transz

Amikor másodszor álltam sorba két és fél órát a Mephistóra — Balázs elegánsan csak egyet –, és akkor is hiába (nagyon rossz volt, hogy így három hét alatt megnégyszereződött azoknak az előadásoknak a száma, amelyekre nem jutottam be életemben*, pedig felkészítettem magam jó előre, hogy nem sikerül, utólag pedig hálás is vagyok: jobb volt az utolsót látni, az színháztörténet volt), nos, akkor elmentünk, nem, ezúttal nem épphogy-medium bélszínt enni sillerrel (rozét akartak hozni!), hanem a Művész moziba, pestiesen.

Ez június 11-én történt, másnap Kolozsvárra mentünk. Kérdeztük a jegypénztárost, mit ajánl (mindjárt az előtt, hogy megpróbáltuk meggyőzni: én nyugdíjas vagyok egyébként) (tényleg az vagyok, nyugdíjszelvényem is van, vasúti kedvezmény, minden) (özvegyi), és pont fél kilenckor volt a Transz, amiről akkor még nem tudtuk, hogy Danny Boyle új filmje, aki a Sekély sírhantot meg a Trainspottingot rendezte, és még a forgatókönyvíró is ugyanaz, John Hodge (ezúttal Joe Ahearne-nel).

Nem fogok írni a filmről, nézzétek meg. De annyit igen, hogy nagyon érdekes, egyenként is felkavaróan izgalmas világok találkoznak benne, valamint dermesztő benne Vincent Cassel (első sikerét, az 1993-as francia A gyűlöletet épp most néztem meg, micsoda arca lett azóta!), és óriási a feszültség, kiszámíthatatlan fordulatokkal — tényleg thrillernéző legyen a talpán, aki sejti, hová fut a történet. Nem nézek elég filmet, s ha igen, rég nem ilyen ingerlöketet (hanem ún. művészfilmet), semmi zsibogó cselekmény — el is szokott tőle az agyam, ezért elképesztő a hatás, mint… ezt a hasonlatot most nem írom le. Nagyon szórakoztat is egyébként, eszméletlen szép nővel, igen, szex is van, és csodálatos képekkel, elementárisan kiragad a hétköznapokból, a többszörös csavaros sztori és az akciófilm-allúziók, -paródiaelemek, a befejezés meg fejtörésre kényszerítenek, fokozott éberségre.

Letarol a meztelen húsomig. És kijövet furcsa, hogy áll még a világ, és ugyanolyan az Oktogon és a villamos. És ugyanaz a rémület hullámzik bennem, a minden hedonizmuson túl aszketikus lényemben, mint repülőn ülve: ezt nem lehet, ez istenkísértés. Meg amit a firenzei dómban éreztem: ez pazarlás, bűnös hivalkodás, ennek semmi köze Krisztushoz, ebből baj lesz. (A reimsi katedrális szikár monumentalitásában viszont ott van Isten.) Lenyűgöző a film, tényleg. De az jutott eszembe, hogy nyolctól négyig, kilenctől ötig úgy lehet tömegesen bent tartani a jól működő humán robotokat a sírnivalóan lélektelen irodáikban, hogy ezt kapják a szabadidejükben, ezt a véresen profi sokkot, meg háromdimenziós vircsaftot, meg harsány show-kat, agyromboló zenét, drogot és extrémsportot. Hogy ezt is a rendszer csinálja: nem normális, amit ki kell bírni a hétköznapokban, nincs érintés és idő és valódi emberi harmónia, és ezért mesterséges sokk a feledés is, erre kell az efféle film, erre van kitalálva, ellenpontnak.

De ezt nem lehet büntetlenül csinálni az emberi elme finom áramköreivel, a szív csendes átéléseivel, neuronjai tempójával. Baltával a tojáshéjat: ennek a fajta élménynek semmi köze a bagoly szárnyának suhogásához és a finom szövegtrükk felismeréséhez, meg a csúcsfényhez a csendéleten, a csendes katarzisokhoz, az affélékhez, amiért nekem annyira kell a kultúra — tudom, hogy ez rémesen sznobul hangzik, és ti sokkal jobban szeretitek, amikor úgy belemegyek a mindenségbe szügyig a bejegyzésekben, és messzire fröccsen a leve, mint amikor arról írok, hogy nem dohányzom, nem autózom, nincs tévém és mosogatógépem, és baj lesz, de ez is én vagyok, a mélyben ez vagyok én: aki óvatosságra int, és akit riadóztat, hogy valami akarva van (manipuláció). Ne feledjük: ez is egy fél-művészfilm, legalábbis nem hollywoodi, bár sok tekintetben pontosan az. Chaplin infarktust kapott volna a nézőtéren a második percben. Mivé lettünk? És mivé lesz az a nemzedék, amelyiknek rendszeres és normális igénye a tökéletesen mesterséges illúzió? És ez most egy filmajánló volt.

* 2006 körül: Üvegcipő, Örkény

2013. május–június: Hazafit nekünk, Mephisto (kétszer), Nemzeti