érvelési stratégiák 4. — azt mondta a csernus is

Meszlényi Attilának, hálásan rajongva

A következő érvelési hiba igen gyakori a hétköznapi társalgásokban, anyósunk intelmeiben és az újságcikkekben: az érv nem valódi, hanem arra hivatkozik az illető, hogy valaki, aki okos, híres, tekintélyes, azt mondja.

Ez igaz, hiszen X. Y. szerint így van.

Ha emberünk ezt nem automatikusan csinálná, hanem megvizsgálná az érvelését közelről, azt látná, hogy tulajdonképpen azt gondolja, hogy mivel már átgondolták előtte, az úgy is van, és ezt a másiknak is el kell fogadnia, hiszen aki átgondolta, nem akárki. Puzsér Róberttel már csak nem fog vitatkozni! És minél közismertebb a tekintélyszemély, minél több szó esik róla a médiában, annál hitelesebb, noha némelyikük inkább a cirkuszművészet jelesei közé sorolandó, orra piros, cipője orra gömbölyű.

Folyton keressük a Másokat, akik átlátják, megmondják, kijelölik nekünk, helyettünk. A nők különösen, örök kételyek között hányódásra szocializálódván. Önkéntelenül sajátítottuk el és használjuk mások fogalmait, véleményét, vagy kissé át is értelmeztük, és továbbadjuk. Ott a mankó a hónunk alatt, hogy amerikai tudósok, meg Orbán Viktor meg Feldmár András. Átvesszük a kifejezéseiket, terminusaikat, vagy akár felolvassuk az előadásunk elején, mert tetszik az idézet, és nem vesszük észre, hol a határ, mikortól ütközik az, amit nélkülük gondolnánk a világról, azzal, amit ők mondanak, a híresek, okosak.

Nem vesszük észre az érvelési hibát, mert megspóroljuk az önálló gondolkodást, mindenhez hozzá akarunk szólni, és a “nagyon tetszett nekem ez a gondolat” és a “nekem lövésem nincs, de nem is érdekel” között nem éles a határ.

E hajlamunkból jól élnek az összeesküvéselméletek kiagyalói, a szektavezérek, az érzelmi politizálás képviselői. Amit ők mondanak, az mindig harsány, megdöbbentő, arra harap a nép: az igazi igazságra, és ugyanúgy mindenféle kutatókra meg történészekre hivatkoznak, miközben az igazság csendes és bonyolult, ritkán dicső, és sosem koncepciózus. Ne tévesszen meg minket, hogy például a finnugor nyelvrokonság kritikusai, egyes alternatív gyógymódok propagálói vagy a holokauszt tagadói a hivatalos tekintélyeket, tudósokat durván inszinuálják, mondván, ők le vannak fizetve, különböző érdekek vezetik őket. Mert az igazság az elhallgattatott, sokat szenvedett, az intézményes tudományból kiátkozott vagy oda be sem engedett, külön bejáratú tekintélyszemélyeknél van, akik minél többet üldöztettek, annál hitelesebbek, és általában vicces a nevük.

Fontos, kissé vissszhangtalan írásom az összeesküvéselméletekről: elhallgatják az igazságot.

Mégis, egy kicsit gúnyosan emlegetjük, hogy megmondóemberek meg véleményvezérek. Talán a félelem jele ez, a félelemé a borzalmas tehertől, hogy nekünk kéne gondolkodni, elemzően látni a világot, sok munkával, éberséggel, sokfelé tekintve, mindenben dönteni, választani. Félünk is tőlük, irigyeljük is azokat, akik ezt — akár csak látszólag — megteszik. Könnyen a bűvkörükbe kerülünk, lelkesedünk, aztán talán, ha nem pont úgy vagy egyáltalán nem is adtak választ a mi kérdéseinkre, vagy ha nem olyanok élőben, mint amilyeneknek képzeltük őket, haragszunk is rájuk. Lehet, hogy szerencsésebb a hűvös távolságtartás azokkal szemben, akiknek nagyon markáns a véleményük?

Azért is lehet ennek az érvtípusnak ekkora sikere, mert szinte mindenki belesimul ebbe a kényelembe — nevezhetjük gondolati restségnek is. Az olyan emberekkel, akik mindent megkérdőjeleznek, örökké egyéni megoldásokat keresnek, és ezt nem is titkolják, a többiek nem szeretnek együtt dolgozni, furcsálkodva tekintenek rájuk. Vannak bizonyos szokások, amelyeket el kell fogadnunk, tekintélyszemélyek, akiket nem szabad vitatnunk, és tabuk, amelyeket tiszteletben illik tartanunk. Ezeket a közösség hagyja jóvá, és értékük, egyediségük megőrzése érdekében az örök kétkedőket, az egyénieskedő forradalmárokat számos eszközzel szankcionálja, olykor elmegyógyintézetbe is zárja.

Aztán meg nagy erők működnek a mi világukban, profi, jól szervezett erők, hogy mindenki hasonlóan gondolja, és csak néhány vezérürü legyen. A rendszer azt kéri, ne kérdőjelezzük meg, hogy kell az a kocsi, és megéri huszonöt évre eladósodni, ki a jó író, meg hogy a bifidusz aktiválisz a bélfalunkat védi: a “mindenkinek van”, az “így szokás” éppoly tekintélyre való hivatkozás, mint a fentiek, csak a különbözéstől való elemi félelmünk is megjelenik benne.

Van ennek még burkoltabb változata, amikor szintén irreleváns referenciái vannak a beszélgetőpartnerünknek: “haverom kint élt Amerikában, ő mesélte” — löki a sztorikat, és akkor az úgy van, az egyéni és másodkézből való tapasztalat világmagyarázattá jegecesedik, és Amerika megvan ától cettig. Meg “olyan jó novellákat ír, hogy már be is küldte az Élet és Irodalomba”, valamint ” a tesóm ismeri a pénzügyminiszter sofőrjét, ő mesélte”, és “nagyanyám is meggyógyult a mellrákjából, te is meg fogsz”, de ezekről már írtam a móricka-világkép című bejegyzésben, csak nem tettem közzé, mert nem és nem akar elkészülni, vagyis kész van, de nem elég jó.