de mi a megoldás?

És egyáltalán: mi a célom ezzel a bloggal?

Megírjátok rendszeresen a szeret a férjem, de témájú bejegyzések alatt: nagyon rátapintottam a lényegre. Tényleg! Mintha a te életedet írtam volna meg.

De akkor most mi van? Felismertük, megértettük. Most akkor kezdjünk apával nagyon komolyan beszélgetni? Párterápia? Elváljunk? Megjavítsuk? Szétszedjük? Kidobjuk? Nagyon, nagyon tettrekész ilyenkor az olvasóm. Hogyan lehetne változtatni ezen a helyzeten, viszonyrendszeren? Hogy a lányaink már ne ilyen kapcsolatokban sínylődjenek? Tegyünk meg minden ezért!

És én nem tudok receptet. Diagnózis volt, fanyar, szemléletes. Nem vagyok terapeuta. Néha azt gondolom, fel kéne szántani az egészet, de mélyen, és behinteni sóval. Hát, nem valami reális perspektíva.

Van, aki tagadja, hogy ez viszonyrendszer, és mindenkinek az életét meghatározza: minden történetet egyedinek lát. És hol a nő, hol a férfi: csak ne legyünk olyan egyoldalúak. Meg is írja. Érvelek. A bejegyzés után újabb szomorúság a többiekben: ennyire durva?

Ennyire. A vicces, műalkotás-jellegű, kávé mellé javasolt blogon is ennyire. Hát még az élet. Hát még a kétmillió-kétszázezer élet.

Más olvasók eleve sejtették, úgy jöttek ide, hogy az, hogy a nőknél annyi vagy akár csak összemérhető mennyiségű hatalom, erőforrás lenne, aligha igazolható. Ő is ebben él, tudja régóta, sejti, hogy ennyire nem lehet hibás, és igen, felszabadító ezt olvasni, kimondani. Szeretne változást.

És én nem tudok mit mondani. A hozzászólásokban fel-feltűnnek életutak, példák. Nagyjából mindenki elvált vagy új kapcsolatba kezdett.

Szerény és önfejű napszámosa vagyok én ennek a genderszemléletnek. Mindazt, amiről írok, tán kevésbé szellemesen, de kutatók, írók, újságírók ezrei mondták már ki. Nincs itt mit felfedezni, és ha az alapelveket nézzük, nincs is miről vitázni. Legfeljebb arról: érdemes-e innen nézni a világot.

Nos, nekem nem megy máshonnan. Nem tudom nem meglátni a bátyámban a tunyaságot, a híres férfiúban a gőgöt, a Hooters-ben a prostitúciót. És a döntéseim is ennek megfelelőek. Elutasítok sok mindent, nagyon sokakkal nem vagyok jóban, és a világtól elzárva élek. Egész boldogan amúgy. Ha kéri Jakab, és kéri, szoknyát adok rá is. Ő is segít teregetni. A férjemmel gyönyörteljes szellemi birkózás, nagy röhögések. Nem engedem az életembe, aki bánt. Futok. Dolgozom. Néha kiakadok.

Ó, bár ilyen egyszerű lenne. Kimondom, érvelek, meggyőzöm a kétkedőket. Aztán veszünk egy nagy levegőt: ebből kiszállunk! És elindul a változás. Mert eddig nem tudtuk, mitől szar, tényleg szar-e másokhoz képest is — most sikerült megfogalmazni, tényleg szar, értjük az okokat. Hát akkor ne csináljuk tovább!

Egyik szerelmem mondta: igen, megalázó, hogy a férjek megcsalják a feleségüket, hogy tizenhét évesekre csorgatják a nyálukat, pornót néznek, kihasználós szex után sóvárognak. De akkor is ez van, ha megfeszülök, akkor is. Ő is érintett volt. Szabad neki, hogy ne csak titkos gondolata legyen mindez, hanem örök kaján téma az öreg róka, kortárs költő, tizenéves tanítványait sorra fogyasztó kollégájával. Beavatás, összetartozás: ez a férfilét. A férfilétnek a hétköznapi, kocsmák mélyén, egyszer látott albérletekben vállalt, megengedem: legfontosabb része. Csajozás pont hu. Beszámolok pont kom. Az Ezer és három gőgje.

Mit tehetünk? Ebből ki lehet szállni. Titkolják előlünk, de azért lehet sejteni, ki ilyen. Úgy harmincöt fölött leszünk olyan tudatosak, hogy már nem állunk le ilyenekkel, nem kuncsorgunk a rosszfiúk szeretetéért. Sőt, talán senkivel nem állunk le. Jobb egyedül.

Ja, van férjünk is. Vele kellene megváltoztatni a mosogatás — szex — anyós — közös program — anyagiak — gyereknevelés — kommunikáció sokszögben az életet.

Pontokba szedjük, mi a gond. Beszélgetést kezdeményezünk. Megpróbáljuk elmondani, mit szeretnénk, mi hiányzik. A férj egy kicsit a tévé felé sandít, leül kelletlenül lelkizni. Neki csak az a gondja, hogy a felesége lelkizik. Szól a telefonja. Mi csak mondjuk azért. Megegyezést csikarnánk ki. Ígéreteket, hogy ezután minden másképp lesz. Mi is megígérjük, hogy mehet hetente háromszor focizni, és behűtjük a sört és nem morgunk. És esetleg azt is, hogy lesz szex. Lesz, persze. Ennyit engedhetünk, nem? Ha ez kell neki! (…)

Esetleg ultimátumot adunk. Szereljük a férjünket, mert megoldandó feladat lett. Szereljük, nem szeretjük (nem nagyon van rajta mit szeretni: a vastag düh- és fájdalomréteg alatt már nem is látszik az eredeti, naiv érzésünk).

Esetleg… szülünk még egy gyereket. Békítőgyerek. Az talán segít!

Na, ettől mentsen meg az Úristen. Meg a gyereket is. A létére fogunk neheztelni, amikor mintegy száz százalékos valószínűséggel kiderül: ő sem megoldás. Nem lehet ilyen terhet egy újszülött nyakába pakolni.

Ez megint a nők mindent-vállára-vevése. A mi szándékunk nem elég ahhoz, hogy mindez, ami körülvesz minket, megváltozzék. Nagy elhatározások, nekibuzdulások, új élet.

Az is lehet, hogy le sem ül, hanem azt mondja: meghülyítettek téged. Telebeszélték a fejed. Már meg feminista vagy?

Kezdődnek a konfliktusok. Sok nő rájön, nem éri meg az örökös súrlódás. Szankciók lépnek életbe, ha nem viseli el a megszokott állapotokat. Ha szól. Ha sokszor kér. Ha nem mosolyog hozzá. Ha nem örül neki, hogy hiába kér.

A némaság a leggyakoribb szankció. Az életformává lett neheztelés. A férj már nem néz a szemedbe, soha. Nem mosolyog, nem kezdeményez semmilyen interakciót. Panaszolja a barátjának, hogy morgós az asszony, utál hazamenni.

Nem is jön. Későn jön. Ha együtt a család, tüntetőleg a gyerekekkel foglalkozik. Nagyon kedves velük. Külön kedves. Anya nincs a családi fotón. Próbál ő is ebben részt venni, de láthatatlan. Anyósnál ebéden mintaférj a mi férjünk. Karcol a gyomorban valami. A hazugság.

Aztán előfordul még, hogy a férj sokat van távol, napokat (dolgozik, utaznia kell), fura ügyei vannak, új parfümje, újabban kiborotválja a szőrt a nyakáról is. Talált valakit, akinek ő így is jó. Persze az úgy nem így, mert azzal a nővel kedves, gyerekei sincsenek, kötelességei se, sóhajtozhat a szörnyű feleségén — ezt, hogy ő olyan itthon is, csak ő hiszi sértetten.

Az is gyakori, hogy inni kezd. Cimborákkal, vagy otthon. Dacosan kibontja a kettővel több sört. A spájzba surran házi pálinkát inni. Likőr maradt csak? Nem baj. A munkája megterheli nagyon, és akkor otthon is ez a stressz, az elégedetlen feleség. A naphosszat internetező feleség.

Sokféle szankció van.

De a visszaút, az nehéz. Mi már nem leszünk többet mosolygós feleség.

Hát akkor el innen!

Elmenni sem vidám. Ez itt a legdurvább szankció: évente, mindenféle társadalmi rétegben mintegy ötven-hetven áldozata van.

A családon belüli gyilkosságok többsége közvetlenül a válságba jutott kapcsolat lezárása előtt, vagy rögtön a kapcsolat befejezése után történik.

Az esetek negyven százalékában a gyilkosságot fenyegető zaklatás előzi meg.

Itt olvastam.

De a gyilkosság ritka. Nem is szeretek róla írni, mert mindenki azonnal megnyugszik, hogy ez nem róla szól, ezek azok a különös népek, nem ismerünk egy ilyen családot sem, csak a Blikkben olvastuk.

Viszont mi nem csak életben maradni szeretnék. A békés, inkább tunya elnyomók jelentős része is bedühödik, ha kenyértörésre kerül a sor. Nagyon sok kiabálás, nyomásgyakorlás, váratlan reakció várható. Pokollá lesznek a mindennapok. A gyerekekéi is. Van férfi, aki a nyílt szankció helyett ebben az időszakban hirtelen nagyon is jámbor lesz (apám és első partnerem is fölvette a válás idején a jegygyűrűt, amit anyám, illetve én pont akkor vettünk le). Elpanaszolja mindenkinek, hogy őt el akarják hagyni. Nyomatékosan gyereknevel. Ha ezt is kibírjuk, és nyilván mi sem vagyunk nagyon vidámak, akkor jön a válóper, vagyonmegosztással és gyerekelhelyezéssel. Lakás, kocsi, hitel. Olyankor a férfiak ráébrednek, hogy ha otthagyják csak úgy a lakást, akkor balekok, azt meg mégsem lehet, és elkezdenek keménykedni, fitogtatni a hatalmukat. Derék keresztények is. Aztán a gyerek. Aki próbálta, tudja. A legkevésbé a gyerekre van tekintettel a szülő: sokszor a nő sincs, de az apáktól jóval gyakrabban számíthatunk  nagyon durva, gyerekrablásig, fenyegető zaklatásig terjedő reakciókra, a kenetteljes törvényszövegek ellenére (“a gyermek mindenek felett álló érdeke”), a bíróságon meg mint a vízfolyás: ki fog derülni, bizonyítékokkal, hogy az anya labilis, vagyontalan, munkanélküli, alkoholista, ön- és közveszélyes, összeférhetetlen. Mivel nagy a tét, remekül megélnek ám a válóperes ügyvédek.

Nem vidám időszak, azt is elátkozzuk ilyenkor, hogy megszülettünk. Ha elválsz, több év, mire gyomorgörcs nélkül élhetsz, az is lehet, hogy ellened fordul egy-két gyereked, téged vádol, veled üvölt, a te ajándékodat fitymálja le és az apjához költözik. Teljes harmónia tán soha nem lesz.

Van, akinek sikerül, de minél nagyobb a gond, minél mérgesebbek a fullánkok, annál inkább azt javaslom: ne vágj bele. Rendszerbe vagy zárva te is.

Mit nyerhetsz mégis ezzel a bloggal és a felismeréseiddel?

Kifele menekülés, exodus helyett építhetsz szigetet belül. Biztos lehetsz abban, hogy nem te vagy a hülye, nem te gondoltad rosszul. Dolgozhatsz a saját érzéseiddel. Gyakrabban lehetsz egyben magaddal. Találhatsz sorstársakat és magánörömöket. Lehetsz kevésbé bűntudatos anya. Rátalálhatsz az eszményi vibrátorra.

A férjed meg, társ vagy körülmény, olyan, talán egyre olyanabb, mosol, főzöl, pakolsz, kerülöd a konfliktust. Élünk tovább. Úgy és még úgyabbul. Szerelemre vágysz? Hogy átéld: élsz, reszketve a létezés gyönyörétől? Én is. De helyette szülői értekezleten ráncoljuk a homlokunkat. Aztán megnőnek a gyerekek, drukkolunk, hogy felvegyék a táncművészetire meg atomfizikusnak, finanszírozzuk a házi részecskegyorsítóját, dolgozunk, kosztümöt választunk a lányunk esküvőjére (idétlen kalapocskák lesznek-e még akkor? Örömanya, kimondani is iszonyat): nagyon meghíztunk vagy éppen sokkal vékonyabbak lettünk… unokánk lesz — nem érünk rá amúgy sem a párkapcsolatunkra. Ha a lányunk, fiunk él reszketve a létezés stb., vagy elválik talán, azt mi mind végignézzük, és aggódunk érte. Lehet nagy örömet szerző hobbink, kezdhetünk alkotni, maradhatnak barátaink. (Írtam már ezt? Pont így?)

Aztán bizony megöregszünk és meghalunk. A nők amúgy is tovább élnek, ápolják, majd eltemetik anyjukat, apjukat, férjüket, és idősen, mint Polcz Alaine, néha megrendítő könyveket írnak. (Ún. bölcs, sokat megélt asszonyok.)

(Optimistább megoldáskísérletek is vannak.)