azt sajátítják el

Ebben a bejegyzésben, és a holnapiban is, azokat a több éve formálódó észrevételeimet szeretném összefoglalni, amelyek valamelyest megmagyarázzák a sok meg nem értést a nemek között és a párkapcsolaton belül. Miért várnak el ennyire mást a nőktől és a férfiaktól, és mit várnak el a nők maguktól? Mifélék ezek az elvárások? Az azt sajátítják el, és az azt tanulják meg mindvégig rendszerszintű tanulásra vonatkozik, tehát úgy értendő, hogy arra szocializálja őket a rendszer, de már annyit használtuk, hogy nekem is viszketni kezd ez a szocializáció szó. Amit kifejez az elsajátít és a megtanul, az nagyon fontos: én roppant kritikusan kezelek minden esszencialista magyarázatot, amely evolúcióra, biológiai adottságra vagy isteni, esetleg társadalmi rendre vezeti vissza a nők hibáztatását, korlátozását és rendszabályozását, pontosabban amelyik tudományosnak ható, de félig laikus eszmefuttatásokkal igazolja a férfiak privilegizált helyzetét. Nem állítom, hogy “a” férfiak ilyenek, állítom viszont, hogy a nemek viszonyát efféle üzenetek működtetik. A másik, ami kiderül a szóhasználatból, hogy nem egyéni oka van az adott hiedelemnek vagy magatartásformának, nem lelki defektus vagy véletlen jelenség, hanem rendszerszinten épül belénk — mindannyiunkba. Botorság azt hinni, hogy a nők ellenérdekeltként mentesek volnának az elnyomó sztereotípiáktól. Még a tudatosabbja sem az. Nem elsősorban döntés kérdése mindez, a most részletezett hiedelmek és értékrend általános és nagyon mély, leginkább reflektálatlanul működik, és nők beszámolói szerint kísértetiesen hasonlóak a helyzetek, az érvek távoli helyeken, egészen más érzelmi és ember viszonyok között és a különböző társadalmi rétegekben.

Minden férfi ilyen? Nem, de bármelyik férfi büntetlenül élhet ezekkel a meggyőződésekkel, érvekkel, hiedelmekkel. Azért erről írok, mert ezzel van a baj, itt kellene moccanni, ezeket volna jó felülvizsgálni. Létezik jó fejség, de jó fejnek lenni nem kötelező, rossz fejnek lenni viszont általánosan szabad.

A férfiak azt sajátítják el, míg felnőnek, hogy dolgozni és érvényesülni kell, élelmesnek és sikeresnek lenni, ez az ő feladatuk és értékmérőjük. De legalábbis pénzt keresni, ifjan és függetlenül is, de főleg: eltartani a családot, kenyérkeresőnek lenni. Ez sokszor nem könnyű, és nagy stressz. Ha viszont ezt teljesítik, az nem valami kipipálandó minimum, mondjuk mint reggelente fogat mosni, hanem az identitás maga, fontoskodás, jogosultság, az élet értelme, magyarázat, mentség, áldozat és dagadó mellű büszkeség. Ha jól megy a kenyérkereset ebben a mai világban, nagy az öntudat. Ritka, akinek elég a maga önbecsülése: tapsvihart várnak vagy státusszimbólumokkal mutogatják, mire vitték. Hálát várnak azoktól, akiket társul választottak, meg azoktól, akikről gondoskodni tartoznak, a teljesítményük értékelését. Pedig jelentős részüknek a családja garantálta a diplomát, és aztán rákerültek a képzett munkaerők sínjére, és semmi különöset nem kellett tenniük, semmi egyénit vagy bátrat, csak csinálni, amit mondtak nekik, ugyanazt, amit a többiek. Volt rá lehetőségük, ezért dolgoznak.

Különösen a magánszektorban nagyra fújt lufik ezek az öntudatos dolgozók, akik nem természetes kötelességként vagy esélyként, hanem harsonás diadalként élik meg a munkájukat, folyton panaszkodnak, és iszonyú kíméletlenek. Ezzel párhuzamosan lesznek sokan közülük üzleties gondolkodásúak, erőnek hódolók, rideg kapitalisták, akik lenézik a közszféra dolgozóit (akik nagy számban nők), a pénzt istenítik, és elvárják, hogy cserébe nyalják ki a seggüket. Szomorúan tipikus, amikor a könyörtelen logikát megszorozza a kommentkultúra. Figyeljétek meg, ha odakattintotok, milyen hamar kezdik úgy általában ribancozni az Ismeretlen Óvónőt, és mi mindent gondolnak feladatául, az óvodában éjszakázástól a határtalan dolgozói érdekvédelemig, és micsoda gőggel.

Szabó László Szülői értekezlet című bejegyzése alól, amelyben egyébként is érdekes a vicceskedő gőg, a nők lenézése, teendőik bagatellizálása.

előzmény:

Szerinted mennyire normális késve menni <óvodába> a gyerekért? Szerintem semennyire. Természetesen a gyerek miatt, ha esetleg nem lenne egyértelmű.

válasz:

Teljesen. Bármikor közbejöhet bármi. Az óvónő azért van, hogy amíg a szülő odaér, vigyázzon rá. Nem bunkón, nem szemtelenül, nem a gyereket a hidegben állítva, amíg a szülő odaér, a saját helyét tudva. A saját helye a kiszolgálószemélyzeté, abból él, amit a szülő befizet. Viselkedjen ennek megfelelően.

(…)

Kemény igazság, de ahol pénzt csinálsz, az előbbrevaló annál, ahol te fizetsz. Sokkal boldogabb világban élnénk, ha ezt az összes szolgáltatóintézmény (mint pl. az ovik) felfognák végre.

Ellenérv:

Ahol te fizetsz, ott mások pénzt csinálnak.

Válasz:

Az “én pénzt csinálok”, és “az alkalmazott a p.csáját vakarja a munkaideje alatt, és eközben előteremti a költségei 30%-át (talán), de akármiért szájat nyit” között komoly különbség van.

Ezt tehát az óvónőkről írja ez a remek, a versenyszférában dolgozó ember.

(Ugyanilyen hévvel és hangsúllyal, ugyanilyen cirádás ítélőszékből szokták mondani, hogy aki hülye, haljon meg, és nem rinyálni kell, hanem normális pasit kell választani, meg mindenki magáért felelős, majd a második mondatban leagresszívezni, férfigyűlölőnek nevezni azt a nőt, aki egy kicsit is tudja, mit akar, rossz jövőt jósolni neki, szexuális élete kiegyensúlyozottságát firtatni.)

Aki a megélhetést biztosítja, “a” pénzt vagy a több pénzt keresi, főleg, ha gyerekek is vannak, az nagyon fontos személy ám. Az eltart másokat, és ezt szereti megemlíteni. A családjáért dolgozik. Kemény munkával keresi a pénzt. Önmagáért nem, dehogy! Verítékes a homloka, és mindig csak másokért! Nagyon kell vigyázni, ki ne rúgják. Neki aludnia kell. Néha kikapcsolódni. És fáradt. Ne zavarjuk. Mert a munkája annyira megterhelő. Meg kell érteni őt. Nélküle mi lenne?

Mindenki beveszi ezt. Hogy dolgozni, pénzt keresni, az aztán…! Csendesen kérdem: felnőttként, családalapítás után mégis mi a bánatot csinálna a férfiú azon a sok hétköznapon? Mit csinálna, ha nem volna családja?

A válasz: dolgozna, ugyanúgy, a maga szükségleteinek ellátására, ide értve a ruhái, lakása, étkezése rendben tartását is. Rengeteget dolgozna. Talán többet is. De a legvalószínűbb, hogy pontosan annyit, mint így, családdal, és ugyanennyi pénzért, mert nincsenek külön családos és egyedülálló munkahelyek. És a munkaidőn túli időt, amit a hobbijával vagy a barátaival, sörözéssel, meccsnézéssel tölt (ne szépítsük: a szeretteitől vesz el), egyedülállóként nem kellene ilyen szigorú szemöldökkel megmagyaráznia, hogy de hát annyira fáradt, neki is jár a pihenés. Hogy miért nincs családja, nem firtatná senki. Több pénzt költhetne magára, és nem volna kinek hangoztatnia, hogy ő dolgozik, viszont jelentős pénzébe, odafigyelésébe vagy saját munkájába kerülne mindaz, amit egy feleség végez, hacsak nem csináltatná mindezt az anyjával.

Ha pedig nem sikerül a férfinak a megélhetés-témát fortissimóban teljesíteni, akkor bűntudat nélkül lehet hibáztatni a világot: nincs munka, ilyen az élet, kirúgtak a szemetek, és lehet a szerepnek való meg nem felelés miatt sajnáltatni magát, hibáztatni mindenki mást. Ha dolgozna, az ő érdeme lenne, így, hogy nem, mások hibája. És lehet álláskeresés vagy munkanélküli-depresszió címén semmit sem mozdítani otthon, internetezni, bulizni, gyerekkel szájhúzva, telefonnyomkodás mellett foglalkozni. Lehet a nőkre támaszkodni, csak ne nagyon látványosan, tehát ne valami gazdag nő nyomjon a kezébe havi hatjegyűt, de lehet a nő lakásába odaköltözni, életszervezési segítséget elfogadni és a nő munkájából enni, tiszta ruhában járni — simán, teljes természetességgel. Közben mindenért a nőt korholni, fölényt továbbra is éreztetni, tehát a hatalmi viszonyokat ugyanúgy megtartani, és megértést várni, mert jaj, mekkora lelki válság az, ha Egy Férfi Állás Nélkül Marad.

De vegyük a szokásos esetet: apa dolgozik! Az öntudaton túl ez sok családban jelenti a pénzügyek kontrollálását is, a kiadások és a megtakarítás tervezését, és állandó morgást, hogy miért azt veszi a nő, minek az, az fölösleges, valamint a saját költései megideologizálását. Eközben a nő kissé riadtan, kissé szorongva, minden déem után behúzott nyakkal (olvasgassunk a mamamin), van, hogy nagyon elégedetlenül, de mindenképpen ingyenmunkában és igazodva neveli a közös gyerekeket és látja el a háztartást, sokszor a saját munkahelye mellett. Olykor pedig éppen a sok otthoni teendőtől nem tud munkába állni, vagy csak részmunkaidőben, vagy folyamatos egyeztetési stresszben (kötelező kérdés híres nőknek: hogyan tudja összeegyeztetni a karrierjét a családdal?). Néha szünetet remél, de valahogy az a nap, amikor apa az ölébe ülteti a gyereket, és ő legitim módon, jógaóra közbeni telefonhívások, utólagos felemlegetés nélkül tölthet el egy délutánt, nem akar eljönni. Apa is érzi, hogy átvehetné a feladatokat néha, de megmagyarázza, hogy pont most miért nem, és e magyarázatokból a nő önzőnek, lustának és sárkánynak tűnik. Apa valahogy mindig fáradt, mindig dolga van, nyílt vagy körmönfont eszközökkel mindig érezteti, hogy a gyerek, a bevásárlás, a mosás, a szülői értekezlet nem az ő része.

Szokták is figyelmeztetni a szereposztásra az ilyen elégedetlenkedő nőket: te gyerekezel, azért kapod a GYESt, én meg keresek rátok, jaj, annyi munkám van. De meg is cserélhetjük, ha gondolod, maradok én itthon — veszik elő a verhetetlennek tűnő, ravasz érvet, ha elfajul a szerepekkel kapcsolatos békétlenkedés. Persze valójában eszük ágában sincs a pelenkázó–kisbolt–játszótér-háromszögben tölteni az életüket, és feladni annak a pozícióját, aki öntudatosan diktálhat.

A nő érzi, hogy nem jó így, szorong, alkalmatlannak és hisztisnek véli magát, és nem szereti, amit a tükörben lát. Titkos, pénzbe kerülő vágyai vannak, tárgyak, tanfolyamok, programok — örök nemlehet. A helyzet fokozódik. Riadtan figyeli magát: apát előléptették/új projekttel bízták meg/rábízták a külképviseletet, és nem tud szívből örülni. Ő gonosz? Ő irigy? Más nőkre gondol, akik jobban bírják, és akik gyengédek a férjükkel és örülnek a munkahelyi sikereknek. Mosolygós háttér! Tudja ő is, hogy nem szabad panaszkodni, másnak munkája sincs — a partnere munkáját aranyba vonja a társadalmilag jóváhagyott értékrend. És a gyerek meg az élet értelme, szereti, hogyan lehet akkor ő ilyen keserű és ideges? Hiába a vívódás, a lélek nem lebeszélhető: a probléma, hogy monoton feladatokkal van túlterhelve, és nincs felnőtt, saját ideje, önbecsülése és felszabadult pillanatai, fojtogató. Nem jut pénz se, döntés se, a kocsit, de legalábbis a jobbikat apa használja. A nő nem akar konfliktust, figyeli a környezetét, máshol is ez van-e. Lát férfiakat, akik örömmel vagy legalábbis többet vannak a gyerekeikkel, mint az ő társa, és mélyen nagyon igazságtalannak érzi a helyzetét, de tudja, mibe ütközik, ha ezt megfogalmazza. Tudja, hogy akkor van béke, ha nem szól. Máskor meg bűntudata lesz: de hát értünk dolgozik, én meg pizsamában töltöm a délelőttöt.

Száz és száz olvasóm érezheti most, hogy ez ő. Azt meg a nők sajátítják el, hogy amit ők végeznek, az természetes, és csak a hiánya a feltűnő. Meg kell nyugtatnom őket: nem ők az alkalmatlanok, a kevesek, el ne higgyék. És nem is szültek meggondolatlanul, nincs igaza a kíméletleneknek, akik szerint ha nem bírja, nem kellett volna gyereket vállalni. Ezt apának sose mondják. Szeretik ezek a nők a gyereküket, a társukat is, rengeteget tesznek így is a családért, és nem önzők. A valóság az, hogy ennyi mindent ilyen körülmények között nem lehet bírni, csak fogcsikorgatva, az meg árt a szépségnek. Muszáj néha venni egy felnőtt méretű narancssárga kesztyűt. A gyerek maradéka helyett nyugodtan megenni valamit, amit balzsamecettel firkált össze a séf. A felnőtt ember nem élhet méltóság, önbecsülés, felnőtt emberi kapcsolatok nélkül, örökös hibáztatásban, mindig másokra gondolva, céljait halogatva. Nem élhet úgy, hogy heti öt nap rásötétedik a szőnyegen legózás közben az október, és apa még mindig nincs otthon, s ha megjön, sincs öröm, hanem leginkább némaság és számonkérés van.

Az én házasságomban is volt Túl Nagyfejű Munkaszörny és Szomorú Anya probléma. Én leléptem. Leléptem a Budapest Szállóba, amikor elegem lett a munkamániából: ehhez az élethez nem kellünk mi. És amikor sokat utazott a férjem, Turkuba mentem a kicsivel — akkor volt egyéves — hirtelen felindulásból, ő meg maradt a naggyal. Legszebb utazásom volt. És a mi kapcsolatunk annyival volt jobb a szokásosnál, hogy valamit megértett belőle, és nem jött a hibáztatás, a botrány, a bosszú, az “énpénzemből”.

Aztán, érdekes fordulat, a kisgyerekes purgatórium után anya újra munkába áll, a gyerekek oviban, iskolában. Anya kávézik két ügyfél között, kinéz az ablakon, és meg van döbbenve. Arra gondol: mennyivel pihentetőbb és egyszerűbb ez, mint a gyerekorvosnál sorban állni, csitítani az összeveszőket, a kicsivel vásárolni, kétévest altatni, vagy rábírni arra, hogy ne vegye le a sáros játszótéren a cipőjét. Milyen sok üresjárat és alibi van egy munkanapban voltaképp, mennyi könnyűség, elegancia, szabad döntés, mennyi mindent el lehet intézni ebédszünetben, mi mindent rejt a “majd jövök, ha végeztem”, és milyen könnyű hivatkozni rá: dolgozom, ezt mindenki elfogadja és megérti. Ha két éve délelőtt ledőlt, mert váratlanul elaludt a baba, azt nem volt szabad bevallani.

És azt is látja, mennyire mindegy is a Munka, idegenek ügye-baja, rideg rendszerek szolgálata a növekvő lényekért vállalt felelősséghez képest.

Holnap a szexről lesz szó.