nem marad szép világ

Közzétéve Szerző:

Automatizmusainkat, reflexeinket felülvizsgálni erőfeszítést igényel, a mítoszokkal, tündérmesékkel leszámolnunk egyenesen fájdalmas. Gondolkodó emberként még sincs más választásunk.

Én is szűkölök. Szeretnék illeszkedni, érthető lenni, nem mindig sok, bonyolult. Szeretnék bízni, szeretnék könnyű automatizmusok, megtartó rutinok szőnyegén repülni. Szeretném, ha nem hökkennének meg rajtam. Szeretném, ha az őszinteségem nem volna olyan tükör, amelyet hozzám vágnak.

De hiszen én hiszek. Van, amiben hiszek. Csak ezek a hazug keretek nem kellenek, nem bírom. És ha egyszer megláttam, mi van, és gondolkodni kezdtem, és kapcsolatban lenni a valómmal, többé nem hunyhatom be a szemem. És elképesztő, amit látok.

A hazugság fojtogató, és nem minket szolgál. Ha igen, épp súlyos bűnöket követünk el.

Nem marad szép világ, a régi nem marad, semmi nem marad, nem marad, ne maradjon. Kinyílt egy másik, és én sokkal jobban vagyok benne. Nézem az otthonom, kivételesen nem olyan kaotikus, elönt a szeretet, viszem ki a szemetet, körülöttem szaglász a kutya, csillagos az ég. Érzem a derekam, vagyok, s amit tudok, amiért megszenvedtem, megtart. Nincs több öngyűlölet.

Nektek mi minden veszett el?

36 thoughts on “nem marad szép világ”

  1. Csak en vesztem el a nagy es tul sok magamban. Ido kell, hogy megtalaljam, kihalasszam magambol kivagyisagnak tuno ki vagyoksagom.
    Ugy erzem, ha most a vesztesegeim kezdenem sorolni, estere sem ernek a vegere. Egy kedves szo, gondolat alegysegetol az egesz emberig,(EMBEREKIG) tettekig, lehetosegekig, elmenyekig… Arrol, hogy masokban es magamban mi veszik el maig semmitmondo idezetek jutnak eszembe boldogsagrol, bekerol, nyugalomrol, de ennel sokkal, sokkal tobbet vesztettem en is.
    Neha ugy erzem fel eletet, (MINDENT)aztan megprobalom a pozitiv pszichologiaval elhitetni magammal, hogy ezzel a nyeresegem nagyobb, mint a veszteseg, hogy ami mindennek tunik az igazabol csak ures semmi…
    Aztan meg, hogy veszthetnek el valamit, ami sosem volt?
    Sovany vigasz a depresszio, menekules magamba, majd onnan kifele, de jo lesz majd ha

    Orulok, hogy jol vagy!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. A vegtelen veszett el, a szeles, tag horizont. Hogy mar nem lehet akarmi, mar nem lehetek pl. operaenekes vagy nem lesz tobb gyermekem. Koltozni sem fogok az Uj-Hebridakra. Tobb a determinaltsag, szukebb az osveny. De ez csupan egy sima eletkozepi valsag, semmi szpesol. Megis, jobb, ha hallgatok, eddig hatalmas szelet jut(ott) nekem az Elet nevu tortabol, tobb, mint sok tarsamnak. Dehat ez az en eletkozepi valsagom, nem mase.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Elveszett a naivitasom es a feltetlen bizalmam. Az amugy sem tul sok turelmem is banta, amit megertesnek nevezve probalnak szamon kerni olykor. A lagysagomrol nem is beszelve, pedig annak allitolag kell lenni, ehhh. 🙂 Szeretem, hogy van elem es sulyom. Az avart meg fújja a szél.
    Aki pedig azt mondja, sok igy, sok vagyok es nem kell ez az oszinteseg, azzal nincs dolgunk egymassal.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. Elveszett sok meghittnek hitt kapcsolatom, melyekről tudatosodásom pillanatában kiderült, hogy nagyon egyenlőtlenek, csak én hozok áldozatokat értük, csak én nyúlok a telefonért, hogy megkérdezzem, mi van velük, a barátaimmal, és amikor én voltam nagyon mélyen, egyedül voltam. Így is egyedül vagyok, de legalább elvárások és csalódások nélkül. Magammal maradtam és nagyon jól megértjük egymást 🙂 Vannak céljaim és tudok végre csak arra összpontosítani, ne tereli el a figyelmemet a barátaimnak hitt emberek baja. Azokat ők kell megoldják. Magamat én kell megoldjam. Felszabadító érzés….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Nekem rengeteg, rengeteg illúzióm veszett el. Mindig tőlük volt a legfájdalmasabb megválni, de ugyanakkor megkaptam helyettük az igazságot, amiről szintén tudjuk, hogy néha fáj 😀 (Szerintem egyébként ez a mondás is arra utal, hogy nem más fáj, mint az illúzióink elvesztése.) Ezen kívül persze vannak egészen konkrét dolgok is a veszteséglistámon. Azt gondolom, hogy a veszteségeinket minden esetben szükséges meggyászolni, hol így, hol úgy….. Ha eltitkolom akár önmagam előtt a veszteség tényét vagy mértékét, az mindig súlyosan visszaüt. Nem hiszek a “keep smiling” felületes és giccses mítoszában. Ugyanakkor az is nagy tévedés, hogy ha szembenézek a valósággal, akkor az szükségszerűen szomorúsághoz, levertséghez, reménytelenséghez vezet. Szerintem igazán az az ember képes a hitre és bizalomra, aki szembenéz azzal, ami van.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Ó, Áron, én azok ellenére vagyok jól, amit az öntelt, gőgös, frusztrált, erőszakos okoskodók próbáltak velem csinálni. Semmiféle tükröt soha nem tartottál, csimpaszkodtál, aztán hogy nem kellett, bedühödtél, és nyilvánvaló, ténybeli hülyeségeket írsz olyasmiről, amiről fogalmad sincs, csak hogy megalázz. Szánalom. Összetarhált? Szerinted miből lesz a szavazat?

    Nem, nem vagyok szexuálisan tapasztalt, legalábbis nem volt sok kapcsolatom, de tudok ezt-azt, például hogy milyen, amikor igazán jó, mitől az, és hogy mi mindenbe próbálnának belekényszeríteni a csorgó nyálúak. És megmondom, ha újrakezdhetném, nem is állnék összes szóba egykori partnereim jó felével, meg a rajongásom tárgyainak többségével sem. A többieknél sem vigyáznék ennyire, hogy meg ne bántsam őket. Nem szégyen az, ha az ember nem forgácsolja szét magát olcsó, kínból létesített, pénzért vett meg képernyőn látható szexben, meg nem tartja remekműnek A szürke ötven árnyalat merő lihegő nyálcsorgatásból, mint te (és nem kéri fel a haldokló mellett őrködő bloggert, hogy írjon ő is olyat, és “legyen picit erotikusabb”).

    A UPC rajtad van, aztán jön a rendőrség is. Érdekes nekem, hogy ennyire gyűlölsz, mégis jössz utánam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Én elég hamar elvesztettem a bizalmam a felnőttekben. Igazságtalanok, nemtörődömök, leszemtelenezők voltak, nem álltak mellettem, mikor kellett volna. Megszoktam, hogy csak magamban bízhatok. Idősebbeket nem tisztelek azóta automatikusan, csak,ha megérdemlik. Engem sem kell, a gyerekeimnek se, ha nem vagyok tiszteletreméltó éppen. A felnőtt világ sokkal erőteljesebben hazudja, hogy nagyok vagyunk, mint a kamaszok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. hát, nekem pl az a lehetőség veszett el, hogy mégegyszer szerelmes tudjak lenni, azt hiszem…
    szívesen nézem az utcán a kisgyerekeket, meg a tizen-, húszonéveseket, ahogyan imádják egymást. mosolygok és nem hiányzik semmi

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem tudom, hogy ez most jó hír vagy rossz (nekem pont jó volt) – de ez az érzés, akár évekig kitartva, még nem garantálja, hogy aztán az ember nem lesz szerelmes, mint az a bizonyos nagyágyú.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Jaj, tudtam, éreztem, hogy lesz valami ilyesmi. Hogy lesz majd egy poszt, ami alá beírhatom ezt, mert úgy érzem, most végre passzol. Mi ez? Comming out? Elbocsátó Szép Üzenet? Miért is írnék ilyet, semmi közünk egymáshoz. Legalábbis nekem nincs közöm hozzád. A kapcsolat egyoldalú és az én részemről talán erőszakos.
    Idejöttem, konkrétan a másik oldalról, a Férfihangról, azt is olvasgattam hónapokig, hozzászólás nélkül. Úgy gondoltam érdekes amit írnak, még ha nem is értettem mindennel egyet, meg azért éreztem néha azt a bizsergést a hátamban, amit akkor éreztem régebben, amikor az utcán, munkahelyen megaláztak, sajnos nem csak férfiak, nők is, csúnyán. Bizonyára látták a homlokomon a bélyeget, érzékeny, identitászavaros, leendő pszichés beteg. Mintha ez be lett volna kódolva. És jöttek, mint cápák a vérszagra, mert valamiért ilyen embert alázni jó. De mégis olvastam azt a másik oldalt, úgy találtam, hogy van létjogosultságuk nekik is, és talán elbódított az onnan áradó tesztoszteron-szag, majd ott elolvasom, hogyan lehetek jó nő, ha már sosem sikerült az lenni, az alfahímek megmondják. És ide úgy kattintottam, mint cikizett oldalra, úgy is olvastam eleinte, szörnyülködtem az itt burjánzó férfigyűlöleten, meg azon, hogy nektek láthatóan nagyon szar. Persze nekem is, de én legalább nem fogom rá a férfiakra. Aztán valahogy itt ragadtam.
    Először arra jöttem rá, hogy jól írsz. Aztán arra, hogy vannak a múltadban olyan dolgok, amiket igen, én is átéltem, de aztán azt hittem, ilyet más nem él át, tehát ez nincs is, csak én beszélem be magamnak, hogy ez ennyire fájt, mint ahogy a pszichiátrián is megmondták, hogy nem, rosszul láttam, rosszul ÉRZÉKELTEM, nem aludt el az ápoló és a pszichiátergyakornok miközben én zokogva próbáltam kitépdesni a szívemből a rettegést, hosszan, bonyolultan, mindig ugyanazt ismételgetve, helytelen nyelvtani szerkezetekkel és elakadt szókinccsel (nem az anyanyelvemen), miközben a kisbabám meg ott gurgulázott mellettem valami iszonyú koszos zsiráfot harapdálva. Nem aludtak, csak lehajtott fejjel, kicsit előre dőlve koncentráltak arra, amit mondok. Ezzel nyugtatott egy másik ápoló, a kollégáit védve és az én panaszomat eljelentéktelenítve, és én hittem neki, igen, biztos csak rosszul láttam. Túlérzékeny vagyok. Azt hittem, hogy nem figyelnek rám, pedig de. És itt, a blogod olvasása közben jöttem rá, hogy basszus dehogynem aludtak, és nekem ezt jogom van kimondani, sőt panaszolni, mert a francnak megy az pszichiáternek, aki úgy öltözik, mint egy barbibaba és belealszik a páciens monomániájába, oké, hogy szarik rá, mi van a lelkemben, de hivatali kötelessége úgy csinálni, mintha nem szarna rá. Főleg ha olyan hatalom van a kezében, hogy rámúszíthatja a gyámügyet, dönthet az anyaságom és a gyerekem felett, és nem mellesleg kémiai úton készül módosítani az agyműködésem. Jogom van dühösnek lenni. Nem, nem csak az én érzékenységem. Ez sem, meg az a majdnem 20 évvel ezelőtti pasi sem, akinek szinte megköszöntem, hogy nem erőszakolt meg, pedig én aztán abszolút olyan helyzetet teremtettem, amiben simán megerőszakolható lettem volna, (meztelenül, részegen, éjszaka, a Balatonban egy horgászstégen egy majdnem vadidegennel), és erre a sztorira akkoriban még én is azt mondtam volna, hogy aki hülye, megérdemli. És csak nagyon nehezen tudtam azt mondani, csak sok év múlva, hogy nem, a pasi nem volt jó fej, undorító, nyáladzó barom volt, aki gyakorlatilag meg akart venni kilóra, olcsó piákkal, csak épp nehezen élvez bele egy síró, sikítozó nőbe, van ilyen, nekem meg mákom volt, és így megúsztam.
    Szóval ezért ragadtam itt. Meg ki tudja még miért? Miközben ezerszer eltiltottam magam a blogtól, mert nem tesz jót nekem, nem visz előre, és közben éreztem az egyre erősödő függést, ami általában jellemző rám, amikor felerősödik az identitászavarom, találok valakit, aki hangos és erős, és a vezetőmmé választom. De közben lázadozok is a behódoltság ellen. És úgy érzem, hogy szinte mindenhez hozzá kell szólnom, mindig kommentelnem kell, főleg, ha nem értek egyet, politikai vagy egyéb véleményben, neked tudnod kell, hogy én nem értek egyet, ez nagyon fontos, kilométeres megírt kommentek maradtak papíron, vagy begépelve, de soha be nem küldve. Mert szinte mind arról szólt, hogy most nekem szar, igazából mindig is az volt, de most nagyon, és neked mindent tudnod kell rólam, a gyerekkoromtól a szülés utáni pszicho-horrorig mindent, mert majd segítesz, vagy csak mondasz két jó szót, de közben a küzdelem önmagammal is, miért is kéne neked foglalkoznod velem, hisz annyi mindennel foglalkozol, és leírtad tisztán, a bevezetőben, nem vagy guru, nem feladatod mások megmentése. És aztán megint jött a kötekedés részemről, dühösen pásztáztam az írásaid, cseszd meg a fűnyíródat, az irodalmi sznobizmusodat, a liberalizmusodat, meg hogy te most segítesz, jótékony vagy, a francokat, rajtam se tudsz segíteni. Nem is akarsz. És kerestem, mibe köthetek bele, bizonyítékot akartam arról, hogy azért neked sem annyira jó. Mert közben előjött az a bizonyos mindent elborító ocsmány érzés, az Irigység, utálom, mérgezi a lelkem és gonosszá tesz, nem véletlen, hogy a főbűnök egyike. Mert te most hangos vagy és erős, én sokszor akartam ilyen lenni, érzem hogy van bennem egy hangos és erős mag, és talán a pszichés zavarok onnan jönnek, hogy ez a mag kitörne, de nem mer, mert nem szabad ZAVARNI másokat. A pszichiátria nem gyógyít, csak elviselhetőbbé teszi a pácienst, ha nem is saját maga, de legalább a külvilág számára. Te meg ilyeneket írsz magadról, hogy „ékszer vagyok, a saját foglalatomban”. Úristen, én ilyet sosem mondtam magamról, eszembe sem jutott. Meg azok a csodás fotók arról a két gyönyörű gyerekről (tudom, három van, de csak kettőről vannak itt fotók), okosak, ügyesek, szépek, egyik lány, másik fiú, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Én is erre vágytam mindig, már a fiú megvan, de ebbe is majdnem beleőrültem, hogyan lehetne második? Még az sem biztos, hogy lány lesz. Mint ahogy az sem lehet biztos, hogy egészséges lesz. Ettől rettegek, az elsőnél is rettegtem, még születése után is állandóan a jeleket néztem, vizsgáztattam, hogy jól fejlődik-e, hogy nem fog-e velem is megtörténni, ami mással megtörtént. De ha arra gondolok, hogy nem lesz több gyerekem, és főleg, hogy az agybajom miatt nem lesz, elönt a düh és az öngyűlölet, a szomorúság, és iszonyúan irigylek mindenkit, akinek egynél már több gyereke van. Közben itt formálódott egy szép kis közösség, találkozgattok, ismeritek egymást, én nem szólok hozzá annyit, és nem is túl pozitívakat, hogy beletartozzak a körbe, de különben sem akarok beletartozni, itt mindenki nagyon vagány, én még a ciki tejfölösdoboz-kutya karrieremet sem kezdtem el, mit tudok én letenni az asztalra, veled ellentétben én a legkevesebb diplomával rendelkező vagyok a családomban, és különben is, mint mondtam már, sokmindenben nem értek egyet, de itt mindenki mindenben egyetért, és itt most derű van és tudatosság, és ezeknek a szavaknak már az értelmét sem ismerem, darabokra vagyok szétesve, kémiailag módosított aggyal. Meg külföldön élek, így legalább fizikailag is indokolt miért nem megyek el a találkozókra, amikre nem is hívtok. Itt vegetálok, várom a napok végét, majd a hétvégét, várom hogy vége legyen a nemtudomminek, hogy eljöjjön a másik nemtudommi, ami majd jobb lesz, nemtudommitől, így múlik az életem lassan de biztosan, már közelebb vagyok a 40-hez mint a 30-hoz. És közben a hatásod, az nagyon erős, gondolatban mindent veled kell megvitatni, meg hogy te vajon mit szólnál hozzá, mit írnál erről, kicikiznéd-e, meg engem is, hogy én meg fontosnak tartom? Legdurvább az volt most nyáron: egy kicsit kitettük a lábunkat Európából, nem nagyon tényleg, de mi nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki, először az életünkben, hosszú idő után újra kettesben, megint valami közös élményt éltünk át, közös rajongást, lelkesedést. Egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy te azt írtad itt egyszer a blogon, taszít minden, ami nem Európa, és onnantól kezdve odalett a pillanat varázsa, az együttlét, a jelen megélése, mert azon vitáztam veled a fejemben, hogy most akkor jó-e az, ami nem Európa, vagy sem. Agyrém.
    Mindez az én saram és most rád zúdítom mindenestül, mert azt gondolom jogom van hozzá, és azt is, hogy te ezzel tudsz majd valamit kezdeni. És ismét elmondom magamnak, ez volt az utolsó kommentem itt. És persze várom, hogy te válaszolj: írhatok nyugodtan még.
    Nem tudom, végülis passzolt-e a bejegyzéshez, meg hogy végigolvastátok-e, csak jöttek a szavak az ujjaim alá, mániákusan. Pedig lehet, hogy csak egyszerűbb lenne azt írnom: „Segítség!!”
    De az olyan megalázó lenne. Meg olyan követelőző.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Border, megdöbbent, amit írsz, én úgy hallom ebből, te nagyon komoly bajban vagy, és töröm a fejem, hogyan segíthetnénk. Mire volna szükséged?
      Megrázott az őszinteséged, hiányoztak a kommentjeid, és most ez is nehéz nagyon.
      Meghívlak a következő találkozóra, ha nem jössz el, akkor is meg vagy híva, rajzolok meghívót neked, külön.
      Ne kapaszkodj a szavaimba, tedd mellé a sajátjaid! ÉN érzem hazugnak a saját Európán kívüliségemet. A tiedet te tudod. Neked akkor jó ez a blog, ha örömet szerez, segítő gondolatokat ad. Jaj, küzdök én is. Olyan büdös van itt például, sajt és lazac, meg komposzt, nem emrem kivinni, mert a szomszédé,és meglátja benne a fügét, amit tőle kaptunk. És nem akarok lefeküdni, mert nagyon szép a hajam és a sminkem.
      Egy nagy óriás kéne, akinek az ölébe ülhetünk sírni.
      Meglep, hogy onnan igazoltál át.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Köszönöm, amit írsz.
        Az átigazolás nem pontos, ott csak megfigyelő voltam, meg akartam érteni, hogy miről is szól az az egész, mi a mozgatórugójuk, én mindig mindenkit meg akarok érteni, és mindenkinek az igazságát magamban igazolni, pl. szélső jobbról és balról is vannak ismerőseim, meg teljesen apolitikusak is, a legkülönfélébb vallások követőiként. És mindenkivel elbeszélgetek igen mélyrehatóan, ha tudok. Valaha azt gondoltam, hogy ez jó tulajdonság, mert így mindenkit megértek és biztos lesz társaságom (mindig nagyon féltem az egyedülléttől), de aztán rájöttem, hogy ebben a mai eszmeforgatagban teljesen elveszek, és már nem tudom ki vagyok, és mit gondolok valójában. Ezért is diagnosztizáltam magam borderline-nak, ami valószínűleg túlzás, nem tudom, nem kérdeztem rá, mert ha esetleg igazat ad nekem a pszichiáter, akkor életem végéig gyógyszerezni fognak. Az eddigi diagnosztika kényszerbetegség és bipoláris depresszió. De ezek csak elnevezések. Én le akarok állni a gyógyszerekkel, és magam akarok megküzdeni az “agyrágó bogarammal”, de most még csak a feltárás megy, az útvonalának a feltérképezése, és már most nagyon elakadtam. És hol vagyok még a konkrét küzdelemtől…

        Kedvelés

      • Idenézz:
        “nem attól leszünk lelki betegek, hogy elnyomnak minket, ettől csak elnyomottak leszünk. Beleőrülni abba lehet, ha az elnyomás tényétől elidegenítenek minket, tehát például letagadják azt, istentől vagy természettől adottnak mutatják be, miközben az társadalmi. Ezért pszichológusként az egyik feladatomnak azt tartom az effajta szégyennel kapcsolatban, hogy rávilágítsak, hogy az nem az ember természeti állapota. A szégyen társas érzelem, csak az után lehet érezni, hogy megszégyenítettek minket, és a megszégyenítés itt taglalt formái olyan társadalmi norma mentén történnek, amely a hatalmon lévők érdekeit szolgálja. Ha ezt belátjuk, kialakíthatunk alternatív normákat.”
        http://pszichologusbudapest.com/szegyen

        Kedvelés

      • Ezt jó, hogy megmutattad. 🙂
        Igen, én gyakran adok igazat azoknak, akik kritizálnak. Ha meg nem, akkor dühösen felcsattanok, és akkor megkapom azt, hogy “nem bírom a kritikát”.

        Kedvelés

      • Köszönöm, már ezek a válaszok is sokat segítenek. Nem tudom, hogy lehetne nekem segíteni. Ezért (is) érzem cikinek, amikor segítségért kiálltok.
        És persze ezért is megkapom a magamét a külvilágtól, hogy miért csak ülök és várom a segítséget, ahelyett, hogy tennék valamit magamért. Ez egyrészt jogos, másrészt nagyon kegyetlen. Mert bele vagyok ragadva egy fekete szurok-masszába, teljesen körülvesz, lebénít, és nem tudom, honnan jön, mekkora nagy azt meg főleg nem, hogy mi az oldószere.

        Kedvelés

      • Terápiára jársz most? Kapsz valami kezelést? Ha igen, és már régóta, akkor menj máshova, próbálj mást.

        Kedvelés

      • Gyógyszeres kezelést kapok, meg vagy egy pszichológus, ő jó, de csak ritkán látom. Viszont ő ingyenes, államilag támogatott. Másra most nincs pénzem. Kérhetnék, de nem akarok.

        Kedvelés

      • Próbállak biztatni. Nagyszerű,hogy van erőd szembenézni a problémákkal,remélem nemsokára felűltudsz kerekedni rajtuk.Attól is függ majd ,hogy mire fókuszálsz a téged körülvevő világban.Egyszerűen nem érdemes olyan emberekkel körülvedd magad ,akikkel nem vagytok egy hullámhosszon.De ,ha jól értem erre te magad is rájöttél Jó, hogy a függőséget okozó gyógyszerekről mihamarabb lefogsz állni.
        Kicsit megmosolyogtam,hogy nem tudtad igazán átadni magad az utázás élményének.Pedig az az életérzés…felfedezni új világokat varázslatos élmény.Ha nem ismerném a történetedet, józan paraszti ésszel azt mondanám ,a kutya is a jódogába bolondult meg.De tudom milyen az is,amikor valakinek a bűvkörébe kerülünk.
        Azt tudom tanácsolni ,hogy próbáld ki milyen, amikor a saját örömödre,vagy akár terápiás céllal alkotsz ,lehet az kertészkedés,horgolás,csillagászat,bármi ami iránt belső késztetést érzel.Lényeg ,hogy TEREMTS ,hozz létre valamit.Bizonyára van valamilyen hobbid,amiben kiélheted magad, szereted csinálni anélkűl,hogy erre bárki is rábólintana. Ne feledd a saját magunkhoz való hűség a legfontosabb!

        Ismeremd Feldmár András intézetét ? Humánusabb a hozzáállásuk.

        Férfihangok:) Igaz ,hogy reprezentativ ,de nekem kicsit megmosolyogtató ,hogy milyen sivár életvitelt próbálank etalonként beálitani a nők számára.Különösen allergiás vagyok az amatőr designra,az a fejléc…. Van bennük egy vak gyűlölet a feministák iránt,mivel úgy gondolják,hogy a feminizmust a „hatalmasok” kezében csak egy eszköz arra ,hogy szétzüllesszék a családot, mint a legkisebb gazdasági egységet, és a feministák a rendszer bábjai. Nem értem ,hogy akkor a pornó mögé miért nem gyártanak konteókat ,ja…hogy az meg segit összetartni a családot,felpesditi a szexuális életet ,főleg ha már nem is kell az asszonykának könyörögni egy kis análért ,hisz ott a virtuális hárem,addig is több ideje marad házimunkára. Apa élvez ,anya főz együtt lenni jó.
        …na mindegy.Bennem semmiféle áhitatot nem tudtak még ébreszteni.

        Kedvelés

      • Elvileg a hobbim lenne a munkám is, legalábbis kéne gyakorolnom a festést, rajzolást, hogy ne menjek ki teljesen a gyakorlatból (eredetileg rajztanár volnék). De mostanában nehéz bárminek nekiülni… De azért igyekszem.
        Köszönöm a biztató szavakat.

        Kedvelés

  16. Visszajelzés: kíméletlen férfiegó | csak az olvassa

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .