3 év alatt simán el lehet felejteni, bárkiét, egy férfiét is. És nálunk még jobb a helyzet, mint az Államokban, mert ott ha az önéletrajzban egy-két év lyuk tátong, ami valaki otthon töltött, be se hívják állásinterjúra. Ezt két éve hallottam egy ELTE-n tanító amerikai pasastól. Nyilván magasabb beosztásokra érvényes, nem hinném, hogy asszisztensi szinten ez gond lenne.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Gyöngyi, én (és bárki, aki felkészült szakember valamiben) nem a 3 , hanem 8 és 15 éve alapozott szakmai teljesítményem miatt vagyok ma is megkeresve, eltérő területeken. Komolyan nem is értem, miről beszélsz, honnan veszed ezeket a meggyőződéseidet?
        (A lyukas önéletrajz minden országban, minden szinten probléma.)

        Kedvelés

      • Onnan veszem, hogy mesélik anyukák az oviban. Nem szakemberek, nem vezető tudományos kutatói egy szakterületnek, “simán” diplomások, akik cégeknél dolgoztak. Konferenciáztak, képezték magukat, aztán kiestek három évre. Érdekes, hogy felvettek helyettük “megbízhatóbb” munkaerőket: férfiakat vagy gyerektelen fiatalokat. Innen veszem.
        Nem meggyőződés, nem általánosítás. Direkt azt írtam, hogy el LEHET felejteni. Ha téged folyton keresnek, akkor nyilván nem ebbe a halmazba tartozol. Miről vitázol?
        Ugyanakkor ismerek olyat is, aki a barátnőm, hogy másfél év gyerekezés után is várják vissza, mert egyedül neki van meg az a kutatói tapasztalata, ami adott egyetemen alkalmas doktoranduszok képzésére. Ez se meggyőződés, csak leírtam, mert tapasztalat.

        Kedvelés

      • Ezt mondom pontosan. Ezen a blogon ezerszer le volt írva, cikkek linkelve a nők elhelyezkedési esélyeiről. Sajnos, ha valakinek a tudása könnyen pótolható, akkor el fogják felejteni. Szar a gazdaság, kevés a munka, és azt a keveset is, igen, nem akarják a kisgyerekes nőknek adni, és ez az elsőszámú oka annak, hogy ilyen kevés gyerek születik Magyarországon. Ebből az következik, hogy érdemes jól meggondolni a pályaválasztást, mert az államra nem számíthatunk, a férjünkre pedig nem mindig jó választás rábízni a család eltartását.
        Most ezzel semmi újat nem mondtam. Csak arra írtam, hogy még mindig nem világos, mire válaszoltál, vagy érveltél az előző kommented elején: “egy nő szakmai sikereit 3 év alatt simán el lehet felejteni, bárkiét, egy férfiét is.”

        Kedvelés

      • Sofie kérdésére reagáltam, csak ott már nem tudtam hozzászólni.
        Látod, nem is velem vitáztál.;))

        Kedvelés

      • Erre viszont én ugrom nagyon, nem és nem tudom beemelni, nem lehet mindenki valami kurrens szakma kiváló képviselője. Ez pont olyan, mint a “dolgozz otthonról”. Hát ja, de mi van azzal, aki pechjére nem olyat tanult, amit otthonról is lehet? Azt mondod, a pályaválasztásnál már… de mi van azzal, akinek nem olyanok a képességei? Kicsit elefántcsonttoronynak érzem ezt a hozzáállást.

        Kedvelés

      • Szomorú, de az emberek szerintem kb. 90%-nak a tudása a könnyen pótolható kategóriába esik. A legtöbb gyerekes ismerősömnek iszonyú nehéz a visszatérés a munkaerőpiacra, és ha sikerül, állandóan gond, hogy mi legyen a gyerekkel. A pályaválasztás meg… Szerintem elég nehéz eldönteni akkor, hogy mi lesz a kapós pár év múlva, olyan gyorsan változik a világ, valamint az emberek zöme átlagos képességű – így maradnak nekik az átlagos, nem jól fizetett és nem túl megbecsült pályák és munkakörök.

        Kedvelés

      • Elnézést, nem azt akartam ezzel állítani, hogy 100% felelősség terhel ma mindenkit, aki ebben a helyzetben találja magát. Nagyon nem. Tudom, hogy sok esetben már lehetőség sincs új irányt választani. Azonban ettől még érvényes az összefüggés a jól fizető szaktudás és az életben több választási lehetőség között.

        Kedvelés

      • Nekem erről a lyukas önéletrajzról az jutott az eszembe, hogy én meg éppen ezzel kapcsolatban nem vagyok mainstream. A közelébe sem mennék olyan munkahelynek, ami így gondolkodik. Tudom 99%. Akkor marad az az egy. Biztos szerencsés vagyok, hogy megtehetem. Imádom a munkám, a hivatásom, de valahogy nem érzem, hogy ez kellene a “kiteljesedéshez”, önmagamhoz. Mint ahogy a gyerek sem. Valahogy egyensúlyban vannak. Van munka, van gyerek, néha az egyik gátolja a másikat, máskor fordítva, mindkettő sok örömet hoz és mindkettő sok nehézséget. Nekem mindkettő kell, hogy kerek legyen. Nem gondoltam erre előre, amikor iskolákat/hivatást/szakmát választottam, sőt, volt néhány nagy pálfordulás is az előmenetelemben, de valahogy mintha szervesen alakult volna ki ez az (úgy érzem) egyensúly.

        Kedvelés

      • Lanytibi: az a “lyukas önéletrajz” amire sok munkaadó (szerintem jogosan) ugrik és szóba sem áll Veled, nem a gyerekszülést és következményeit szokta jelenteni, hanem amikor nem lehet tudni (legalábbis az önéletrajzból) hogy hol voltál és mit csináltál egy-két évig. Párszor volt már alkalmam munkaerőt válogatni, az ilyen önéletrajzokat én is egyből a kukába tettem.

        Kedvelés

      • De akkor egy szakmai önéletrajznál mi a teendő? Két projektmenedzseri tevékenység közé beírod, hogy ettől eddig pedig otthon gyereket neveltem? Szerintem ez is hülyén néz ki, akkor inkább kihagyja az ember.

        Kedvelés

      • Elanor: vagy az elején/végén beírod, hogy “házas (vagy nem…), x számú gyerek, zárójelben a születési évszámokkal”, akkor ebből viszonylag világos, vagy a munkahelyek között felsorolod, hogy GYED/akármi, ha egyáltalán kaptál ilyesmit. Ha nem értelmes indokra valószínűsíthető lyuk van, akkor az azt sugallja, hogy valami olyat csináltál, ami gáz, pl. egy munkahelyről azért rúgtak ki, mert leszúrtad a főnököt stb. (jó, sarkított a példa, ne kössetek bele, mindenki gondoljon valami, a vérmérsékletének megfelelőre)

        Kedvelés

    • Ha szigoruan a felelemrol beszelunk…
      ha mindenkeppen a felelmek okat akarod felterkepezni, eleg korbekerdezni a mar szult ismerosoket. 9 honap fekves / verezgetes / 9 honap (!) durva hanyinger es hanyas / szulesnel gatmetszes, repedes / kaparas / 3 nap vajudas / tejelvalasztas meginditasanal a fajdalom / a masodik csaszar utani napokig tarto gorcsos fajdalom / farfekves / a gyerek az epevezeteken fekudt, ezert masfel evig eperohamok… folytassam? Ezek nem annyira velt fizikai fajdalmak. Es csak a sajat ismeroseimrol beszeltem.
      Mikozben ma mar azt is elkepzelhetetlennek tartod, hogy erzestelenites nelkul furjak ki a fogad….

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Elszállt az előző kommentem, de annyi volt a lényege, hogy sajnálom, ha az ismerőseid így szültek. A szülés nem nőgyógyászok délutáni szabóvarrókézimunkaszakköre, ahogy azt a többségük hiszi, és amit a nők nagy többsége megtapasztal. Inkább az I did it – pillanatok egyik legnagyobbika, ha megfelelő szemlélet veszi körül.
        De ez már egy másik téma, le kell csapni a bennem élő véresszájú alteranyukát.

        Kedvelés

      • Igen, teny, hogy a mai rendszer elegge a szabasvarrasra epul. Kuzdeni kell, ha maskent akarod. DE: a leirtak fele nagy resze a nogyogyaszokon mult, hanem egyszeru fizikai dolog, amit a terhesseg okozott, es ami alter modszerekkel is ugyanigy lett volna.
        9 honap fekves / verezgetes / 9 honap (!) durva hanyinger es hanyas / 3 nap vajudas / tejelvalasztas meginditasanal a fajdalom / a masodik csaszar utani napokig tarto gorcsos fajdalom / farfekves / a gyerek az epevezeteken fekudt, ezert masfel evig eperohamok…

        Kedvelés

  48. Olyan sokat írtatok, el is olvastam mind, de azért belekezdek én is.
    Sosem volt tervem, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Pszichiáter akartam lenni. Ennek okán gimiben elmentem megnézni egy sérült csoportot. Borzadva jöttem el, hogy én ide többé soha. De egy osztálytársam megkért, hogy kísérjem el, ő is ismerkedne. Legalább egyszer. És akkor a borzalmam mögül előcsapott valami, ami teljesen elsöpört és sodrásban tart húsz éve. Óriási sodrás volt, anyjuk helyett anyjuk voltam, körmöt vágtam, hajat mostam, nem csak lelket ápoltam, aztán tanítottam, ami nem jött be, végül rátaláltam a saját szerepemre a kutyáimmal együtt. Imádom és nem tudtam abbahagyni, vagy szüneteltetni egy percre sem.
    Tanultam is érte, újabb és újabb képzéseken, akkor azt mondták, hogy karriervágy hajt, pedig csak bele akartam mélyedni. Az egyetemi képzésen mondta a szociológus, hogy aki így él, az nem vágyik vérszerinti gyerekre. Tényleg nem vágytam, mert voltak már gyerekeim.
    Igazából férjhez sem akartam menni, emiatt is furának tartottak, hogy háromszor mondtam nemet.
    Aztán mégis jött valaki, akire igent tudtam mondani megalkuvás és vetítővászon nélkül.
    Vele szerettem volna közösen gyereket vállalni és igen, vállalni, mert úgy éreztem, hogy ez egy szép és kívánatos dolog, de vállalás. A fiammal össze kellett csiszolódni, 9 in, 9 out, szinte napra pontosan. Mostanra pedig, kétgyerekesként ugyanazt a sodrást érzem, mint ami az első gyerekeimmel történt. És erre is azt hallom sokszor, hogy fura.
    Valahogy minden fura és viszonyítási alap, amit érzek, ezt leszámítva, vagy félredobva viszont inkább úszom a sodrással.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  49. Azt észrevettétek-e, hogy akinek nem célja a gyerekvállalás (nő vagy férfi, mindegy), az nem áll neki meggyőzni a mást választó embereket arról, hogy az ő vágya “normálisabb”. Ellenben fordítva mindennapos.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • De, tényleg így van. Szerintem segít, ha nem homogén társasága és baráti köre van az embernek, hanem sokféle élettel találkozik, mert akkor lehet látni közelről is, hogy ki miért nem akar. Akkor nehezebb szólamokat mondani.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • aki a mainstreammel uszik, az nem szokta a sajat meggyozodeseit megkerdojelezni (mert hat masok is azt gondoljak, “ez igy van rendjen”). Aki ellene, az azert uszik ellene, mert atgondolta, mi legyen es arra jutott, hogy ne az, amit a tobbiek csinalnak.

        Kedvelés

    • Igen, ez nagyon gyakori – mint ahogy a gyerekesek azt sem akarják elhinni, hogy így, gyerek nélkül jó lehet. Van, aki szerint az, aki gyerek nélkül is jól érzi magát, csak hazudik magának és áltatja magát. Én tudatosan vagyok gyermektelen, és soha eszembe se jutott, hogy bárkit, aki gyereket akar, meggyőzzek, hogy ne akarjon. Pont fordítva, tök lelkesen vártam mindig kismama barátnőmmel együtt eddig mindkét babát és most a harmadikat is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mondjuk, amilyen “édesen cinikus” vagyok (egy jelző, amit nemrégen kaptam és amellyel azonosulni tudok :D), ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a gyerekesek titkolt motivációja, hogy másoknak se legyen már olyan jó! 😀 (Juj, de gonosz vagyok (pirul).
        Biztos nem ez van.)

        Kedvelés

      • Nekem is mindig ez ugrik be, amikor leharcolt, lathatoan faradt es remenytelen anyak azt bizonygatjak, hogy nekik jobb, mint nekem… 🙂
        NE ertsetek felre, nem mondom, hogy mindenki ilyen, de van ilyen is…

        Kedvelés

      • hat en pont ellenkezoleg, hivom az unokatesokat magamhoz hogy nezzek meg milyen gyerekkel a hetkoznap, es gondoljak at tuti ezt akarjak-e. es tuti azzal akivel vannak. es ha valaki kis korkulonbseget tervezget akkor az elso kerdesem hogy segitsege lesz-e, mert tutira raszorul majd.

        Kedvelés

      • hat megint ilyen “pont errol beszeltem” erzesem van. Egy cikkrol chatalek valakivel, aki no es gyerekei vannak. Nem ismerem, csak mailben, eloszor chatelunk.
        Ime a parbeszed:
        O nekem: neked van gyerkőd?
        En: nem, nekem meg nincs
        O: hah, boldog idők….
        En: de at tudom erezni….
        O: Lázár Márta: á, őrület néha…
        En: igen, tudom, unokaocsikkel…
        O: na mindegy, azért édesek, csak így magamban azért sok…
        a férjem munkában stb stb
        En: kitartas :)) a hetvegen legalabb mar a ferjed is ott lesz
        O igen, őt is ki kell szolgálni 😀

        Kedvelés

    • Au contraire. Engem igyekeztek lebeszélni, meg lefelelőtleneztek, mert nem volt a teherbeesésem előtt biztos karrierem. Velem egykorú emberek furcsán néztek, ilyen hamar szülök? Nem akarom még az életet élvezni egy kicsit? Meg kiszórakoztam már magamat? Mintha élve eltemetéssel lenne egyenlő a gyerekvállalás, úgy beszéltek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem, még csak hét hónapos a kisebbik (aki ott van a blogszülinapos fotókon) szívom az állam vérét, eltartanak, ingyenélek, meresztem itthon a seggem két gyerek mellett, néha blogszülinapi partikra járok, leterhelem ennek alkalmából a dolgozó nagymamákat is!
        🙂

        Kedvelés

      • Hoppá, az lemaradt, hogy elverem a férjem keserves munkával szerzett keresetét is!

        Kedvelés

      • Nem, csak azert kerdezem, hogy szembesultel-e mar azzal, milyen lesz munkaba allni? Nehezsegek stb.

        Kedvelés

      • Minden reggel érzem a munkába állás nehézségeit 🙂
        Nem aggódom miatta amúgy, ahogy lesz, úgy lesz. Max elmegyek, ha nem lehet a szakmámban elhelyezkedni, marcipángyári szalagmunkásnak.

        Kedvelés

      • Persze az otthoni munka is munka, de azert esetleg probald elkepzelni, milyen, mikor a mostani napi munkad melle meg koran el kell indulasra keszulni, gyerekeket adott intezmenyekbe eljuttatni, idore beerni egy munkahelyre, ahol szellemi vagy fizikai erofeszitest kell kifejteni, esetleg nem is ugy, hogy nagyon kedvedre valo lenne. Mert mondjuk a marcipangyari sormunkanak is vannak kevesbe erdekes reszei. Este gyerekeket osszeszedni, kulonora, lecke, lehetoleg vacsora idoben. Nna szoval nem olyan biztos, hogy a mostani eleteddel egy szinvonal lesz….

        Kedvelés

      • Van egy csoporttársam az egyón (levelező tagozat), 23 évesen két kisgyerek mamája, 19 évesen ment férjhez. Ő elég viccesen osztja az eszet az “asszonyi létről” kb., holott egyértelmű, hogy nála a mihamarabbi férjhezmenést az motiválta, hogy felnőttszámba vegyék. Mintha más módja nem lenne a felnőtté válásnak. Az ájultan imádott férje 15 évvel idősebb, beérkezett egzisztencia, amúgy pasiként közepes, a lány viszont nagyon szemrevaló. Ráadásul jó családban nevelkedett, semmi baja, nem menekült. A férfinak jócskán érdeke volt, hogy magához kösse, még mindenre rávehető, rá is vette gyorsan két gyerekre.
        Egy önálló gondolata nincs a lánynak, sajnos. Tele könyvekből és kismamablogokról olvasott életfilozófiákkal, meg amit a nem túl okos férjétől hall. Szerencsére a család a feneke alá fog tenni egy üzletet, mert amit tanulunk, ahhoz hozzá sem tud szagolni.
        Nem azt mondom, Sofie, hogy ez rólad szól, csak elmeséltem.

        Kedvelés

      • Mit csinaltok ilyen helyzetben? Leszerelitek az aradozot, vagy hagyjatok, hadd beszeljen? Erdemes-e kozbeszolni, vagy ok ugy sem akarjak meghallani? Nekem ilyen kerdesek vannak most a fejemben nagyon.
        Ha magambol indulok ki, orulnek, ha valaki “eszhez teritene”, de nem mindenki ilyen fejlodo szemelyiseg, es akkor lehet tobbet artok egy jotanaccsal?

        Kedvelés

      • Jótanáccsal semmiképp se próbálkozz. Magadról beszélj, azt lehet, hogy meghallja a másik. De lehet, hogy nem. Attól függ, milyen a kapcsolatotok és mennyire ad a szavadra például.

        Kedvelés

      • Ez a csoporttársam pl nincs abban a helyzetben, hogy bele akarna gondolni, meg nincs is különösebb veszélyben. Meggyőzés, szemfelnyitás céljából én nem szólok senkinek. A legtöbb ember nem fejlődő, másrészt meg nem az én reszortom eldönteni, mi számára a fejlődés. Amíg engem békénhagy.

        Kedvelés

      • Nyilvan o ugy gondolja, hogy sajat akaratabol es a legjobban eli az eletet…
        Szerintem sem erdemes energiat fecserelni masok meggyozesere (annal is inkabb, mert annyian elnek felemas, egyenlotlen kapcsolatbam, hogy naphosszat mast se csinalnek).
        Vannak fazisok, ahogy a blog olvasasaval, befogadasaval kapcsolatban mondtatok: van, aki mar erzi, hogy ez azert nem szazas, de meg tagad, vagy nagyon akarja a latszatot tartani, inkabb beledoglik, vagy annyira nem szuveren egyeniseg, hogy fel merje vallalni a sodorral szembeuszast. Van olyan is, aki nagyon szeretne megerteni, mi a bajok forrasa es keres (es mondjuk nem az alezoterikus iranyba). Ilyenkor altalaban kerdeznek, es aztan visszakoznak, kuzdenek, elsosorban magukkal.
        En ugy vagyok vele, hogy ha van ra igeny, akkor szivesen beszelek rola. Ha nem, akkor esetleg emlitem, majd megyek tovabb. A kornzeyetem tudja, hogz nem pont ugy elek, ahogy elvarna a hagyomanyos felfogas, hogy mit gondolnak errol, az legyen az o dolguk.
        Ezzel egyutt egyszer mindenki eler oda az eleteben, hogy legalabb maganak ki kell mondania azt, ha valami nem mukodik (ha rossyeryese van evek ota, ha torkat szorongatja az egyenlotlenseg). Hogy ez mikor jon el, eljon-e, az sokmindentol fugg.
        Es ugyan Eva ezt nem fogja szeretni, de igenis elettapasztalat (es ezert nemileg eletkor) fuggvenye is mindez. Ha visszagondolok, hogy 20 evesen miben hittem, es azota hova jutottam az allando agyalassal, on- es vilagelemzessel… Dehat ez a szep az eletben, hogy fejlodunk. Miert kellene meg azon a szinten lennem, ahol 20 evesen voltam? Azota remelem, sikerult tovabbgondolni az eletem meg a vilagot.
        Es persze rolam meg ugyanezt gondolja a 70 eves nenike (ha gondolkodo tipus, es nem csak onigazol – ha mar eddig szar volt, most mar nem tagadom meg, tul nagy aldozat lenne kimondani).

        Kedvelés

      • Sofie, ez nagyon érdekes, fontos, hogy ezt mondod. Ez mutatja nagyon élesen, hogy az anyaság, az ún. “termékeny korú” nők mennyire (ahogy vanitas is mondta) a köz ellenőrzése alatt állnak.
        “Most szülsz, ilyen hamar, ilyen körülmények közé? Felelőtlen vagy!”
        “Na, és mikor lesz gyerek? Van már apajelölt? Harminc felett már illenék családot alapítani!”

        Mindkét véglet csakis az ellenőrzésről, a kontrollról, az elvárásokról szól. Semmi másról.

        Kedvelés

  50. gondolkodtam én is ezen, amit Sofie kérdezett. tényleg van abban valami elkeserítő, hogy ennyi negatívum társul a gyerekvállaláshoz, és hogy ez mennyire “természetellenes”, most nem találtam jobb szót.
    az örömeit valahogy nem osztja meg az ember, nem vagyunk rá képesek. vagy ha igen, akkor csak annak az örömét, hogy végre eltávolodtak tőlünk egy kicsit a gyerekek.
    én is találkoztam már olyan lánnyal, aki mondta, hogy nem akar gyereket. akkor felháborodtam és nem értettem, most meg látom, hogy ez volt a lehető legjobb és leghitelesebb döntése: egyszerűen olyan a személyisége, hogy tényleg alkalmatlan egy kisbaba gondozására, és ez mégsem valami fogyatékossága, (egyébként borzasztó okos és intelligens és művelt, önálló, stb) hanem egyszerűen csak ilyen.
    de ez egy konkrét példa, és általánosságban mégis lehangol, ha arról hallok, hogy a nők nem akarnak szülni, mert… pedig elfogadható érv a “mert csak” is, meg a traumák is.
    és tudom, hogy milyen nehéz, és hogy nekem is az volt, de nagyon jó is tud lenni, és lehetne, lehetett volna még jobb. nem cserélném el a gyerekeimet semmiért. és igazából azt is látom, hogy semmivel sem lennék előrébb a “karrieremben” vagy anyagilag, ha nem szültem volna. (mondjuk én egy szőröslábú tarisznyás bölcsész vagyok 😀 )
    a másik pedig, amit látok, hogy mekkora hazugságokkal veszik körül a kismamákat (vedd meg a kütyüket, és akkor minden olyan lesz, mint régen, csak lesz egy egy zenélő, villogó izében mosolyogva-gügyögve hintázó kisbabád is), aztán kiderül, hogy frászt, annak a babának te kellesz, 7/24. (aztán később tök jól ellenne mással is, apukával, nagymamával, csak éppen mindenki úgy gondolja, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye – erről is volt már szó itt)
    a másik pedig, hogy ehhez az utóbbihoz nincs meg az idő. mindenki sürget, és te is magadat.
    mikor fogja már átaludni az éjszakát, mikor szokik már le a cumiról, mikor hagyhatom abba a szoptatást végre, mikor lesz már el magában (ez utóbbi nagy kedvencem egész kicsi babákkal kapcsolatban) mikor lehet már elmenni tőle moziba/Bécsbe – ezeket én is kérdezgettem anno és nem láttam az alagút végén a fényt, csak amikor már nagyobbacska volt a nagyobb, és jéé, egyszer csak átaludta az éjszakát, eljátszott magában és még Bécsbe is elmentünk kettesben stb. valahogy meg kéne adni mindennek a természetes kifutási idejét és nem parázni – nagyon nehéz ez persze, főleg olyan estekben, ha például a silentspring nevű férjed kétévre ad ultimátumot… minden nőnek (és gyereknek) joga lenne ahhoz, hogy ne sürgessék őket semmivel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Legtöbbször nem arról van szó, hogy a nők nem akarnak szülni. Hanem hogy nem olyan fontos. Nem annyira, hogy céllá váljon, így aztán nem is döntenek mellette. Nem kell ehhez trauma, nem kell hozzá semmi durva hiány, ami “igazolná” a vágy hiányát. Riversong hasonlót írt mint te, hogy a szülői létnek rossz a híre a nehézségek miatt, s ez kár hogy eltántorít egyeseket. Pedig nem mindenki tartja elviselhetetlen nehézségnek, nyűgnek a gyerekkel járó változásokat. Talán még kevésbé, mint az aki éppen birkózik velük. Szerintem ez a közkeletű tévhit, hogy biztos a nehézségek nem vonzóak. Nehéz elképzelni, mert olyan kevés a példa rá, hogy vannak, akiknek más élmények nyújtanak kiteljesedést. Egyszerűen el sem tudjuk képzelni, hogy a boldogság, a teljesség utáni vágy másra irányuljon, mint a gyerekvállalásra.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • igen, ebben van valami. tényleg nehéz elfogadni, hogy másoknak más dolgoktól/személyektől teljes az élete. meg egyáltalán, hogy nem úgy gondolkodik, érez, mint én.
        amúgy nálunk az otthon sokáig pont ez volt: márpedig én tudom, mi a jó neked, és ha nem azt csinálod/mondod/gondolod, amit én akarok (ami ugye a jó neked, és ezt én jobban tudom), akkor megpofozlak/nem szólok hozzád/nem adok pénzt stb és ebben első helyen állt a férjhezmenés meg a gyerekszülés, lehetőleg minél hamarabb. (korábban pedig az, hogy mit szól a szomszéd, viselkedjél…)
        és olyan jó, amikor ezeket el tudom kerülni és nem terrorkodok, meg az is, amikor látom hogy az anyám milyen felszabadult és engedékeny a gyerekeimmel, amilyen velünk talán sose volt, vagy csak nagyon ritkán, és akkor meg ő kapott érte (a nagyanyámtól…)

        Kedvelés

  51. Ma volt a kisebbik gyerekem ballagása. Néztem őt, és az jutott eszembe, hogy soha többé nem kell mennem szülőire, fogadó órára. Nem fogok ellenőrzőt aláírni, és háziról érdeklődni. Ezek innentől kezdve az ő dolgai lesznek. És én ettől annyira boldog lettem, hogy megittam egy fél üveg pezsgőt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  52. amúgy én láttam született anyukát is: három egész kicsi gyerek (5,2,0.5) navigálása egy hangos szó nélkül, mosolyogva, tömött strandon, egyedül, fürdés, lángosozás, szoptatás párhuzamosan. lehidaltam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Az én sógornőm is ilyen. Amíg neki nem voltak saját gyerekei a rokonság összes gyerekét magára vállalta. Milyen jó volt moziba menni, mert ő élvezetből gyerekezett. Szakmát is kisgyerekest választott. Aztán mikor neki lett 3, akkor még odahívta a többi kisgyereket is. Imádta mindegyik. Szerintem alig várja, hogy a nagyobbak közül valakinek szülessen gyereke, és senkinek nem lesz olyan szuper nagyanyja, mint az ő unokáinak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én is ismerek néhány ilyet, és mindig olyan kis rendesnek tűnő gyerekek veszik Őket körül. Valami adok-kapok kölcsönösség lehet mögötte, talán nem is tudatos szinten.

        Kedvelés

      • igen, egy türelmes, kiegyensúlyozott és egészséges énképpel rendelkező embernek a gyereke is kiegyensúlyozott lesz (ezt már a Vekerdy is megmondta 😉 nem mellesleg ő is csak odáig jutott el, hogy ne vasaljon az anyuka, de maradjon mellette a gyerek hároméves koráig, mert szarok a zsúfolt óvodák, az meg szóba se jött, hogy esetleg megfelelő ovikat kellene működtetni nagy számban)
        az meg, gondolom, változó, hogy mitől lesz, lehet-e egyáltalán valaki kiegyensúlyozott, ha nem a megfelelő légkörben nevelkedett.

        Kedvelés

  53. Gyereket sokaig nem akartam. Foglalkozasbol adodoan elöször beteg gyerekekkel, majd kisiskolasokkal, vegül mozgasserült gyerköcökkel foglalkoztam es ez annyira kitöltött, – es sokszor kifarasztott – hogy nem igyekeztem a csaladalapitassal. Inkabb vilagot lattam, kiprobaltam, megeltem ezt-azt. Volt nehany kapcsolatom, de egyiknel sem jelentkezett az olthatatlan szaporodasi vagy. Hamar haldoklasra itelt elsö hazassagomat nem probaltam gyerekkel ujraeleszteni, bar az exferj szerint ez lett volna a megoldas… 😛
    Aztan jött egy naaaaagy szerelem, 29 voltam, es tudtuk mindketten: kettönkböl egy csudaszep-csudajo szerelemgyerek születne… de ott volt Kedvesem exneje (hivatalosan akkor meg nem elvaltan, csak külön elve) a 2 gyerekkel. 4 evig birtam a hölgy durva erzelmi es egyeb zsarolasi manipulacioit (pl. ha mi nyari szabira, akkor ö erkelyröl leugorva labat töri, hogy keresztbe tegyen…), mielött feladtam a kapcsolatot, ahol a Kedves sem tudta a jo megoldast a szituaciora. 😦
    Aztan 33 evesen megismertem a masodik ferjemet; nagyon jo es kiegyensulyozott kapcsolat alakult, vele eljutottam arra, hogy igen, együtt maradunk es csaladot is szeretnenk. Miert is? Erdekes, de eddig nem gondolkodtam az indoklason. Mindketten jartunk-keltünk a vilagban eleget (együtt is), anyagilag abszolut megengedhetjük magunknak, erettnek ereztük magunkat egy kisember felnevelesere.
    Majdnem 2 evig probalkoztunk, aztan gyönyörü terhesseg, majd borzalmasnak megelt szüles. Elvette az összes energiamat, csaszarral vegzödött es 3 hettel utana sem birtam magam testileg-lelkileg összeszedni. Valahogy ereztem, hogy ez nem normalis, valami baj van. A haziorvos beküldött a korhazba. Diagnozis: eleg nagy rosszindulatu daganat a belrendszerben. A terhesseg alatt jelentkeztek ilyen-olyan tünetek – a varandossagra kentek az egeszet.
    Bennem panik: 3 hetes a lanyom, vegre megszületett – nekem pedig mennem kell?!
    Operacio, labadozas (rekordidö alatt; meg mindenkeppen akartam meg egy kis idöt a lanykammal meg a ferjemmel). De az anyasagnak megsem tudtam örülni a “halal arnyekaban”, nem tudtam elvezni, bizonytalan voltam es agyonaggodtam az egeszet. Nem ilyennek ismertem magam, de a betegseg rengeteget valtoztatott rajtam. A kemo nem tette könnyebbe a dolgot. Olyan szar erzes volt: ket evig keszülni, varni, most meg itt a baba es en a sajat nyomorombol probalok kikecmeregni – es a bebi ebben a szituacioban inkabb egy plusz teher, mint boldogsag. 😦 Aztan 5 honap utan törtent valami (spiritualis jellegü), most nem reszletezem, de hirtelen bizonyossagot ereztem, hogy legyöztem a betegseget. Abbahagytam a kemot, megerösödtem testileg, elkezdtem elvezni az anyasag pillanatait.
    A nehez start azert megzavarta rendesen az egesz kötödesi folyamat kialakulasat. Meg most, ket es fel ev utan is azt gondolom, vannak hianyossagok. Neha ugy erzem, tulterhel, csödöt mondok, nem tudom eleg lazan es okosan kezelni a szituaciokat. Maskor meg szarnyalok. A ferjem az egesz kalvaria alatt mellettem allt, biztatott, segitett. Egyeb segitseg keves (pl. nagyszülök sajnos nincsenek.) Most latolgatjuk: legyen-e masodik. Van sok pro, viszont nehany kontra is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  54. Csak félig kapcsolódik ide, de mai termés, FB, ismerős meg a kisfia.
    “- Mikor lesz anya valaki?
    B. (3,5): – Ha gyermeket termel.”

    16-an lájkolták a “bájos gyerekszájat” – én viszont majd elsírtam magam kínomban. Gondoltam, ne egyedül dühöngjek…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  55. az egész úgy kezdődött hogy férjhez mentem. aztán pedig a házasság intézményében, ha terhes lesz a nő, semmi joga elvetetni. se ha beteg, se ha csóró, se ha negyven kiló a terhek alatt. fel sem merülhet. így volt beégetve. így az, hogy Ő akarta, Lett. Lettek. mint a bibliában a teremtés résznél. négyen.
    (utólag a válásnál mordulta, hogy előre kiluggatta a kotonokat)

    nagyon boldog voltam a kicsikkel. nem vettem észre semmi szörnyet, nem szenvedtem, nem láttam. nem is értem rá látni.
    életem legboldogabb időszaka volt. az ébredésig, a hetedik bőrrétegig.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  56. Sosem volt meg bennem az a bizonyos ősi vágy az anyaságra (én is azok közé tartozom, akik még csak nem is babáztak gyerekkorukban). Öt-hatéves koromban születtek a testvéreim, elég nagy voltam már ahhoz, hogy felfogjam, mivel jár egy (két) kisbaba, az átordított éjszakákat, az állandó feszültséget a szüleim között, ami majdnem a válásukhoz vezetett, azt, hogy nekem nem jut se figyelem, se csilivili játékok, mint az egyke kortársaimnak, ráadásul öt éves koromig egykeként nevelkedtem, szóval ahhoz már túl későn jöttek a testvérek, hogy önzetlenségre szocializáljanak, soha nem is játszottunk együtt. Nem azt mondom, hogy gyerekkori sérelem miatt nem vágytam gyerekre, egyszerűen csak azért, mert megadatott a lehetőség, hogy realistán lássam ezt a kisbaba-dolgot. Viszont amióta felnőttek vagyunk, nagyon sokat jelent, hogy vannak testvéreim. Ezért nagyon nagy dilemma nekem, hogy legyen-e a lányomnak testvére (ha igen, akkor azt szeretném a saját gyerekkorom miatt, hogy ne túl nagy korkülönbséggel legyen). Nekem az, hogy legyen-e tesó, sokkal nagyobb dilemma, mint hogy legyen-e gyerek egyáltalán. Azt már látom, hogy egy gyerekkel azért bármit lehet, el lehet jutni bárhová, de kettővel már nem ugrálnék ilyen lazán. Az elsőn nem igazán gondolkodtam, elég sokáig, amíg nem volt megfelelő társam, hála a Jóistennek fel sem merült, hogy lehetne, amikor pedig megismertem a páromat, onnantól úgy voltunk vele, hogy tök jó az élet, mért ne osszuk ezt meg még valakivel, bárhol jártunk, mindig ott volt mögötte, hogy ha lenne gyerekünk, milyen jót mászna velünk itt, vagy milyen jót homokoznánk ott (de ezt azért nem nevezném zsigeri vágynak az anyaságra). (Az jelent valamit, hogy most sem érzek ilyet, ha a tesóra gondolok, inkább rémületet érzek?).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  57. Nem sokat gondolkodtam én ezen. Csak úgy vágytam rá. Szerettem valakit, összeköltöztünk, és azt gondoltam – úgy öntudatlanul -, hogy ez a következő lépés. A dolgok rendje a Nagy Könyv szerint. Azt is gondoltam, hogy éppen annyi idős vagyok, ami ideális szülő- és anyuka kor, és hogy sosem lesz semmi ideális, mi meg ráadásul jól állunk, van munkánk, lakásunk, és egymás mellett döntöttünk. De ezekre mind csak akkor gondoltam, amikor kérdezték, vagy amikor terveztem, mit fogok mondani, ha kérdezik. De előbb a puszta vágy született meg. A babaillat, a gügyögés, a babamosoly iránt. Talán. Nem is gondoltam, hogy akkor rögtön, csak egyszerűen nem védekeztünk tovább, és azt hittem, el fog tartani egy darabig, mire jönni akar a gyerek. Nem tartott szinte semeddig, két hónap múlva várandós voltam. Az előtte levő fél-egy évben a szobanövényeim fénykorukat élték.
    Most, ha még szülhetnék, azért a közelség élményért szeretném újra nagyon, amelyet a bennem növekvő élet megtapasztalása, és a születés utáni hozzám tartozása jelent. Annak a sok kedvességnek, bájosságnak, ártatlanságnak a látványáért, a hozzá fűző gyönyörűségesen intenzív érzésekért, azért szeretném.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  58. Nem tudom eldönteni, nekem szól-e ez a blog? Még azt sem tudom eldönteni, hogy mit gondolok róla? Néha szeretem, néha nagyon nem, idegesít, dühít, néha kifejezetten eltiltom magam tőle, hogy ne hergelődjek fel, aztán vissza-vissza térek. A stílus jó, magával ragadó. És mi az ami zavar? Hogy néhány dologban nagyon nem ért(enénk) egyet, hogy ezeken én már túl vagyok, vagy soha nem is lesznek fontosak, hogy nem tudok és nem is akarok ennyire intellektuális lenni, vagy feminista lenni, hogy egyre inkább belterjesnek érzem a közeget, mint azokat a romkocsmás asztaltársaságokat, amiket éveken keresztül kerülgettem a wc-re menet, és akik sosem vették észre, hogy potyog a könnyem. Pedig éppen a világ összes szenvedőjét akarták megmenteni egyszerre.
    Vagy azért, mert úgy érzem, egy csomó minden igaz rám, de nem akarok ezzel szembenézni?
    Azt sem tudom, most miért szólok hozzá, hisz többször megfogadtam, hogy nem fogok, nem kopogtatok esdekelve ezen a kapun (is), mint már olyan sok kapun, ahol ideig óráig elbabusgattak, majd meguntak és kiraktak. Pontosabban olyanokat mondtak, hogy kirakjam magam. Főleg, ha ellenvéleményem volt. Vagy amikor már túl erős volt az önsajnáltatásom. És ismét csak azzal kerüljek szembe, hogy vagy magam oldom meg az életemet, vagy senkisem. Vagy így maradok, vagy felfordulok. Vagy megszokok, vagy megszökök. Illetve jobb napjaimon azzal ébredek, hogy „Na, akkor mostantól minden más lesz…” És minden más is. Két napig talán.
    Azt olvastam fent, hogy itt illik bemutatkozni. Bocs, én bemutatkozás helyett a padlóra hánytam, nagyot és büdöset, nekem jól esett, mert kijött, de ti meg most szagolhatjátok, valakinek fel is kell törölni. Nem csodálnám, ha ezután úgy gondolnátok, hogy ez nem az én házibulim. Azért néhány szó magamról mégis: Nő vagyok, 30 felett, külföldön élek, Ny-Európában, egy itteni férfivel párkapcsolatban, karrierem egyenlőre nincs, kisebb sikerek vannak, még a helyem keresem, művészeti (és pedagógiai) irányban próbálkozom. Van egy fiunk, másfél éves, a szülés után nagyon durva pszichés állapotba kerültem, a pszichiátriai diagnózissal most nem fárasztalak titeket, az a fajta történet, amit normál esetben csak az újságban olvasunk, és megdöbbenve mondogatjuk egymásnak, hogy „Érthetetlen, egy tanult, kultúrált nő volt, mégis kidobta a gyerekét az ablakon.” Na én nem dobtam ki, nem is fogom, egyenlőre magamat sem, ez utóbbi még változhat. Azóta is pszichiátriai kezelés alatt állok, most már sokkal jobb a helyzet, viszont gyógyszereket kell szednem, amit utálok, mert leszedál.
    A párom: Nagy szerelemben kerültünk össze, sokat vártam rá, nagyon örültem neki, de mára elbizonytalanodtam. Alapvetően egy jó ember, aki szeret minket, nyugati gondolkodású, empatikus, bizonyos kérdésekben még feministább, mint én, de mostanában sokat dolgozik, és itthon szeretné kipihenni magát. Nem részletezném, milyen bajaim vannak, a környezetem szerint csak házisárkányoskodom, pedig örülnöm kéne, hogy olyan pasim van, aki végigcsinálta velem a múltévet, pszichiátriástul, mindenestül. 100 férfiből ha kettő van ilyen. És ez valószínűleg igaz is. Időnként én is azt mondom magamnak, hogy nekem semmi se jó, direkt elrontom az életem, máskor meg felhúzom magam, hogy miért kell nekem mindig elhinni, hogy én vagyok a hülye. Amikor ezt a blogot olvasom, akkor haragszom rá. De nem biztos, hogy ennek a blognak mindenben igaza van. Na mindegy, ezt most nem bonyolítom tovább, ez a bejegyzés (és maga a blog) nem az én magánproblémámról szól.
    A fenti kérdésre válaszolva: Hogy miért akartam gyereket? Mert úgy éreztem, hogy ha már más területen nem biztos, hogy sikereket tudok elérni, legalább anya legyek, hogy ne járjak úgy, hogy karrier és gyerek közül egyik se jön be. (Miközben van akinek mind a kettő működik.) Meg valahogy mindig is akartam gyereket, régen sokat is (5-6-ot). Hogy anya legyek, hogy valakinek én legyek a legfontosabb (legalább egy darabig). Meg talán, hogy megfeleljek a társadalmi elvárásoknak is. Mert a nővéremnek és a bátyámnak is van. És azért, hogy öreg koromra ne érezzem magam feleslegesnek, legyenek legalább unokáim. (Ezzel előre nagy terhet pakolok a gyerekemre. MUSZÁJ neki is családot alapítani.) Aztán amikor megszületett, utólag nem értettem, hogy-hogy nem láttam előre, hogy pszichésen ennyire alkalmatlan vagyok anyának? A legdurvább, hogy szeretnék még egyet szülni, mert ne legyen már a fiam egyke, meg hátha lány lesz a második, stb. De közben iszonyatosan rettegek is tőle, hogy előlről kezdeni az egész pszicho-horrort…kiráz a hideg még a gondolatától is. És persze a környezetemben sokan gondolják úgy, hogy ilyen idegekkel nagyon nem kéne még egyszer belevágni.
    Na szép rövid komment lett, ha esetleg kimoderálja a blogíró, akkor azért örültem, hogy legalább végigolvasta.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ezennel megszavazom neked A hónap hozzászólása érdemrendet.

      A blog az én szubjektív világképemet tükrözi, illetve a benyomásaimról szól, ilyképpen nem lehet igaza, nem állít úgy semmit, hogy abban csalódni lehessen: á, mégsem igaz, pedig majdnem elhittem!, legfeljebb érdektelen lehet. Nem tanács, nem módszer, csak szembenézés, csak abban nem alkuszik.

      És egyre irodalmibb, a társadalomtól az irodalom felé tart, egyre inkább a szavak tisztánlátásának erejét képviseli. Valamiféle mozaikja a közös női sorsnak felderengett mégis: a kérdéseink ugyanazok, a válaszaink széttartanak. Az olvasók viszont nem egyformák, elférsz bőven, nincs miért haragudni.

      Mi a baj ezzel az áldott jó emberrel?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm a díjat! Megtisztelő a bizalom, főleg, hogy még csak 7-e van. Akkor most azért köszönök is egyet (és megyek a felmosórongyért:)
        Sziasztok! Örülök, hogy itt lehetek a blogon! Nem biztos, hogy mindennap jövök, próbálom magam korlátozni internetileg, meg azért is, mert könnyen megered a nyelvem, és nem akarom csak azért szanaszét kommentelni ezt a blogot, mert nekem az pszichoterápia.

        „Mi a baj ezzel az áldott jó emberrel?”
        Ott kezdődik, hogy még le sem írtam a választ, már lelkifurdalásom van, hogy én most idejöttem őt fikázni, pedig ő mindent megtesz, ami tőle telhető, ráadásul itt még nem is védheti meg magát, nem is érti a blogot (nyelvileg), én meg biztos nem állok neki most lefordítani.
        Alapvetően szerintem belefáradt abba, hogy társ helyett (mellett) pszichiáternek is kell lennie. Nem is ezt tanulta. Érzem én ezt, a környezetem szerint is a tűzzel játszom, nincs férfi, aki ezt hosszú távon kibírja, és mi lesz velem, ha elhagy, egyedül maradok, egy bolond nőnek nem túl magas az ára a húspiacon. Ezért próbálok minden nap műmosolyogni. Erre azt mondja, hogy miért műmosolygok, úgyis rájön, hisz ismer engem, a társa vagyok, legyek hozzá őszinte. És mondjam el, mi a baj, nekem is jobb lesz. Akkor elkezdem, sokmindent mondok egyszerre, és jön a válasz, hogy miért agyalok ennyit, hogy miért ezzel foglalkozom, miért a netet bújom pótcselekvésül, ahelyett, hogy valami Hasznossal foglalkoznék? (Gyerek bölcsiben, hogy miért, azt most hagyjuk). Nem, a házimunka sem jó, az nem töltheti ki az életem. Csináljak valami építőt. A házimunka valóban nem építő, de valakinek meg kell csinálni. Eleinte szépen megosztottuk, ez most már nem így van. De mivel ő napi 10 órákat dolgozik, én meg kettőt, vagy annyit sem, nincs pofám azt mondani a mosogatásnál, hogy „Most Te jössz.” Hétvégén főz, néha együtt takarítunk. A munkából hazatelefonál napközben, megkérdezi hogy vagyok, ha nem veszem fel aggódik, este is felhív, hogy végzett, jön haza. Ha nincs vacsora nem panaszkodik (bár én szabadkozok), ha van kedve csinál ő, ha nem, pizzát rendelünk. Rendetlen (szerinte én vagyok rendmániás), nem túl igényes, a pl. vasalás felesleges. Gyerekkel jól bánik, ha csörög a kulcs a zárban, már röpül a kicsi az ajtó felé, és kezdődik az a játék, amit velem nem lehet (pl. hátára veszi, és négykézláb végigrohan vele a lakáson). A fürdetést általában bevállalja, ilyenkor lemegy gyerekbe ő is, habot fúj, műanyag kacsahangon beszél, bábozik a fürdőjátékokkal, elsüllyeszti a kishajót. A gyerek kacagása betölti a lakást. Velem fürdeni unalmasabb. A fürdőszobát mondjuk utánuk én rakom rendbe, de az kevésbé vicces. Ha külön programja van, megkérdezi, elmehet-e? Az más kérdés, hogy én nem fogom azt mondani, hogy ne menjen, nehogymár én legyek a házisárkány, aki eltiltja a gyerekkori barátaitól, meg attól a hobbitól, ami előbb volt, mint én. Cserébe mindig mondja, hogy csináljak én is programot magamnak, ő majd vigyáz a gyerekre. De az én baráti köröm nehezebben mozgósítható, többen szültek mostanában, vagy elköltöztek, nehezen barátkozom itt, nulláról kezdtem pár éve az életem. A múltkor volt egy programom hétköznap este, be kellett vinnem a gyereket a párom munkahelyére, mert ha megvárom, míg hazaér, elkések. Babakocsival metrón föl-le, mikor odaértem, főnök épp kiselőadást tart, én az üvegajtó előtt téblábolok, bemehetünk-e, intenek, hogy menjünk. A gyerek kikéretszkedett a babakocsiból és szétszedte az irodát. Jaj de cuki, aranyos, látszik, hogy a te fiad (mármint a páromé), azért azt a dossziét vegyük ki a kezéből, fontos iratok vannak benne. Jaj, a kávéfőzőgépet inkább ne nyomkodja, még ráfolyik a forróvíz a kis kezére. Az a kulcs melyik fiókból van? Kulcsot elvesz, üvöltés. Játszhat vele, csak el ne vesszen. Megint művigyor, bocs, hogy élünk, bocs, hogy itt vagyunk. Párom szerint nem volt gáz, főnök laza, de azt azért ne mondja nekem, hogy ezt minden héten eljátszhatjuk. Ennyit arról, hogy szervezzek magamnak programokat.
        A másik meg, hogy legyek önállóbb, tegyek magamért én is valamit. Ez mondjuk igaz, de az itteni nyelv neki anyanyelve, én pár éve beszélem, mégis magamnak kell intéznem a hivatalos ügyeket, munkakeresést, lehetőségek keresését, és nagyjából a gyerek ügyeit is (orvos, böcsi, stb.) Ha hivatalos levél jön, én odaadom neki, hogy segítsen, félrerakja, most nem ér rá, fáradt, tévét néz, ő is utálja az adminisztrációt, stb. Jó, majd megnézi mindjárt. 3 hét múlva megtalálom a borítékot egy ruhahalom alatt, rájövök, hogy még mindig nincs elintézve. Újból lejátszuk ezt a jelenetet, majd vagy bőgök, akkor megcsinálja, vagy fogom dühösen a szótárt, és kitöltöm magam a papírt. Erre a válasz: Látod, hogy meg tudod csinálni, csak nincs elég önbizalmad.
        Szerintem mondjuk vegyes kapcsolatok eleve nem lehetnek egyenlőek, az egyik fél jóval többet ad fel, mint a másik (hacsak nem egy harmadik országba költöznek), az addigi életét, munkalehetőségeit, családot, nyelvet, hazát. Tudtam én ezt, és én döntöttem, hogy költözök, nagy volt bennem a kalandvágy és a szerelem. De azt nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz. Pedig azt azóta is hallgatom, hogy „Te akartál költözni, erre vágytál, mit akarsz még?”. Nem mintha ő kész lett volna Magyarországra jönni, mondott még ilyeneket az elején, de szerintem akkor még nagyon szerelmes volt. Persze azért örül, hogy én kiköltöztem, hálás érte, minden hónapban vesz nekem virágot, hogy megköszönje. És velem akarja leélni az életét.

        Kedvelés

      • Én ezt nagyon megértem, pedig mi nem költöztünk külföldre, csak ki a zöldbe, mindenesetre ezáltal, meg azáltal, hogy a munkahelyemről módszeresen kitúrtak-fúrtak ahogy gyerekem lett, szóval teljesen elvágva érzem magamat az előző életemtől, és ez nagyon ijesztő tud lenni. Pedig a támogató közeg nálunk is megvan a párom részéről, állandóan napirenden van az, hogy csak találjak ki magamnak egy vállalkozást, és megcsináljuk, egy szavamba kerül, más örülne, mint majom a farkának, én meg teljesen pánikba esek hogy nekem itt össze kellene raknom egy üzleti tervet, amikor a gondolataimat sem hallom a másfél éves gyerek mellett.

        Kedvelés

      • Szia! Ötleteljetek együtt a férjeddel egy délután, amikor a gyerekre nagyszülő vigyáz. Nem megoldható?
        Igen, ez a “találd ki (meg) magad” egyrészt hasznos tanács, és jogos, másrészt önmagában édeskevés, főleg egy olyan embernek, aki teljesen le van blokkolva. Ahogy egy kedves barátnőm mondta egyszer mély és dühös depressziója kellős közepén egy neki ajánlott életbölcsességre: “ZEN faszság”. 🙂 (Bocs a csúnya beszédért, de ez a mondat így kifejező:)

        Kedvelés

      • Arany egy billentyűzeted van, eszméletlenül megvilágosító, ahogy írsz, érzékletes, pontos. Itt is itt lehet ragadni, de ez nagyon építő. Nagy kincs, hogy a nagyon rejtett manipulációt is tisztán látod. Az meg nem válasz a létező problémákra, hogy úgysem találnál jobbat.

        Vannak egyáltalán felszabadultan kacagó, pancsoló anyák, vagy nekik csak a fürdőszoba marad? A grillezésről a mosatlan, az ejakulációról a lepedőmosás, a homokozásról a porszívózás jut csak eszükbe…

        Esélytelen munkába állnod? Messze van ez az ország?

        Kedvelés

      • 1400 km Budapesttől.
        Nem esélytelen a munkába állás, de nem is egyszerű. Alulról kell építkeznem, mert a magyar diplomámat nem tudom használni és itteni tapasztalatom sincsen sok. De már elkezdtem valamerre mozdulni! 🙂 Amúgy a párom örül a sikereimnek, egyszer volt itt egy kiállításom, annak a megnyitóján nagyon szépeket mondott. És nem hiszem, hogy tudatosan manipulálna. Egyszerűen csak így kényelmes neki.
        Én mindig reménykedek benne, hogy majd jobb lesz, hogy egyszer feleségül vesz, és hordhatom a nevét, amit a fiunk is hord, elmegyünk együtt szexológushoz, és a vásárláshoz használt közös kassza, ha lemerül, nem kell szólnom, hogy küldjön rá pénzt. Nem azért, mert automatikusan küldi, hanem mert fogok annyit keresni, hogy legyen mindig pénz a számlán. Vajon ez a reménykedés a vég kezdete? És addig tart, amíg én meg nem unom (fel nem borulok)? Vagy van olyan, hogy MÉGIS jobbra fordulnak a dolgok? Nehéz lenne elhagynom, nem mehetek csak úgy vissza Magyarországra, a gyereket csak az engedélyével vihetném el (ez mondjuk fordítva is így lenne, ha Magyarországon élnénk), olyan sokáig voltam egyedül, és kisebb-nagyobb megszakításokkal kb. 8 éves korom óta tartom magam rossznőnek, ráadásul a szülés után marad is rajtam vagy 15 kiló felesleg, nem bírom leadni. És ez a gyógyszerezés… napközben zombi vagyok (emiatt is nehéz a munkakeresés). Meg azt hiszem, hogy szeretem is őt még. És talán még ő is engem…
        Tegnap amúgy gondoltam egyet, és beültem melléjük a kádba harmadiknak. Ehhez mondjuk kicsi volt a kád (pedig szép nagy kádunk van), és mivel én vagyok a legsúlyosabb a családból, Arhimedes sem volt a barátom. De legalább nevettünk. Együtt.

        Kedvelés

      • Nehéz ez az egész, amit leírsz, még BL nélkül is. Nekem is ismerősek a nagy reggeli elhatározások, amikből aztán nem lesz semmi, mert lenne szabad kapacitásod, de a megvalósítására egy másodperced sincs. Vagy épp mire lenne egy másodperced, már lemerülsz. Ezt a férfiak, még ha át is vállalják a gyereket egy esti fürdetés, vagy akár egy egész este erejéig, soha nem fogják megérteni. Ha egy fél évre vállalná át, még akkor sem, mert a fél évnek is vége van előbb-utóbb, de a te anyaságodnak, és ezzel együtt az állandó készenlétednek,a felelősségednek a sapkáért meg a taknyos orrért, soha. Nehéz lehet ilyen messze segítség nélkül is, mondjuk én sokat gondolkodom azon, hogy boldogabb lennék-e, ha több segítséget kapnék, de az a helyzet, hogy a nőrokonoktól kapott segítség az esetek nagy részében shouldokkal jár, hogy az itteni szlenggel éljek, nekem speciel jobb, ha egyedül és azt és akkor és úgy csinálok, ahogy akarom, még úgy is, hogy abszolúte felvilágosult nagymamákkal büszkélkedhetünk.
        A “csinálj valami hasznosat”-ra (ami nálam inkább belülről jövő megfelelési kényszer) az én válaszom egyenlőre az, hogy megpróbálom jól érezni magamat a gyerkőccel, és minden más le van tojva, és ahogy írtam, emiatt nem is piszkál senki, sőt támogatnak benne, de most hogy Éva említette a felszabadultan pancsolást, be kell látnom, hogy még így is nagyon kevés az önfeledt pillanat (ha meg van olyan, akkor meg kényszeresen rohanok a fényképezőgépért, mert ezt meg kell örökíteni). Szégyen-gyalázat, felszabadult pillanatokat egyenlőre csak akkor élek meg, ha egyedül lehetek (nálam is leginkább a sport segít, még a shoppingolás sem az igazi, mert akkor is elkezdek előbb-utóbb apró zoknikra vadászni.)

        Kedvelés

    • Szia Borderline! Akár borderline vagy, akár nem, mellettem tuti elférsz. ;)) Én nem régóta csapódtam ide, de totál függés. Nagyon bírom azokat a magukkal őszinte embereket, akik mindig E/1-ben beszélnek, nem szólogatnak be, csak hozzák a saját életüket. Külön jó, hogy Éva ilyen nyitott.
      Családod táján körülnéztél már? Nyilván, de megtaláltad a gyógyulás módját?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szia Gyöngyi! 🙂
        Nyilván nem találtam meg még.. nem olyan egyszerű ez. Családom táján sokminden van, nem elég csak körülnézni.
        A borderline nem hivatalos diagnózis, csak olyan netről szedett öndiagnózis, de annak sem biztos, hogy komoly, lehet, hogy csak azért találtam ki, hogy valamivel igazoljam a rosszulléteimet meg a kiborulásaimat, amire “semmi valódi okom nincsen”.

        Kedvelés

      • Szia! Ilyen ki- és beborulásaim nekem is szoktak lenni, szóval ez nem szégyen, hanem egy állapot! Nálam egyébként két gyógymód van ezekre, munka és sport – minél hajtósabb, annál jobb. De ez csak akkor működik, amikor nem vagyok nagyon magam alatt, máskor betemet a sötétség. Nagyon tetszett az őszinteség, amivel magadról írtál, és el tudom képzelni, milyen nehéz lehet a helyzeted.

        Kedvelés

      • Köszönöm! 🙂 Igen, a sport az jó lenne, de nem bírom rávenni magam. Pedig minden reggel úgy kelek fel, hogy “na, ma tornázok!”. Aztán mégsem…

        Kedvelés

      • Jaj! Olyan nincs, hogy ok nélküli kiborulás! Nem akartam tanácsot adni, de mégse tudom megállni. Az én férjem nagyon gáz, nehéz vele együtt élni, de hivatalosan nem depressziós. Mégis elment pszichológushoz egyéni terápiába, és olyan dolgok derültek ki hetek alatt, amiktől lehidaltam. Korai kötődési zavarok, anyukája depressziója, fél család holokauszt-áldozat, ilyenek. Ezeknek a terhét mind ő cipelte, egyedül, illetve én meg a gyerekeink. De le lehet dobni, mert van rá terápia! Egy-két év alatt lehet kezdeni fejlődni, négy-öt év után meg kezdi jól érezni magát az ember! Nem szabad kihagyni, mert nem muszáj úgy maradni! Komolyan, nem bírom most magam, mert tanácsot osztogatok ismeretlenül, de belepusztulnék, ha nem írnám meg neked, hogy menj el terápiába! Bocs még egyszer.

        Kedvelés

      • Kedves Gyöngyi!
        Köszönöm, amit írsz, de igazából már más fázisban vagyok a “menj el terápiára”-nál. Tavaly több hónapot töltöttem pszichiátrián. Kisbabás anyaként. Le kellett adnom a kisollómat és az ablakon rács volt. Esténként az ajtót is bezárták. A gyereket csak felügyelettel fürdethettem, szoptathattam. 6 hónapos koráig, mert csak addig tudtam ellenállni a nyomásnak, hogy szedjek gyógyszert. Nagy előrelépés volt, amikor kimehettem a kicsivel sétálni a parkba. Hétvégenként a párom hazavitt. Valószínűleg a mi fiunknak is lehetnek “korai kötődési problémái”, van is miatta lelkifurdalásom. Remélem nem kell emiatt felnőtt korában majd pszichológushoz mennie.
        Nem szeretnék most erről többet írni, mert ez a blog nem erről szól. Egyszer, majd ha esetleg megismerjük egymást, és érdekel, elmesélem…

        Kedvelés

      • Nagyon drukkolok, hogy ne a lelkiismeret-furdalás győzzön, hanem a gyógyulás! Bocs, hogy beletapostam a közepébe.

        Kedvelés

      • Freud idejében hisztériásnak nevezték a poszttraumás stressz áldozatait, a megerőszakoltakat, szexuálisan kihasználtakat. A léleknek mindig igaza van, és szerintem jó helyen keresel.

        Kedvelés

  59. Egy hete gondolkozom ezen a kérdésen, hogy vajon (mi a fészkes fenéért és fenét ) akartam olyan nagyon. Mert nagyon akartam. Iskolák, diploma, munka, férj, gyerek- jött sorban minden. De rájöttem, hogy ha a nagykönyvben más következett volna, én akkor is gyerekre vágytam. Sőt, vágynék én még a mostani kettő mellé legalább egyre, vagy inkább még kettőre. Persze, idealizáltam rendesen a rám váró feladatot- sokkot is kaptam az első három kudarcokkal teli hónaptól – ha tudtam volna, lehet, hogy várok még vele,de hogy nem teszem félre az anyaságot, az biztos. Mert én hiszek a család intézményében. Nem feltétlenül a házasságon alapulóban (na jó, abban igazán,de el tudom fogadni simán ha mások máshogy), inkább csak a jó emberi kapcsolatokban, a nagy puha védőhálóban, amit ez az utódoknak biztosít. Sok a should az életemben, meg majd minden szereplő ” szeret,de…” Mégis azt gondolom, abban nőttem fel és abban élek, hogy a szülő-gyerek kötelék alapja a feltétlen szeretet (elvárásokkal teli és nem egyenlő és vannak szankciók meg jutalmak, de az alapja, a másik szeretete mégsem köthető ezekhez ), legfontosabb funkciója az érzelmi és fizikai biztonság megteremtése, hogy bátran léphessenek a gyerekek, hogy mindig puhára essenek. Szeretem az anyaságom, nyögöm a kínjait, de szeretem, hogy a saját életemen túl is van jövőképem. És, ahogy itt egyszer már írtam, a gyerekeim az életem legfontosabb (és jelenleg legjobb) részei, de nem ők az életem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  60. Én mindig is négy gyereket szerettem volna, kettő lett és ha rajtam múlik nagy valószínűséggel nem is lesz több. Imádom őket, életem legnagyobb teljesítménye, hogy megszültem ezt a két csodás embert, de az egész anyaság elképesztően sokkal nehezebb és egészen más, mint amire számítottam. Nekem mind a két várandósság brutálisan nehéz volt, az első szülésem pedig nem volt komplikációmentes, három hónapig alig tudtam járni, egy év kellett még helyre jöttem, szóval sokkot kaptam, de rendesen. Pedig a hivatásom miatt nagyon sok tapasztalatom volt már kicsi gyerekekkel is, ráadásul a problémásabbakkal, de a saját gyerek, az én anyaságom, na az egészen más valami, amit nyilván nehezítettek a nem megfelelő körülmények is. Én egyébként pont nem látom azt, hogy a nehézségekről elég szó esne, csak a habos babos rózsaszín cukormáz, amit az emberek torkán lenyomnak, vagy a “ki lehet bírni” bölcsessége. Senki nem mondta, hogy lesz, lehet olyan, hogy egész nap sír a gyerek és semmi nem használ és este hatkor az inkompetencia teljes csődjében sírásokon és mindenen túl jut el odáig az ember, hogy hát ez van, nem tudok mit csinálni, itt vagyok ölelem, ennyi telik, aztán majd ez is elmúlik. Vagy hogy milyen az, amikor a tejbelövelléskor mindkét mellemből spriccel a tej és úgy érzem, hogy mindjárt szétdurranok. Vagy, hogy életben maradok még most is, pedig lassan hat éve csak is staccato-ban alszom, azt is keveset. Jó lett volna hallani ezekről…vagy ha már nem mondta senki, például a saját anyám, akkor legalább amikor már helyzet van pozitívabban állna hozzám és nem lebaszna, hogy milyen kupi van a lakásban. Csodálatos gyerekeket nevelni, de elképesztően nehéz is. És ha még egyenlő is a kapcsolat, amiben élünk, mivel a társadalom patriarchális ezért akárhogy is, de egy nőnek akkor is dupla szívás. És én bizony sokat sokat fogok beszélni a lányaimnak és nagyon erősen elültetem a fejükben, hogy csilliószor gondolják meg mikor, kivel vállalnak gyermeket, mert a legtervezettebb gyermekek, a legboldogabb párkapcsolatban is bizony hatalmas kihívást jelentenek, sok mindenről lehullik a lepel, sok minden kiderül, és sajnos sok mindenre nem lehet előre számítani…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .