egyre hangosabban

A csütörtök esti, jelszó miatti őrült kattintgatás után nekem összesűrűsödött az élet, és egész nap nem tettem fel bejegyzést szombaton. De nyugodt lélekkel intéztem egyéb dolgaimat, és közben új témákon, szófordulatokon járt az agyam. Lehet, hogy jobb ez így, és lehetne ebből hagyományt csinálni: szombat a kommentelőnap? Annyira beindult itt néhány hete a valóban érdekes beszélgetés.

Na, esti bejegyzésünk témája, de már baromi régen írom, csak mindig becsönget/bekakil/éhes/csörög: egyre hangosabban,

avagy: miért hisztisek, veszekedősek, miért nem kedvesebbek a nők.

Az a helyzet, sokan átéltük, és most nem fogom az új olvasók kedvéért további tagmondatokban árnyalni, hogy de biztos nem minden férfi ilyen…, az a helyzet, nem általános, de tipikus helyzet, hogy először, fiatalon, tele a hiedelmekkel, átitatva a társadalmunk párkapcsolatról szóló narratívájával, szerepfelfogásával, női meg feleségidentitásával a kapcsolat elején magunk is aláírjuk a túl sok apró betűt tartalmazó szerződést, és csináljuk szépen, erős lélekkel, akkor is, néha kicsiny rossz érzéssel, de eltökélten, a szerződés egészét meg nem kérdőjelezve. Önmagunkat már ekkor is egy kissé, és egyre inkább hibásnak érezzük. Gyakran, kudarcos kapcsolatok után egyenesen meg vagyunk tisztelve, hogy a másik minket választott, feleségül vett.

És aztán jön egy krízis: néhány év, egyre jobban kopó alkatrészek, nehezebb munka, a leggyakrabban gyerekszülés, amikor a hiedelmekbe beleszólnak az energetikai viszonyok kérlelhetetlen tényei: a nő kimerült, túl van terhelve, nem boldog. Olyankor lassan ébredezik a gyanú, hogy szeretni valakit tán nem azt jelenti, hogy abban támogatjuk, hogy nyugodt lélekkel, bűntudat nélkül egyre kevésbé legyen jelen a kapcsolatban, hogy egyre számonkérőbb és ridegebb megjegyzéseket tegyen, és kényelmesen ne kelljen felelősséget vállalnia, és megléphessen problémák elől, családi ebédekről, ovis farsangról, beszélgetésekből. Meg hogy az anyósnak mindig igaza lehessen a feleség rovására. Drága barátnőm mondatát sosem felejtem el: lassan értettem meg, hogy neki több szabadságra van szüksége, és időbe telt, amíg ezt képes voltam neki adni.

De az is lehet, hogy nagyon is jelen lévő férj van a történetben, aki siet haza a munkából, focizik a gyerekekkel, és vinné az asszonyát mindenhová, még kivételes anyósa is lehet, és anyagi gondok sem biztos, hogy nyomasztják, és mégis, valami, amit az ember el sem hisz, nem is ért, akkor is piszkálja, csendben, de kitartóan: valami nem jó. De hát mi bajom van nekem? És visszaemlékszik a korábbi életére, amikor eljutott moziba, sportolni, fodrászhoz, barátnőzni, dolgozott, alkotó volt és szabad, önbizalomteli és szép, és nem érti, miért ennyire nehéz a gyereknevelés.

Pedig nem a gyereknevelés a nehéz.

De nincs megállás, menni kell, tovább, minden egyes nap és családtag újra kéri a magáét. Majd pedig, az elvárásokon túl, a hiedelmeken túl, az önmarcangoláson túl, a hétköznapok automatizmusain, rutinján túl a személyiség valamelyik része egyszer csak leáll. Mégpedig azért, mert amit addig csinált, az önkizsákmányolás. Hazudhatunk a hiteinkkel, a mindennapokkal, de az emberi lélek végső soron, az energetikai egyensúly, az nem hazudik. Van, akit ekkor a teste figyelmeztet, másokat a lelkük. Van, aki depressziós lesz, esetleg csak szezonálisan, van, aki pánikbeteg. Van, aki depresszió nélkül általánosan kedvetlen, és önvádak gyötrik, esetleg mindenféle önsegítő módszerrel próbál tökéletesedni. Sokan számolnak be a szexuális vágy hiányáról. Van, aki csúnyán meghízik, más rászokik a cukorra vagy a cigire vagy a sorozatokra. Valami kenődik, valami ragacsos lesz a korábban szilárd körvonalú nőkben.

És ők is úgy érzik, és a környezetük is, hogy ővelük van a baj. Ők nem szeretik eléggé a férjüket, ők nem elég megértőek, ők a kövérek és szerethetetlenek. Az öngyűlölet még mélyebbre húz.

Amihez képest ők ennyire szarul vannak, az a feleség- és anyaszerep. Ami nem más, mint színpompás héliumos lufi, el kéne már engedni végre a sztratoszférába, szálljon már el, legyen már valami másik, valami a szemünk magasságában! Lehessen élhető, sokféle, reális!

Na most, a nők elkezdik ezt felismerni, hogy valami nem jó, és hogy nem, csak velük van a gond. Más nők panaszait is hallják: az egyik válik, a másikkal ordít a férje, a harmadiké alig jár haza. És jelzéseket adnak, már túl a mi bajod? — semmi kommunikáción.

Szeretnék megmenteni a házasságukat, szeretnének sokat beszélgetni, szeretnének közel lenni a férjükhöz, szeretnének megértést, lazaságot, szeretnék, ha nem a teljesítményüket, hanem őket magukat szeretnék, meg szeretnének saját időt, és szeretnék azt, ami vállalhatatlan, valahogy megváltoztatni, eltolni az útból. Az anyós árnyát, az előző feleség szellemét, a gyereknevelés áthidalhatatlan különbségeit, a munkamegosztást, a férj alkoholizmusát, fura szexuális igényeit avagy közönyét.

Ó, nem arról van szó, hogy a nők tökéletesek, sosem tökéletesek, senki sem tökéletes, de ők sem tökéletes partnerre vágynak ám — erről majd holnap jön a bejegyzés. Viszont nem szoktak cinikusan, vállvonogatva, a kijáratva sandítgatva tekinteni a kapcsolatukra. Rémisztően gyakran magukat hibáztatják. És általában próbálnak valami megoldást találni, és kompromisszumkészek.

Hogy miért a nőnek van baja? Ugyan, feltételezem én, hogy a férfinak pedig jó az ilyen a kapcsolatban? Nem, nem biztos: az biztos, hogy kényelmesebb, de amúgy meg hogy lenne jó egy kedvetlen, hideg, ingerült nővel? (Ezeket a reakciókat emlegetik gyakran mint kiváltó okot azok, akik szerint nézzük meg a másik oldalt is.) Én ezt tisztán látom, és fel is soroltam az amiért a nő nem 1-2-ben, például. De akinek férfiként nem jó, az gyakran hamar elnémul, elzárkózik, keres magának valami hobbit, vagy kívül valamit, valakit, és alapvetően elvan az életével: talán keserű, hogy ez lett a házasságából, de a házassága nem egyenlő az élettel, nem a foglya ennek a helyzetnek. Ezért van az, hogy a házasságukat — szocializációs okokból — mindig jobban féltő nők kezdeményezik a válóperek hetven százalékát.

És mit tesznek a nők, ha világos, hogy nem jó?

Először a konkrét helyzetben, amely megtestesíti a gondot, szólnak. Ezt a férfiak nagyon gyakran elbagatellizálják, viccet csinálnak belőle, túl érzékeny vagy, drágám.

Aztán, belefáradva, általában és komolyan beszélgetni akarnak.

Aztán megint beszélgetni akarnak.

Ez rohadt idegesítő, ezt utálni szokás. A nő, aki szerint beszélnünk kell. Aki kifejezi az elégedetlenségét, és aki bírálja a másikat.

A férfi szerint nincs baj, ha van is baj esetleg: igen, én is hibáztam, de te meg… Vagy belátja, hogy igen, túlterheli a nőt, munkamániás lett, otthon ingerült, túl sokat jár sörözni, focizni, bármi — sokféle férfi van. És van olyan is, amelyik megígéri, hogy eztán másképp lesz.

Mivel ez sokszor nem fakad valódi felismerésből, az igazi változás pedig komoly erőfeszítést igényelne, beidegződések, hiedelmek és érdekek ellenében, és valahogy minden azt súgja, hogy ez csak az egyik opció, de amúgy az a normális, ahogy eddig volt, a mégoly komolyan vett változást is feladja a legtöbb ígérettevő, és visszacsúszik abba, ami a nőnek régóta vállalhatatlan.

Akkor a nők párterápiára akarnak menni, meg ultimátumot adnak.

Na, mindegy, nem szalad most jól a klaviatúra, a gyerekek idegesítő fejhangon énekelnek mögöttem, valamint a nagy elvette a kicsi motorját, az a lényeg, hogy egyre emelkedik a hangerő. Mármint a nők szólásában. Egyre keservesebb minden, egyre kétségbeesettebbek, egyre inkább azt élik át, hogy ők megfeszülnek, a másik meg nem és nem. És belefáradnak.

Aztán jön a végjáték: állandósult cirkusz, ágytól elválás, új partner, fenyegetőzés, válóper. Mert nincs más eszközük, nem maradt.

Erre szokás mondani, hogy azért a nők is tudnak cifra dolgokat, lám, lám, kölcsönösen megy a harc.

Én pedig azt kérdezem: miért nem lehet az elejétől úgy élni, gondolkodni, hogy fel se merüljön, hogy szólni kell, kérni kell? Ezt tanácsoljuk egymásnak mi nők, itt a blogon is, hogy hát szólni kell… De vajon nem lenne-e jobb a partnereinknek eleve nem beleülniük ebbe az évszázadok faragta nagy füles fotelbe? Én nem tudok egységes receptet, hogy melyik nőnek mi kell, de ez az elváró, hibáztató, vállvonó magatartás, amelyről beszámoltak nekem nők százai, biztosan a házasság kiszáradásához vezet.

Vagy miért nem lehet legalább meghallani a korai, halk szólást? Én tudom, hogy a férfiaknak se mindig könnyű, de szerintem el sem tudják képzelni, nekünk milyen. Mindenki nekik talál mentséget, miközben ezerféle hatás gyengíti a nők önbizalmát, és gátolja meg, hogy a gyerekeken meg a családon kívül legyen egy kis saját szigetük, ahol nem automataként léteznek.

És a legdurvább: hogy csak azt érzik, hogy nem jó, de igazából nem tudják, sosem tudják meg, mit vesztettek. Az ilyen helyzetekből kilépni olyan, mint barlangból a fényre. Ha semmi mást nem, ezt az egyet higgyétek el nekem.

Kapcsolódó bejegyzések:

keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé

hát akkor maradunk

de mi a megoldás?

És olvassátok el A vágy csendjét.